Délmagyarország, 1936. december (12. évfolyam, 283-306. szám)

1936-12-25 / 303. szám

Irta: MÓRA PANKA w a Ünnepi ének Mint odva mélyén torz, mogorva medve, ugy fordul lomhán vén bolygónk, a föld; hideg ködök közt balgán megrekedve, fagyos testére vattás eget ölt... Az ember áll, körötte szél süvölt, magában áll, talán csodára várván, de zord egére nem lendül szivárvány: haj, hol van most, ki érte is pörölt? Ha}, hol van Ő! körül a puszta hallgat, fagy súlyosul a lélek tág lapályán s a tájon is. Fa himbál havas gallyat és úgy jajong, mint aki van halálán. Az ember áll csak, gond görnyed a vállán: harcolt naponta hétszer hét gonosszal, de nincsen itt, ki helyesel, ki rosszal, közöny kiséri torzonborz magányán. Az ember áll —, de népesül a puszta, a hóra pereg kunyhókból a népség, zsibongva, fázva, futva, mászva, kúszva, a rész mutatja a bomlás egészét. S mint kiknek helyét előre kimérték, tömött sorok fölállnak óriási körbe, hajuk a messze láthatárt söpörve megnőnek és nem méri őket mérték. Az ember áll, megdermed teste, vére, elfeketül a téli ég husa: a szélsikongás vészes ütemére felzeng körül a nyomor kórusa s kezdődik rémült, féktelen tusa; mezitlen lábuk dobog a havon és villog szemük, mint végső harcra vont kés, — borúsabb lesz az égnek boruja: „Jaj, — zug a kórus — jaj, a fagy betör odúink résein kegyetlenül, az éhség vijjog lépteink megöl, vagy torz vigyorral a mellünkre ül. Hát hol van, jaj, közelg-e,akit Istenül kiáltanánk, ki értünk halni kész?! Ó jöjj Urunk, nyomunkon már a vész s veszünk, veszünk mi menthetetlenül!" Az ember áll —, körötte vad közönnyel hallgat a táj és fordul az öreg föld, hátán engeszteletlen könnyözönnel. Az ember áll és tudja; már betölt ama pohár, sőt már-már tulömölt és érzi most szivében uj reménynek keltét és ajkán másképp kél az ének: „eljő, ki értünk s mindenért pörölt!" Perkátai László. Ismertem egy kis gyereket, aki ha félt, énekelni kezdett. Hangosan és bátran énekelt, erőt merítve a saját hangjából. Van az ugy velünk, viharvert felnőttekkel is, hogy félünk, gyámoltalan gyereknek érezzük magunkat és ha nincs más, hát a saját hangunkba kapaszkodunk. Most én is igy jártam. Félek, a téma súlyosságától. Drága, nehéz pensum, apámról beszélni. Feladat, ami azt rójja rám, hogy azt a picinyke, mégis egész világomat betöltő fotográfiát, amit a szivemben őrzök róla, olyan mesterien megnagyítsam, hogy mindenki számára látható legyen és mindenki azt lássa rajta, amit elébe akarok vetíteni. Mint írót, mint embert, mint poétát, méltatták már nálamnál sokkal hivatottabbak és még fogják is méltatni. Ez nem az én feladatom. Én ugyan mondhatnám azt is, hogy azért nem irtam egy komoly, okos értekezést j róla, mert nem érzem magam elég tárgyilagosnak erre a célra, de azt hiszem, sokkal becsületesebb dolog, ha őszintén megvallom, hogy én még sose irtam se komolyat, se okosat és nem a szerénykedés az, ami nehézzé teszi a számon a szót. Egészen más. Nekem nem volt iró, nem volt poéta, még rendkívüli ember se volt. Nekem az apám volt. Csakúgy, ahogy mindnyájunknak, akik itt vagyunk, volt valakink, akire felnéztünk, ' aki védelmet nyújtott minden veszedelem ellen, aki az erőt, az értelmet, a biztonságot jelentette az életünkben, akinek megfehéredett a haja és ráncokat rajzolt az arcára az idő, nekünk mégis változatlanul mindig ugyanaz maradt: az apánk. Aki a faóriás lábánál áll, nem tudja ugy felmérni a magasságát, mint aki messziről nézegeti, de aki megbújhat az árnyékában, ne mmozdul el onnan csak azért, hogy meszsziről láthassa. Az én apám olyan szellemóriás volt, akit én fel nem mérhetek, a nagyságát a távolállók könnyebben felbecsülhetik. Én csak azt tudom, hogy az árnyékában élni édes volt és míg duslombu ölelése védett, nem tudtam mi az, gazdátlannak lenni. ó, hányszor hallgattam mesélni arról az időről, mikor a fiatal fácska gyengén, sápadt levelekkel kibujt az alföldi homokból A forró nyár szikrázott lombjai felett és a kis fa rámosolygott az égre, hogy: megszülethetett. És hallgatta, hogy zizeg a homok, hogy tilliózik a rigó az ágai között és nézk a csillagos eget, ahogy éjszakánkint ráborult. És a kis fa megértette mit zizeg a homok, megtanulta mit fütyül a rigó, felszívta a csillagok fényességét és elnézte a mellette roskadozó öreg fákat, amint terhük alatt sóhajtoztak. Majd jöttek keserves esztendők, rázta a nincstelenség szele a kis fát, süvített felette a szárazság gyötrő démona és csillagtalan éjszakákon gonosz lidércek fenyegették. De ő bátran kihúzta gyenge derekát és egyre dúsabban bontogatta lombos ágait. Már túlnőtt az öreg fákon, már ő takargatta őket és vállára vette nehéz terhüket. Az öreg fák fáradtan bóbiskoltak, de ő figyelt és őrködött. Eddig ő hallgatta az öregek meséit, most már mindenkinek ő mesélt. Tőle tanultak suttogni a néma fák, kacagni a rigók, sirni a vadgalambok. Ha szomorú volt a mese, fájó könnyeket sirt, amik fényes gyöngyökké válva gördültek végig hajlott ágain. — Igazgyöngyök! — kapkodták széjjel az emberek és odaszoktak a csodálatos fához, amelyik megnyitotta előttük titkait és igazgyöngyöket pergetett nyitott szivükbe. És hallgatták a mesét és sírtak és kacagtak a csodafa árnyékában. Az emberek jöttek, az emberek elmentek. Volt, aki megsimogatta áldott lombjait, volt, aki bucsuzóul megrugdosta erős derekát, de a faóriás békésen rámosolygott az egyre közeledő égre és keserű bölcsességgel lemosolygott a fa alá, megcirógatva hozzásimuló fejünket. Ha becsukom a szemem, elsárgult régi fénykép képzik meg előttem: egy asztalkán ül egy gömbölyű arcú kis gyerek, aki én vagyok. Talán három esztendős lehettem akkor. Egyik oldalamon sugárzóan szép anyám, másikon hollóhajú, komoly szemű apám. Mi hárman, akik ugy összetartoztunk, mint a szorosan kötött könyv lapjai ,amik értelmüket vesztik, ha eltépik őket egymástól. Első emlékeim is körülbelül ezzel a fényképpl egyidősek. Az emlékeimben is, mint a képen, együtt vagyunk mi hárman. És, mikor apámról beszélek ,akarva, nem akarva, odasimul erős alakjához a kettőnk árnyéka is és méltóztassanak elnézni nekünk, ha hívatlanul idemerészkedünk erre a képre. Az első emlék, ami gyerekkoromból felém integet, egy leterített piros kendő a kályha előtt. A kendő puha és meleg, mint anyám arca. A kályha csendesen duruzsol, a szobában félhomály van és én anyám hosszú, szép haját fésülgetem. A való élethez semmi közösséget nem éreztem, egész világomat betöltötték a mesék. Most is bizotsan tudtam, hogy Tündér Ilonát fésülgetem és várjuk a mesebeli királyfit. Tündér Ilonának néha a konyhába is be kellett nézni, hogy oda ne égjen a vacsora, meg a tüzet is éleszteni kellett néhány rádobott hasábbal, de mindig visszatért mellém én tovább szántottam az aranyhajmezőt, tovább éltem a mesét és vártam a mesebeli királyfit. A királyfi, azt ihszem, apám volt, mert mikor ő hazajött, beteljesedett a mese. Amig otthon volt, egyetlen pillanatra el nem mozdultam mellőle. Ha a karjára kapott, sivalkodva kacagtam, amint fekete ba-