Délmagyarország, 1939. április (15. évfolyam, 75-98. szám)

1939-04-16 / 86. szám

Vasárnhp, 1939. április 16. DÉLMAGyARÖRSZÁG JUftóU a hwa&zMl BúaocUMUÚ^ZÓS ideién Uivzeyeden, a (^mmkek ftOAódiCMtfUÍfoiH (A Délmagyarország munkatársától). Nagy eseményre ébredtem, valaki izgatottan jelentette: — Kirakodtak a fecskék az eresz alá. Most már csakugyan itt a tavasz . . . És a nyitott ablakon besurranó napsugárkcvék kacagva .röpítették világgá a nagy „szenzációt". Ezer és ezer pici madártorok rádióállomása közvetítette a legszebb hangversenyt, a tatavasz diadalmas bevonulási indulóját és a reggeli friss légáramlás szárnyain muzsikált mindenült a természet ébredése . . . Mit csiijálhat ilyenkor az ember? Nekivág az áprilisi reggelnek és megkeresi a tavaszt ..." „Ki a szabadba, látni a tavaszt!" — mondja költő és biz' Isten, igaza van! Már kora reggel valóságos népvándorlás" indul meg a Tisza-hidon át, Újszeged felé. Főként gyermekek apró regimentje masíroz át a túloldalra, nörszök és más neveléssel foglalkozó hölgyek vezérletével. Újszeged valóban a gyermekek paradicsoma. Tágul, tisztul az ember tüdeje, amint a főfasorba ér és halló-látóérzékein át benyomul leikéire a tavasz ezer hangja, ezer színe .. . A tavasz birodalma Festő nem keverhet palettáján annyiféle zöldet, ahány fajta zöld ruhában pompáznak a fák ilyenkor, Újszegeden, a tavasz birodalmában. Apró, sárgászöld levélkék fordítják a nap felé harmatos, friss arcocskáikat. Csak most bújtak ki a hívogató napfény mosolyára s olyan ragyogóan, hivalkodóan zöldek, hogy az ember csak derűsen nézhet reájuk. Vannak komolyabb tagjai. is a fák társaskörének, ezek már meleg, bársonyos zöldbe borultan tárják karjaikat a poreellánkék lámpaernyőhöz hasonlatos tavaszi ég felé. MindenütJ szín, illat és napsugár. Szinte lábujjhegyen jár az ember, mert ugy érzi, trónteremben van. ahová most vonult be éppen a dicsőséges ifjú király, tavasz őfelsége. Minden az ö dicsőségét zengi, a hamvas, bársonyos gyepszőnyeg, az ezer és ezer kerekfejü, kacér kis százszorszép, amelynek sávja ugy terül el a gyepszőnyeg föiött, mintha a tavaszfejedelem himes palástja lenne. / S a villák kertjében mindenfelé, anferre a szem ellát, pazar virágpompában egy-egy barack, vagy cseresznyefa. Talán nincs is az egész tavaszi világban szebb, mint egy ilyen menyaszszonyi ruhába öltözött cseresznyefa, vagy rózsás virágfelhőbe burkolt barackfa!? És ugy érzi az ember, hogy nincs semmi, ami világosabb, nagyszerűbb volna, mint Újszeged, ez 'a tündérvilág cseresznye- és barackfavirágzás idején . . . Katonásdi. .. Jobbra és balra, a nagy rózsa-köröndben a rózsafák még, strucc módjára, földbe-dugott fejjel alusszák téli almukat. A nyár elegáns virágkirálynői még nem tudják, hogy itt a tavasz, bódult álomban várják a kertészt, aki uj életre ébreszti őket ... Olt hasal a fűben három-négy kertimunkás-formáju legény, szalonnát esznek ropogós, friss kenyéréi a munka pihenő idején. És nem sietnek a rózsakirálynők felszabadításával. Hej, — messze van még a nyár . . . Motorbcrregés szakítja meg a madarak édes, tavaszi hangversenyét. Karcsú repülőgép suhan el felettünk magasan, fent a porcellánkék égen. Valahonnan katonanólát hoz felénk a tavaszi szél, vidám, gyorsütemű, jóizü bakanótákat ... És a nagyköröndbrn szépen glédába állva, papircsákósau cs fapuskásan, katonásdit játszanak a gyermekek. Némelyik papir-csatahajót kerget a medlencében. a másik apró, papirosból készült és fehér cérnával papirsárkány-módra felszerelt repülőgépet húzogat a levegőben . . . Arra gondol az ember, hogy egy cseppet sem változott a tavasz . . . Amikor jómagam a főfasorban játszottam, én is fakarddal hadakoztam és papiroscsákóval fejemen indultam döntő ütközetre . . . Nekem nem volt soha szép, francia, hajasbabáni, nem volt színes építőkockám és nem lmmmmmmmamlmmtmmmmm M| |j* , varrtam babaruhát. Egyszerű baka voltam és legfeljebb őrmesteri rangra vihettem, ha sokáig játszottam . . . Azóta sem változott a tavasz . . . Amig ezen elgondolkoztam ,fenyő~soporthoz értem. Amikor a földre hajló, öreg fenyőket utoljára láttam, kemény lét volt és vastag hótakaró húzta még lejjebb az ágakat. A természet akkor ugy aludt, mintha soha többé nem ébredne életre. És ime, ujracsak eljött a feltámadás, az örök életet hirdető, diadalmas tavasz. A fenyöcsoport mellett, az árnyékos padon fiatal emberpár ül. Egymás szemébe néznek, nem szólnak, csak mosolyognak . . . Fejük felett édes madárdal csattog, a kis hangversenyénekes érthetően, tisztán' dalolja: — Itt a tavaszi Ez a tavasz . . , 1. Aki nem érzi a tavaszt . . . Ilyen is van kérem, találkoztam vele a barlangoltár fehérruhás Szüzanya-szobrának lábánál. Talpig feketében, gyászfátyolosan térdelt olt, fázott, didergett és sirt . . . Szinte a lelkébe láttam, éreztem, hogy elveszítette azt, aki a legkedvesebb volt neki s most nem tud hinni még a tavaszban, az örök feltámadásban . . . Fázott, didergett a kacagó, meleg napsütésben cs amikor sáppadt arcát a Szüzanya felé emelte, könnyei végigfolytak meggyötört vonásain. S a ligctkápolna cdes. virágillatu csendjében megszólalt a tavasz . . . Halk, bizsergető szellőhangokon, madárcsicsergéssel "és virágillattal mondott propaganda-szónoklatot. A Szüzanya lábánál jácintok, nárciszok, ibolyák illatoztak és azt mondták: — íme, van feltámadás, örök tavaszí A fák ezersz{nü, üde-zöldje is a feltámadásról, megújhodásról mesélt és arról szólt a kis fecskcpár is, amely fészket rakott az eresz alá... Tavasz őfelsége .addig mesélt, mesélt a szomorúszívü, gyászruhás asszonynak, mig felszáradtak a könnyei sáppadt arcán, amelybe viszszatért az élet szine. Felállt, keresztet vetett és elindult a napfényben csillogó uton, a vidám gyermekkacagástól csengő liget felé . . . Éreztem, hogy most egy kicsit megvigasztalódott é9 arra gondol, hogy Valaki egyszer azt mondotta: „Én vagyok a Feltámadás és az Élet!" . . . Botanika Délfelé jár az idő, a gyermekek virgonc serege már szedelőzködik, hogy visszatérjen a szegedi oldalra. A nevelönők, nörszök" gyermekkocsikat tologatva, össze-vissza kiáltoznak. Nevek röpködnek a levegőben, a nevek tulajdonosai alig akarják abbahagyni érdekfeszítő játékaikat . . . Rózsásarcu ragyogó szemű gyermekek hada hömpölyög végig a Főfasoron, hazafelé tartanak. Diákok komoly csoportjával találkoznak öszsze. A diákok egy tanár vezetésével, helyszínen tanulmányozzák a botanika rejtelmeit. Mindegyikük kezében néhány fűszál, levél, virág. A professzor színtelen hangon magyaráz. Idősebb, fáradt ember, talán nem érzi, nem ismeri — csalt könyvekből — a tavaszt. Ez visszatükröződik a diákok arcán is, pedig azzal a Jelszóval jöttek' természetrajz óra helyett Újszegedre, hogy „Itt a szabadba, látni a tavaszt!" . . . Igen, látják a tavaszi, de nem tudják átérezni. Csak akkor, akkor, amikor a vidám gvermeksereggel találkoznak össze. A tanár ur egy pillanatra megáll, megsimogatja egy göudőrhaju kis csemete fejét. A gyermek rámosolyog és a professzor arcán visszaverődik ez az ártaí'an mosoly . . , — Fiuk, egyóráig sétálhattok, amerre akartok! — mondja és nagyot szuszogva telepszik le egy árnyékos padra. Tavasz van. Most már ö is tudja . . . C-ányi Piroska. C«'«ry F^r^mc órAs, apanvmárkás kar, zseb t£ faliórák, ékszerek, .evőeszközök, dísztárgyak nagy raktára. Nagy javítóműhely! Kárász utca ÍG szám. 60 • • jésnél. persze megint rúgott a dög? Ágnesnek a szívverését meggyorsítja az aggodalom L.ujzi jövendő sorsa mián, tagadásra fogja a dolgot. — Dehogy is rúgott. Cseppet se rúgott.! — Na ne pártold, mert Anti hallotta, hogy kárpáltál az ólban a rúgás miatt. Ágnes belepirul, de nem hagyja magát. — Hát kárpálni kárpáltam, de nem rúgott. . . Már mért rúgott volna . . . ? Gabi elhallgat. A munka nyugodtan folyik totább. A nap egyre hanyatlik s végül is a Kápolna domb mellett leáldoz. A szöllőlevelek között szclid neszezéssel bujkál az esti szellő s távolból hallik a csordakolomp. Gábor, a vincellér kiáll a barázdára, fényesre kopott szerszámja vállát megkondítja a kaparóval, mintegy jeladásként és szertartásos hanghordozással mondja: — Este van, emberek! Szűnik a munka. Egy-két kapavágás még, s az emberek felegyenesednek a barázdán, összeszedelőríködnek és együttesen ballagnak le a szöllőből. Az aljban a háakörül kiki számbaveszi a maga holmiját. A gazda kihozalja a pálinkásüveget. — Isten áldja. — Magát is. Gábor, a vincellér, mintha véletlen történnék, hirtelen szemügyre veszi Istvánt. — Pista bácsi, mitől áll olyan kajácsra a hasa? — Az enyém, te? — kételkedik István —, csak bem áll tán? »— Debizony áll a — kontrázik a bátyjának Anti. Neked meg csiba, annyit mondok — dördül fel tekintély tartás indokából az öreg —, te csak akkor nyilatkozzál ,ha kérdeznek! — Pedig bizony Igazat beszél — veszi a szót Gábor —, magának dagad az oldala. — Nini, csakugyan — tóditja Károly. — Pisr ta bácsi dagad kend. mint a Mihalaki szalonnája... — Én? . . . — rémüldözik István —, holté? — A külső oldalán . . . ihol-e ... — szól Gábor és jóerösen megmarkolja István ingében a szöllöfürtöt. Egyszeriben végigszalad a kövér bogyó ragadós leve Islván derekán és lábaszárán. Szégyenkezve tapogatja magát végig. —Hát megláttad mégis? .. . Heiggyje ki a holló azt a jófátó szemedet, be nagy akasztófa vagy ... — No igen ... — helyesel Károly —, jól elismerted ... Altalános kacagásba ful a jelenet. Ágnest beljebb inti a gazda a házba. Amikor kis vesszőfcassal a kezében kijön .az emberek ütrakészen állanak. Kölcsönös jójcakát kívánva valamenynyien elporoszkálnak a szürkületben. — István bácsi ... — éri utói Ágnes az öreget a szilvás aljában. — a Nagyságos ur küldi Janikának ... — azzal a kezébenyomja a vesszőfcast. István meghökkenve áll, aztán kiböki; — Tsten áldja . . a — Istené az áldás ... — szól vissza Ágnes elmenőben a sötét fák alól. A messziségből búsongó nóta foszlányait hozza magával a szél A tücskök szorgalmasan cirpelik világgá fontos és folyton ismétlődő mondanivalójukat. Éiszaka van.