Délmagyarország, 1936. december (12. évfolyam, 283-306. szám)

1936-12-25 / 303. szám

34 DÉLMAGYARORSZÁG Péntek, 1936 december 25. jusza puha arcomhoz dörzsölődött. Apró lépteimmel mindenütt a nyomába topogtam, ha a kezet nem foghattam, a kabátja szélébe fogództam ,ha dolgozott, mellé hurcoltam kis, fonott nádszékemet és ott pöszmötéltem mellette. Ha ráért, a térdére ültetelt, én átfogtam a nyakát, ő pedig a Júlia szép leány énekelte, inkább súgta a fülembe. Zenekritikusok illethetik megjegyzésekkel ezt az éneket, de nekem mindennél szebb muzsika volt a világon. Ha hároméves gyereknek van fogalma a földöntúli boldogságról, én hozzám ilyenkor leszállt a mennyország. Ha jött az este, anyám ágyamba vitt és rámborult a sötétség. De akármilyen fáradt voltam, vártam addig, míg mignem hallottam a hazaérkező apám hangját. — Alszik már Panka? — Alszik, — súgta anyámí Annyi erőm már nem volt, hogy szóljak, mert édes biztonságban érezve mindazt, ami az életet jelentette a számomra abban a pillanatban becsukódott a szemem. Forgott az idő kereke, minden lendülése magával vitt valamit a gyerekkorom zavartalan szépségeiből, de megmaradt öröknek az, hogy valahányszor fékeién közelített felém a sölétség, a bizonytalanság, csak akkor tudtam farkasszemet nézni ismeretlenségével, ha magam mellett éreztem: apám. Csak a boldog emberek lehetnek jók és csali a jó ember tuti boldog lenni. Ezt a megállapítást megtestesítette egész eletével. A jósága mindig a nálánál gyengébbek felé irányult. Soha nem fogyott ei irántuk való türelme és ugy tudott leereszkedni hozzájuk, hogy a gyenge mindig azt érez le, hogy magához emeli őt. A fáradtakat megpihentette és felemelte azt, aki elesett. Jó volt, nem azért, mert jónak lenni erény, hanem azért, mert ilyennek született. És boldog volt. A legkifinomodottább módon volt boldog, mert nehéz élete, sokszor gyötrő gondjai, tiszta látása dacára is, boldog tudott maradni. Az embereket kifordította a bőrükből, belülről épp ugy látta őket, mint kívülről és nem nem tudott közömbös maradni sem a szépségeik, sem a rútságaik iránt. Az lyenfajta eml>er nem menekülhet meg a keserű szájíztől. Semmivel se volt könnyebb élete, mint magaformáju szeményembernek, volt idő, mikor neki is gdhd volt a házbér, a család eltartása, a gyereke taníttatása, az ő haját is idő előtt ezüstösre fésülték az esztendők, a vaspata ől is megrugdosta, de a szivében mégis öröklakó volt a boldogság. Mert nagyon boldog az az ember, aki örülni tud egy marék pipacsnak, aki el tud ámulni egy pillangó himes szárnyán, aki nem érzi magát egyedül, ha csak önmagának a társasága, aki a fűszálon pihenő katicabogáron csak ugy felismeri az Úristen kezenyomát, mint a művészet legzseniálsabb alkotásain, aki a rámosolygó gyerekszemben meglátja az Isten szemét. Boldog volt, nem azért, mert azzá tette az élet, lianem mert ilyennek születeti. Meg talán azért, mert a föld fia volt. Csak a föld fiaiban van annyi nem könyvből tanult filozófia, annyi türelem, annyi békesség. És onnan vette a kedélyét is. Nem volt az nagyhangú nevetés, ami elcsendül és nem marad utána semmi, hanem egy kicsit fáradt, egy kicsit fanyar, de mindig való mosolygás. És mennyire a föld fia maradt! Senkinek nem köszönt annyi tisztelettel, mintha a tanyákon júrtál>an egy öreg paraszt ráköszöntötte az adjon Istent, annyi szeretettel cirógatta meg az apdó Marikákat, meg Jankákat, ahogy csak azt tudja,, aki maga is közülük való Fercsike volt, minden szociális probléma között a nincstelen paraszté állt legközelebb a szivéhez ós senkit nem védett annyira a tolla erejével, a lelke melegével, mint a földnélküli Jánosokat, a betevő falat hijján éhenvesző Hajnal Matyikákat. És talán a földtől nyerte azt a kimondhatatlan szívósságot, munkabírást is. Szántott a hátán az élet, nap égetle, eső verte, de ő évről evre meghozta a maga dus termését, dacolva idővel és évekkel, akár a földanya. Láttam őt könnyen és vigan bontogatni szellemének szárnyait, mintha játék lett volna neki a munka, láttam sápadtan és verejtékesen hajnali órákban az íróasztala mellett, láttam terminusra dolgozni nem éppen hizelgően aposztrofálva a kiadót, láttam lázasan görnyedni az ágyán kínosan vajúdó vasárnapi tárca mellett, de nemdolgozni sose láttam. Reggel, ha kinyitotta a szemét, az első mozdulat volt rágyújtani a szivarra. És mire felszállt az első füstkarika, már a kezében volt a könyv, ami nem szórakozást, hanem munkát jelentett. Késő estig nem láttam munka nélkül. A szivar nem mindig égett, a könyv nem mindig tetszett, de elmadadhatallan volt mindakettő. A könyvet felcserélte a kéziratpapiros, vagy a felásott árokszélen a jegyzetfüzettel, de a szivar nélkül nem ment semmi munka. A munkája nem tette ingerültté, idegessé. Letette a tollat és mosolygott. Hármunk közül az ő arcán született a legtöbb mosoly és ezt tükrözte vissza a mienk De mosolygó szája mindig elkomolyodott, a szeme ködös lett, ha a gyerekkoráról beszélt. Erről a nagyon szegény, nagyon sok gondtól árnyékolt gyerekkorról. Az élet nem tudott olyan foszlós, fehér kalácsot adni neki, hogy elfelejtse a régj, nem mindig puha, nem mindig fehér kenyér izét, nem tudott olyan puha ágyat vetni a számára, hogy elfelejtse a szalmazsákot. És, ha a szeme el is csudálkozott a fényes, pompás templomok láttán, a szive mindig az öreg templom pirosrubás Máriácskája előtt imádkozott. A szája nem azért volt mosolytalan, mert ez a gyerekkor szomorú volt és szegény, hanem azért, mert elmúlt. Az élete napsütötte delelőjén is szüntelen vágyakozással gondolt vissza erre a korra és ilyenkor olyan volt a szeme, mint egy sóvárgó kis gyereké: vágyódó, kérdéssel teli. A szűkmarkú élet nem kényeztette el, nem ápolta, nem volt játékokkal tele gyerekszobája. Egy szobái» szorult bele mindnyájuk élete. De övé volt a tágas udvar, amit istenadta fantáziájával benépesített, és Holló koporsós cifra, fényes betűket adott ajándékba, amit a játékos gyerek kopott ruhájára aggatott, a hazaszállított kenyerekórt mindig hullott néhány fillér a vékonyka kézbe, amin körtemuzsikát lehetett venni és fújni, fújni, hogy majd megszakadt bele a sziv ... A baja már megfehéredett, a válla már meghajlott, de minden uj ruhájánál megemlítette, hogy mi ez ahhoz képest, mikor a Holló kopodsós ezüst betűi ragyoglak a mellén és azt hiszem, amikor a legtisztábban zengett lelkében a lira, akkor is a körtemuzsika hangján kisértett a mult. Sokszor mondta, sokszor irta, hogy a mi fajtánknak befelé folyik a köny- , nye. Én most még azt is hozzáteszem, hogy a mi fajtánk befelé szeret. A szeretetét soha sem nyilvánította külsőségekben. Csak akkor csókolt, ha kértük, csak akkor ölelt, ha odatörlészkcdtünk hozzá, mégis maga volt a testet öltött szeretet a köztünk élő sziv, a mindnyájunkat éltető meleg. Ebben a meleg ágyban ültette el az Úristen azt az egyetlen emberpa- i Ián tát akiből én lettem. Furcsa kis emberpalánta volt. Sápadt és magának való, aki kevesebbet nevetett, mint a többi gyerek, többet sírt, mint a többi és nagyon* kellett vigyázni rá, mert mindenért a szive akart megszakadni szegénykének. A két kertész között megoszlott a munka. Anyám erőssé, életrevalóvá edzette a palántát, apám pedig színeket festegetett rá. Amikor kibomlott egy uj szirom, mindig egy uj szint lehelt rá. A munkája nem hagyott időt rá, hogy a nevelés ezernyi apró részletével foglalkozzék, mégis a reggeltől estig való életem minden mozzanatában rajtam éreztem a kezét. Minden jelentéktelen mondanivalóm érdekelte, soha nem láttam türelmetlennek, ha segítségét kértem. Megtanított arra, hogy a virág akkor is illatos és színes, ha a bibéjét kell megsámolni, az Infandum regina iubes renováre dolorem, akkor is belemarkol az ember szivébe, ha Isten őrizz acc. cum infinitivot ismer fel benne a gyerek ós Horatiust akkor is szeretni kell, ha gerundiumot és gerundivumot kell kipreparálni belőle. Csak akkor néztünk reménytelin kétségbeeséssel egymásra, ha egy algebrapéldát kellett megoldani, mert abból kettőnk tudománya sem volt valami sok. ö tanitolt meg, mennyi titok tevődik össze kis betűből, nagy betűből, ő ébresztette fel bennem a tudás utáni szomjúságot, neki köszönhetem, hogy formákkal eltorzított életünkben is mindenült megtalálom az emberit és hogy szívből vissza tudok mosolyogni mindenre, ami a Természetből rám mosolyog. Ő tanított meg rá, hogy mindenkit meg tudunk érteni, mindenkinek meg tudunk bocsájtani, ha arra gondolunk, hogy az emberek nem olyanok amilyenek szeretnének lenni, hanem olyanok, amilyenek lehetnek. Később egyre nagyobb öröm volt a számára, amint kibontakozott bennem az eml>er. Én pedig egyre nyitottabb szemmel bámultam, sziklaszilárd egyéniségét, gerincességét, hajlithatatlanságát. Bámultam, milyen mértékben tudja fejleszteni önmagát, nevelni önmagát, milyen mértékben tudja megteremteni, amire mindnyájan törekszünk és ami olyan hevesünknek sikerül, az önmagával való harmóniát. Egyre nyitottabb szemmel bámultam kristálytiszta életfilozófiáját, amihez csak az juthat, aki egész testével, lelkével vállalja az élet szenvedéseit, örömeit. ö vállalta. És ma is, ha összeroppanni érzem szappanbuboréknyi erőmet, a közénk szakadt távolságon át is hallom a hangját, amint mondja a sokszor elhangzott biztatást: több filozófiát, Panka! Ha jutott egy-egy csendes óra, a lábához kuporodtam a földre, kezét a fejemre támasztotta és végtelen utakat tetlünk meg így, egyhelyben ülve. Ha beszéltünk, ha hallgattunk, tudtuk, hogy együtt ver a szfvünk. Mintha tudtuk volna, hogy olyan sürgős, hogy olyan rövid az az időnk, egyült is maradtunk mindig. Nemcsak engem nem engedett ki a szárnyai alól, hanem odaszedegelte az enyémeket is. Az élet nem tudott szétválasztani bennünket egymástól. A csodafából keresztfát ácsolt számunkra a végzet és felfeszitette rá az életünket. Hasztalan marasztaltuk, kértük, ne még, ne még. A csodafa kidőlt és itt maradtunk mi, elgyökértelenedett életünkkel. De, lia sáppadt könyvlapokról felém piroslik a szive, ha rámnéz egy tisztaszemü kis gyerek, ha egy jó enihed megszorítja a kezem, ha zugnak a fák, ha a szél felém hordja messzi erdők sürü lélekzését, ha égbenyúló ormot látok, ha a hajamat borzolják pajkos szélfiuk, ha dus lombú fa erős derekát öleli a karom, ha színes fényekkel hasad a hajnal, ha bíborszínű ágyába hanyatlik a nap, ha szikrázó szeműkkel rámtekintenek a csillagok: fában, szélben, szinben, fényben, csak őt látom, csak őt érzem és mélységes nyugalom tudnom, hinnem, hogy a lelkét, amit az Úristen öröknek teremtett, elhintette a mindenségben, hogy halhatatlanná tegye.