Délmagyarország, 1936. december (12. évfolyam, 283-306. szám)

1936-12-25 / 303. szám

1702 DÉLMAGYARORSZÁG Péntek, 1936 december 25. szökött s ugy vágta rettenetes csőrét annak tenyerébe, hogy nyomban keresztülszögezte vastag busát. A vajda felordított. Verte volna a bosszúálló dögöt lefelé! Az uráli is mindent elkövettek, hogy lekergessék társukról. De bizony semmire sem mentek volna a felbőszült madárral, ha a megtámadott embernek a véletlen segítségére nem szegődik. Hadonászása közepett az állat tor Icát találta elhalászni, — fájdalmában önkéntelenül összeszorította s így valahogy csak megszabadult. Félredobta a megfojtott ölyvet. A zienel)onára a távolabb felállt urak is odaszaladtak. Lajos szintén odajött. János püspök sajnálatos szavaidiai tartotta a póruljárt vadászcimborát: — Ej, ej! Nonne praedixi, domine! Nem kelleték vala beslye gaz ölyvet nagyvadak övire behoznod, ahol annak motusaira kellő vigyázat nincs! Bizony szemvilágodat vehette vón, vagy ábrázatodon mivelhetett vala oly megvesztegetést, hogy hótta napjáig viselhette volna fertelmességet nagvságod! — Jól tette kelmetek, hogy legalább megejtette rajta az halált! — helvesli Alsani. Mert ily cudar barommadárral, mely a fenyítéket is nem kezdi felvenni, derék dologba úgysem foghatnál, jóibarátom. Péter, bár komor arccal1, de mukkanás nélkül vette mind e feddéseket és vigasztalásokat. Arra sem szólamodott, mikor a főfelcser holmi repedt nadrágszár módjára kezdte összevarrogatni a bőrét. Arnikamosást, tüzesvasas-kiégetést némán eltűrt. Csak mikor ezek már mind meglettek, csodára akkor bomlott meg hirtelen! Szája eltorzult, szeméből a fájdalom villáma csapott ki és azzal zokogva borította tenyereit az arca elé. Mindenek elhülten nézték ezt a váratlan asszonyos könnyfolyatást és voltak, akik haragosan morogva fakadtak. Elsőnek Horvátliy Pál lépett ki megvetőleg a körből. — No, halálnál nehezebbnek értem, gyalázat jára nézve... ! Garay is kedvetlenül fordult oldalt. Hogy lehet ez... ? S férfi...! — Hát szó mi szó, magam sem adtam volna egy vak kabláért elmaradását! — dünynyögte Bebek Imre. — De csak legalább nem vclencések szemeláttára veszi elő! Mit gondolhatnak, messmilyen félelmes szívű nemzet vagyunk? — bursálódott Bebek György és keserű és gyűlölködő tekintettel villogott az idegenek felé, akik azonban egyelőre, mintha semmit természetesebbnek annál nem találnának, mint hog^ egy felnőtt férfi sir. emelődnek! a száj irányában, de abban a pillanatban száraz, csontos, bütykös, repedezett börii kezek kikapják róluk a falatot. Riadtan néznek hátra. —t Szent Isten, mit akarnak itt? Az ám, a méltóságok háta mögött koldusok állanak: rongyos, vén emberek, asszonyok. — Mi is nagyon öhesek vagyunk, mondjuk. — De hiszen tegnap tartottuk jól magukat. — Az tegnap volt, kézit csókolom. Ma megint éhesek vagyunk. — Nyeljék le, amit elvettek, aztán menjenek. Eltűnnek a tolakodók. Alig kezdődik meg a vacsora, uj hívatlan vendégek sorfalazmak a társaság háta mögött. Ez még azt sem várja, hogy villára kerüljön a falat: kézzel kapja ki a tálból. — Bocsánat, még nem ettünk máma. A karácsonyi ajándék még tegnap elfogyott. A riadalom tetőfokra hág akkor, amikor a méltóságos ur azonmódon, ahogyan eltemették befurakodik a terembe és két kézzel szórja a portékákat a rongyosok, éhesek tömegének: — Ti vegv"étek valami hasznát, mert én már nem tudom. Nekem minden földi kincs csak teher a másvilágon, csak nyugtalanság. Itt a kamrakulcs, a pincekulcs. Szeretnék nyugodtan aludni, ha egyszer meghaltam. III. A méltóságos asszony sikoltott és fölébredt az ócska határban a prémek között. — Hohó, lovacskák — mondta János, aki maga is most ébredi föl a kastély udvarán és nagyon boldog volt, amikor megpillantotta a kipislákoló mécsest, a Karácsony-este fényét, a szeretet tüzét. A méltóságos asszony dideregve tipegett föl a kastély lépcsőjén, mintha csak valami nagy koporsóba bújna be ezen a szentestén... De György nem hitt nekik. — Csak színeinek, ebanyjulcat! OpiniojUkat majd otthonra hagyják, mert esszevágom mindjárt mind a hármójukat! Mialatt ezeket igy megbeszélték Zudar Péter eszefordulása még egyre tartott. És hogy 9lyan igazán háborodott/éle volt az arca, Lajos maga is tanácsosnak ítélte a közbelépést. — Noiszen! A nehezén túlestünk! — akarta éppen esi tolásképpen mondani, ő is megdöbbenvén a különben bátor ember viselkedése fölött, nnkor Péter — mint aki most pillantja meg egyszerre csak feléje fordult, ráemelte dult arcát s kirobbanva adta meg igazi okát a kesergésének: Sohha uram s királyom... sohhult soha többé nem lesz olyan madaram, — majdnem a felségedével egyet érő...! Néha bár hertelen s negédes, de aztán micsoda vadász volt...! Ki nem mondhatom derékségét, szemességét s mint kedvellettem ...! Ez egykorban Uram, kolykes medveállatra egyedül ráment óhatatlanul s ha meg nem értem medve kiáltozásából, hogv micsoda bajba keveredek a bátor jószág és késemmel az bestiát torkon nem ütöm: ez Uram, inkább izinkekben marad ott, de vadat — bármicsodásat is —. lábon lenni meg nem enged! S mégis én saját kezemmel rontottam elí Az urak összenéztek és pirultak. — Micsoda...? Sebzett kölvkesmedvére ...? Puszta kézzel... ? Egv nyavalvás késsel... ? Egvedül... ? Egv madárért...? S erről az emberről tételeztek fel ők gyávaságot? Dicsőbb ez mindőjüknél és fávdalma — a vadászbánat — a legigazibb férfibánat, aminél megsüvegelni valóbb alig valami lehet! Csendesen bólogattak és Bebek György mondta, hogy ő ezt mindjárt gondolta s azon frissiben elmagyarázta az esetet Fantinonak, ez meg az ő csicsergő nyelvűkön Dandolonak. — Igen, igen! — bólogatott • a két uraság. György pedig melegen tartotta a szemét rajtuk. — Derék s ritka okos nemzet, eminentiád! — súgott oda Dömötör bíborosnak. Ez olly nyílt és jószívű nép, uram. hogv ettől jobban hozzánk egvik sem hasonlítható... Gvörgv méltató szavait helvbenhegyták a közelállók is s a tábor felszedelkőzött. tovább indult. Estére megint sátort ütöttek. A szakácsok előszedték a vaskutyát: oecsenyesütésbe fogtak. Vígan pattogott a rőzsetüz. a vadászok melléki szolódtak, forogni kezdetf a pincetok, — vadászhistória vadászhistóriát kergetett s a délutáni eseményekről nem beszélt többé senki. La jos azonban emlékezett... Kiváltságosán külÖTihelvezett tábori székéről több ízben végigsiklott kereső pillantása a tűz fényében pirosló férfiarcokon. D az orosz vajdát nem találta a lakmározók közt. Kárvallott hive, az ő derék, emberséges Zudar Pétere nem volt itt. Senkinek sem szólt erről a felfedezéséről s hagyott még egy darab időt elmúlni. Hanem, mikor a vigság már nótázásba szélesedett ott a tűz mellett, akkor észrevétlenül felállt, közömbös arccal szélvedezett egy kicsit a zsákmány között — maid egyszerre eltűnt és vele egvűtt tűnt el apródja is. Pár szót váltottak az uráli hallótávolságán tul. Erre az apród hátramaradt, ő pedig elindult visszafele a délután megjárt uton. A hold fehéren sütött, az avar halkan neszlett s ő csendesen lépdelt az aszú levelek puha szőnyegén. Arcán s a szivében mély nyugalom honolt, de álmodozó tekintete azért mégis figyelt minden legkisebb nyomra. Vagy kétfertály órát haladhatott igy. Akkor kicsit megrezdült, hirtelen megállt s a szive egy meleget dobbant. Megtalálta akit keresett. Zudar Péter ott gunnyasztott, ugyanazon a helyen, ahol délután a szerencsétlenség történt. A kimúlt madár, elhanyatloltan: a térdein... Már nem jajveszékelt az ember. Csak mélyen sóhajtozott, mint egy gyászoló apa. És szép fénylő szakálla kicsordult az ujjai közül, ahogy tenyerébe támasztotta busbeteg fejét. — Gedő, Gedő, művé ontottalak...! Mért is gonoszkodtál vélem, szerelmes eggyem! Hisz' nem különben, hanem mint édes gyermekemet tartottalak s lásd, most mint vagyunk! — hallatszott: de nem több ennél. Péter fölneszelt s abba percbe észrevette a királyt. Egyszökéssel termett talpon. Lajos azonban nyugtatólag és melegen intett neki: — Jüvék ,de nem infesztálására uram nagyságodnak! Csak mert ugy decidála elmejártatásom. hogy mulatozásban együtt voltunk s most keservedben is ne légy egyedül, Péter... — Felség...! — dadogott a vajda és látszott, hogy készül zavarában ura szeme elől a dögtestet a bokorba vetni. Lajos azonban tagadólag intett és ilyet mondott: —Nem ugy, nem ugy! Paripa, kutya, vadászmadár: életét gyaíior együttkockáz tató, igazi kenyerestársa az embernek! Megérdemli a tisztességet s én is azért jüvék, hogy szépen eltemessük. Ó maga mutatott egy kies helvecskét valami bokor aljában és Zudar nem vonakodott többé. Sőt nem is volt már olyan halálra bus. Hálaforró tekintettel nézegetett föl a Nagyúrra, aki kegyelmében ime nyájasan, gyengéden és komolyan veszi az ő kicsinységének gyászát. * A madarat elföldelték, pár percig tűnődő csendben álltak a kis halma fölött, aztán Lajos előre indult. — Jere most barátom! Mikorra a sátorszálláshoz visszaértek, a kedvüket kidanolt vadászok nagyrésze elült. Aki még lábon volt, az is csak a másnapi fegyvereit vizsgálgatta s látott is, meg nem is. Igy a jövevények érkezése észrevétlen maradt. Jóéjszakát vettek egymástól, mind a kettő tentoriumába vonult és Lajos nagyon elégedetten hajtotta álomra fejét. Amilyen jót aludt ő, ugyanolyan jó lett Zudar Péter ébredése. Kedves gyermeki kéz érintette vállon. Fölnézett s hát a királyi apród tiszta homlokát látja fölébehajolni. A fiúnak sugárzott az arca. És egy ezüstcsöngettyüs, álomszép madarat tartott az ujján. Megismerte a királyi fő-kiliöcsént s csak bámult: hogy kerül az ide? De az apród már mondta is: — őfelsége ,az én Uram, küldi a zacskó aranyakkal, tiszta szivből eredett ajándékképpen, úgymint gondviselő atya az ő szerelmes fiának, hogy mindenestől fogva üresen ne maradjon nagyságod... Zudar Péter majd megfulladt egy benneszorult, rettenetes örömorditástól. Ugy felszökött, hogy szinte összeontotta a sátort. Ha megkérdezik, hogy tud-e boldogabb teremtést nálánál, dördülő nemmel válaszolt volna, — ha ugyan egyáltalán bir beszélni. De az bizonyos, hogy ha kell: abba helybe darabokra vágatta volna magát a királyért. (Részlet Gulácsy Irén „Nagr Lajos" eimü aj regényéből.)