Délmagyarország, 1938. június (14. évfolyam, 121-143. szám)

1938-06-15 / 132. szám

Szerda, 1938. Junius 15. Politika! napilap XIV. évfolyam 132. sz. Hatalom és dicsőség Ma van ötven eve annak, hogy II. Vilmos császár elfoglalta a császári trónt. Milyen ünnepségektől volna hangos Németország, ha Vilmos császár meg is tudta volna tartani a trónját? Tanulságos játék ennek elképzelése meg íkkor is, ha a kérdés felvetése nem egészen szabatos. Hogy egy abszolút uralkodó mikor foglalhatja el azt a trónt, amit ugy örökölt, mint egy nadrágot, azzal a különbséggel, liogy a nadrágon meg kellett osztozkodni a többi örökössel, de a trónt az elsőszülött osztatlanul örökölte, — az nem az ő érdeme. Mintahogy nem érdeme, ha nem sodródik le róla s ritkán érdeme, hogy meg tudja tartani. Ha magunk elé idézzük azokat az ünnepléseket, melyekkel a hatalom urai előtt hódoltak az engedelmességre kényszeritettek, akkor talán lesz sejtésünk annak az elképzelt ünneplésnek mértékéről, amiben Vilmost részesítenék hűséges alattvalói. Mennyi fény, mennyi ragyogás, mennyi zászló, mennyi harsogó zene, mennyi díszszemle és katonai felvonulás, mennyi építkezés, bankett, távirat, mennyi uj ut, vasúti vonal, alagút, hid, páncélvonat, kitüntetés tenné „örökké felejthetetlenné" azt az ünnepet, amit örökké felejthetetlennek hinne a hódoló tömeg. A nép nem az uralko dó elé borul le, hanem az uralom előtt, az uralom megszemélyesítőjét köszönti pálmával és hozsannával. Aki a hatalmat gyakorolja, az előtt leborul hűséggel és hódolattal, de megtagadja azt, akinek kezében nincs többé hatalom. Az uj világ uj urait attól a pillanattól kezdve ünnepli a tömeg, hogy átvették a hatalmat s Schuschnigg sorsa meggyőzően példázza, hogy szinte másodpercnyi pontossággal vesziti el a hatalom ura a nép kegyét, ha nincs, aki parancsának engedelmeskedjék. Schuschniggot este hét óra 30 perc és tizenkét másodpercig szinte tébolyultan ünnepelték, de hét óra harminc perc tizenhárom másodpercben már uj urai előtt borult térdre ugyanaz a tömeg. Vilmos császát megrokkant alakja s kinőtt szakálla felé csak a kíváncsiság tekint már s találgatja, vájjon mit érezhet magában csöndes magányában a világtörténelem nagy rögtönzője? Az ő filmje leperdült örökre s kit érdekel az, hogy a befejezett történet hőse mit érezhet, mit gondolhat, mit beszél, vagy kiván a „finis" után? Csak a hálószoba titkos és előszobapletykák szenvedélyes gyűjtőit foglalkoztathatja ez a kíváncsiság. A mi világunk egyik fenyegetése volt. amig neki engedelmeskedtek az ágyuk és a hadihajók s Hamlet sírásójának szavaival lehetne csak elmondani, hogy mi lett belőle — még az életében. A dicsőség, a fény, a ragyogás soha nem magántulajdonai annak, akit görögtüzes tűzesővdval körülnyaldosnak, — a tömegnek kell valaki, akinek rngedelmeskedhetik, kell valaki, akit ugy tisztelhet s akitől ugy félhet, mint ahogy fél a tehetetlen kis gyerek az apjától. A tömeg kitermeli magából azt, akit a tekintély babérkoszorújával megkoronázhat s aki megszerzi neki azt a megnyugvást, hogy vezetni fogja alattvalóit. Ki tudja eldönteni, hogy az érdem s az elhivatottság emeli-e ki a tömegből a nyáj vezetőit, vagy éppen olyan véletlen játszik ebben is szerepet, mint az elsőszülöttség kijelölésében? A példa mindenesetre arra figyelmeztet hogy a hatalom urának nagyságát ne a hódolat mélységével s ne az ünneplés lármájával mérjük s ne lássuk emberi cs államférfiúi hivatottságának bizonyítékát abban, hogy milyen extatikus mámor ho~ zsannáz minden szavának és minden elhatározásának. A hódolat csak addig az övé, amig az uralom, a tömeg boldogan köszönt mindenkit, aki ura a hatalomnak s valami elképzelhetetlen gyorsasággal és hálátlansággal tagad meg mindenkit, akinek engedelmeskedni már nem kell. Az elektromosság másodpercenkint háromszázezer métert tesz meg, de a tömegek hálátlansága ennél is sokkal gyorsabb. Természetesen, nekünk nem az fáj, hogy Vilmos császárt talán az az egyetlen pezsgős üveg durranása ünnepli csak, amit maga bontat ki emigrációs magányában. Mi csak szemlélődünk cs — vigasztalódunk. A falusi bírónak nagyobb hatásköre van, mint fl történelem itélőszékének. A történelem Ítélőszéke a halottak felett az élők Ítéletét mondja ki s Ítélete csak akkor vigasztal, ha élnek még azok a vádlottak, akiket a lelkiismeret idéz ez elé a biróság elé. Az „Isten kegyelméből" való uralkodók hatalma mennyivel kisebb volt, mint azoké, akik a hatalmat n maguk erejével szerezték meg s ha kisebb volt a hatalmuk, kisebb a felelősségük is. £s mégis eljutottak oda, ahová helyüket emberi értékük jelölte ki. Mennyi bölcs belátás áraszthatná jóságos hatását az emberiség számára, ha nemcsak mi gondolkoznánk el a mulandó dicsőségen, hanem mindenki, aki a maga küldetésének, hivatottságának igazolását látja abban, ami uralmát és n e m személyét illeti meg. S ha nem kellene mindig az első eleminél a tapasztalatok gyűjtését kezdeni sem azoknak/ akiknek az engedelmeskedés az öröm, sem azoknak, akik a mások vezénylésében látják a maguk hivatását. Rassay nagy beszéde az appropriációs vitában :Bírálat ax Imréáy-kormány politikájáról, a köxterfjekröl — „A tisxtviselői fixetések felemelése elkerülHetetlen, — ax állam rendjét, békéjét és nyugalmát [meg kell védeni" Budapest, junius 14. Kedden délelőtt nagy érdeklődés mellett megkezdte a képviselőház az appropriációs javaslat vitáját. A vitát Rassay Károly nagv beszéde indította meg. M o 1n ú r Inuc előadó ismertette a javaslatot, majd Rassay Károly emelkedett szólásra. Az a véleménye — kezdte nagy figyelemmel kisért beszédét —, hogy az appropriáció egy berendezése az alkotmányos életnek, amelyet érinteni nem célszerű. — Amikor mi megszavaztuk az egymilliós beruházási kölcsönt — mondotta —, akkor tulajdonképen nemcsak az appropriáció ideálja szenvedett súlyos törést, hanem maga a költségvetés számszerű összeállítása és a keretbeoszlás is illuzóriussá vált. » A továbbiak során rámutatott arra. hogy a közterhek fokozatosan emelkednek. Ma már olt tartunk, hogv a közigazgatási kiadások mértéke elérte, sőt túlhaladta az 1931—32. évi költségvetés számát. Akkor 793, ma 802 milliót tesz ki a közigazgatási kiadások végösszege. Hasonló tendencia érvényesült az autonómiák életében is. Fokozatosan emelkednek a kiadások és ennek arányában a közterhek is. Emelkednek pedig akkor, amikor a tisztviselői fizetések lecsökkentett végösszege csak csekély változást szenvedett az időközi emelés következtében. — Megterhelték a gazdasági életet a 600 milliós vagvonváltsággal és a 400 milliós belső rendkívüli kölcsönnel. Ezek után nem kell csodálkozni, hogy a magán vállalkozási kedv a minimumra csökkeni. A veszélv az. hogv a mi jelenlegi gazdálkodásunkkal kimentettük a szóbajöhető összes tartalékokat. Tisztában kell lenni azzal, hogyha a kormány gazdasági politikája sikerre vezetne is, ujabb bevételi forrásokat teremteni nem tudunk. A továbbiakban rámutatott a belső dekonjunktúra jeleire. Ha ebhez még hozzáveszi a miniszterelnök és pénzügyminiszter által jelzett cs szerinte is elkerülhetetlen tisztviselői fizetésemelést. akkor önkéntelenül is felmerül a kérdés: nem méretezték-e tul a magyar gazdasági élet teherbiróképességét? A tisztviselői fizetések kérdésének megoldása elől nem tudunk kitérni. Sürgető szükség és az igazságosság követeli ezt. Hangsúlyozta, kétség, pangás, belső dekonjunktúra jelei mutatkoznak. Ettől függetlenül azonban, ha nem akarjuk elbalkanizálni tisziviselőkarunkat, foglalkozni kell a kérdés megoldásával. Rámutatott arra, hogy a nagy gazdasági program végrehajtása a gazdasági egyedek vállán nyugszik. Ha ezek összeomlanak, akkor ez azzal a veszéllyel jár. hogv összeomlik az egész gazdasági program, is. Túlságosan agitatív beállítás az, hogv ezeket a kérdéseket gyors tempóban kell megoldani. Ne csak a közalkalmazottakra gondoljunk, hanem a magánalkalmazoltakra és a munkásokra is, sőt a mezőgazdasági termelőrétegekre is. Ezután általános politikai kérdésekkel foglalkozott Rassay Károly. Megállapította, hogy a kormány kétségtelenül lappangó, mélyen járó válság után vette át a kormányzást. A válság okairól és tüneteiről nem beszél. Amv nvi bizonyos, hogy a jelenlegi kormány hivatali lalépésc után ugy a közvéleményben, mini a