Délmagyarország, 1935. december (11. évfolyam, 270-292. szám)

1935-12-25 / 289. szám

deren.l er 25. DéLMAGYARORSZÁG 35 Fajok és korok Irta BERCZELI A. KÁROLY Az ember szívesen általánosít s néha a legkülönfélébb jelenségeket U egyetlen fogalommá tömöríti, hogy annál könnyebben tudjon eligazodni a gondolatok bonyolult rendszerében. így vagyunk hajlamosak arra, hogy hlzonyos egyedülálló faji tulajdonságokról beszéljünk, hogy a németet szorgalmasnak és aprólékosnak nevezzük, a franciát ötletesnek és elegánsnak, a magyart józannak; noha roppant kis fáradságunkba kerülne, hogy — akár személyes kapcsolatok révén, akár irodalmi uton — a föntiekkel ellenkező, sőt egymást kizárónak látszó alapadottságokra bukkanjunk az illető nemzet életraenyilvánulásai körében. Gsak akkor döbbenünk rá önkényes ellentmondásainkra, ha egyetlen vitában több oldalról kivájuk megvilágítani valamelyik náció alaptermészetét s egyik mondatunkban kisütjük, mondjuk, a franciáról, hogy szereti a suhanó hangulatokat, a szinekbe bomló impressziókat, a játékos káprázatot, kővetkező állításunkban pedig éppen amellett kardoskodunk, hogy a francia racionális, logikus, aki mindig szilárdan áll a maga konstrukciói csúcsán s nem billen meg kimért, biztos egyensúlyában valami kétes eredményű miszticizmus kedvéért. A gótika hazája Franciaország akárcsak a skolasztikáé vagy Deseartesé, de ugyancsak francia Verlaine és CUadel is. S ehhez hasonlókat kisüthetnénk a németekről, de az olaszokról is, akik Raffael, Coreggio és Boccaccio mellett szinte ugyanabban az időben adnak a világnak Dantékat és Miohelangetókat A nemzet tehát nem valami leegyszerűsíthető fogalom, még akkor sem, ha föltételezzük, hogy van valahol a világon olyan náció, mely soha nem keverődvén, hasonló vérségi és helyzeti adottságok folytán uniformizált, egyakaratu emberek közössége Erre azonban Európa területén alig van remény, mert eltekintve a legészakibb országoktól, nincs olyan terület, melyen legalább egyszer-kétszer minden náció meg ne fordult volna. Olaszország e téren különösen szerencsés, mert már az ókorban megkezdte a vérkeverődést a középkori népvándorlás folyamán pedig talán csak Magyarország állja ki vele a versenyt faji sokféleség tekintetében. Bizonyos, hogy egyik nép sem tfint el nyomtalanul onnan, ahol-akármilyen rövid időre és — egyszer megtelepedett, mert egyáltalán nem valószínű, hogy a jövevényeket ne nyugtalanitotta volna a megszállt területeken férfiak nélkül maradt idegem vérű asszonyok tömege. Nem beszélve arról, hogy az asszonyrablás s az ellenséges harcosok kardélrehányása azok közé a hősi erények közé tartozott, melyek nélkül elképzelhetetlen egy honfoglalás. Alarich vöröses, sudár gótjai, akik durvák és közönségesek voltak, bizonyára nem sokat teketóriáztak az elpuhult, hervatag római nőkkel s nagyon valószínű, hogy az „őrök váró«'' kirablásán kivül, ismeretlen izü szerelmi kalandok reménye is hozájárult a harcikedv fokozásához. Hogy a nők, hogy fogadták ezeket az ápolatlan, szikár legényeket, arról nem sokat tudunk, de hogy ők sem irtózhattak tőlük túlságosan, arra a ma divó parasztlázból következtethetünk, mely különösen csipkefinom lelkületű kulturnők körében terjed veszedelmesen Szent Ágoston ugyan az Isten államát azoknak a nőknek a vlgasztalásával kezdi, akikkel a gótok erőszakoskodtak, de az esák annyit jelent, hogy mindig voltak kivételek. \ faji általánosítás tehát a historikus szemében sohasem állhatja meg a helyét, ahogy föltétlenül tévesnek minősíthető az a biológiai ötlet is hogy a fajok tisztaságra törekszenek s hogy keverődés esetén is lehetőleg kiszelektálják önmn gukból a korcsokat. Korcson értve ezesetben természetesen azokat, akikben több faj sajátságai is kimutathatók, legalább is külső megnyilatkozásaikban. Eszerint korcs Vörösmarty, akiken turáni és dinári vér keverődött, korcs Jókai, akin a magyaron kivül az északi jelleg is fölismerszik és igy tovább, szóval leszögezhetjük, hogy a kul túra harcosainak tetemes százaléka korcs, senkinek sem kell tehát szégyenkeznie e fönti megjelölés miatt. Az illető fajbiológusok az emberi kulíura viszszésságait is erre a korcfl-elméletre szeretnék visszavezetni, mondván, hogy minden baj megszűnik, ha az emberek megzabolázzák szerelmi hajlamaikat • bizonyos öntudattal saját körükből választanak párt maguknak. A kérdés csupán az; mi az oka akkor annak, hogy a népek bizonyos Időkben megunják a maguk körét s elmennek világgá, szerencsét próbálni. Jól tudjuk, hogy ennek vannak közelebbfekvő okai is, például az, hogy elfogy az elemózsia, de ezzel még korántsincs megoldva a probléma, mert a krónikákban az arany mellett ott szerepel mindig az asszony ts, ki édes jutalma a pillanatokra megpihenő harcosnak. A vér tehát keverődni kiván, — ki tudja milyen belső egyensúly helyreállítása érdekében — s bizonyára nem véletlen, hogy észak fiai olyan olhthatatlan sóvárgással özönlöttek dél felé, még akkor is, mikor már alig akadt rabolni való. Egy német ismerősöm ilyenfajta kérdéseimre azt válaszolta, hogy az ember az anyjában lá'ja kicsúcsosodni a női ideált s igy önkénytelenül ís a saját fajtája köréből kiván élettársat kiválasztani magának. Bizonyos mértékig ez lenne — szerinte — az árja-teóriának is az alapja. Erre csak azt jegyeztem meg, hogy csodálatosképpen az anyának, mint sexuális eszményképnek a gondolata egy zsidó agyából pattant ki, még pedig Freudéból s igy mindenképpen furcsa, hogy ő is anyagot szolgálttott a Harmadik Birodalom ideológiájának kiépítéséhez. A nemzeti és faji általánosítás éppen olyan veszedelme«, mint a koroknak egyetlen tulajdonsággá való egyszerűsítése. Ahogy vannak a németek közt praktikus, szisztematikus, száraz tudósok, ugyanugy akalnak közöttük Mozartok és Schubertek is. S ez áll a korszakokra is. Az újkor nemcsak főlvilágoultság (még kevésbé a legujabbkor), de a középkor sem csupa pletás s bizony a szentek életének néha vad. erőszakos, kegyetlen tettek szolgálnak történelmi keretül az ember mégis hajlamos arra, hogy egyetlen jelzővel intézzen el olyan ezer esztendőt, mely mindenképpen teljes életet nyújtott. A középkor fölfedezése különben most divatossá vált s nem is térnék ki rá bővebben, ha nem hozhatnám fel önmagam előtt mentségül, hogy erre már akkor is ráeszméltem, mikor még kevesebben beszélteik róla — jó néhány esztendővel ezelőtt Azóta szokványossá váltak a középkorra vonatkozó kitételek, rendzerint persze olyan formában, melyek egyáltalán nem garantálják ennek a varázslatosan bonyolult és mély kulturperlódusnak ismeretét. A régi, különösen a háboruelőtt, gyakran hangoztatott „sötétség," mely a középkornak egyik legjellemzőbb tulajdonsága lett volna, már materialisták körében is túlhaladott álláspont, de hamarosan tisztázódik talán az a hiedelem is, mely a középkor minden megmozdulása mögött az önzetlen szellemet véli fölfedezni. A középkori ember ugyanugy ismerte az élet tömérdek változatát, mint a mai, vagy az ókori s szerelme sem volt vérszegényebb a miénknél, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy ma is tömérdek ember él aszkétiku*an laboratoriumok mélyén, vagy könyvek közé temetkezve s hogy nem is olyan régen még a legdivatosabb irodalmi témák közé tartozott a polgári társadalmon belül terjengő nagyfokú sexuális nyomor kiteregetése. Egyoldalú beállítás azt hinni, hogy a népek kavargásában, mely szinte megállás nélkül a X. zázadig tart, csnk eszményi érzések fűtötték •o'na az emberiket. Addig éppen a gyakori ve--zeedlem és kavargás adia meg a jogot a sznba dabb életre, attól kezdve pedig az a tipikus közép kori szellem, melynek legszebb virágai a lovagi dalok, bizonyára nemcsak képzelgésekben, meddő sóvárg-ásokhan, hanem élét- ee szerelemteljes Valóságban gyökereztek. Ugyanígy kell rehabilitálódnia a lenézett középkori filozófiának, a skolasztikának is, mely kívülállók szemében valami naiv, hiszékenység« ken alapuló légvárnak tűnik, holott ez a skolasztika az emberiség legnagyobb szellemi erőfeszítései közé tartozik, mely nem méltatlanul viseli a filozófia elnevezést. Egy-egy ilyen rendszer bámulatos a maga lezárt egészében, a logikának félelmes kikezdhetetlen ségé ben s rendkívüli agy kell hozzá, hogy nyilvánvalóvá váljanak azok a vékony repedések, melyek nem a középkori, hanem az ejpberi szellem végessége mellett tanúskodnak. A skolasztika csak kívülről látszik misztikus eksztázis költői termékének, ahogy a gótika, a skolasztikának ez az édestestvére is csak laikusok szemében tetszhetik a földtől való elrugaszkodás az anyagtalanság égi művészetének. Mert ezzel szemben az igazság éppen az, hogy a gótlka tiszta matematika és geometria, mely minden más stílusnál jobban megköveteli az anyag föltétlen ismeretét. Az ég és a túlvilág sokszor csak keret, amelyen belül a középkori ember tnin. dezt kifejezhette, amit saját életéről mondani ki vánt. S hogy mennyire életvalóság volt a ma legelvontabbnak látszó fogalmi probléma tisztázása is, azt a híres párisi Abelard vitái igazolják, aki sokakat hivott ki szellemi párviadalra s a párisi nép olyan türelmetlenül várta a „verseny" eredményének kihirdetését, mint ma a fut ballét. De közös ügy volt a művészet is, melyről ugyancsak szívesen hiszik, hogy naiv és tudatlan emberek szárnypróbálgatása volt. Erről persze szó sincs, már csak azért sem, mert a középkorban a művész mesterember, artifex, aki legtöbbször nem Ls a saját gondolatát kivitelezi, hanem a rendelőét. A rendelő azonban nem X. Y. magánzó, mirt ma, hanem a püspök, vagy a herceg aki a templom számára kér szentképeket és szobrokat. Néha előirja a színeket is, hogy érvényesítse egyéni Ízlését s a mesternek éppen az volt a feladata, hogy ilyen előírások alapján is harmonikusan szépet alkosson. A művész munkája tehát a közönség ügye volt, melyet naponta kritizáltak a templombajárók is s a művész aligha kapott több megrendelést, ha alkotása általános ellenszenvet váltott ki A „stílus" tehát igy született, igy alakult kt a rendelő, a művész és a jelenlévő közönség közös »ugalmábóL Félreismert tehetség modern fogalom, a középkor ideológiája olyan tág teret nyújtott az alkotó embernek, hogy végeedményben önmaga megtagadása nélkül ia közösségi szolgálatot teljesíthetett Az áhítat és humor meglelte a maga formáit, az előbbi az istent kínszenvedés, az utóbbi a kimérák és az ördögfiak groteszk ábrázolásában. S mennyi a sikamlosság és pajzánság a lovagi dalokban s mennyi a szerelem a legtisztább himnuszokban is, melyek égi magasságban keresnek enyhülést!? Önkényes azt hinni, hogy csak a mi kémiai és fizikai világunk a reális, a komoly 8 hogy a középkori ember ezek hiányában bárgyún lézengett a természetben. Elsősorban is a középkori embert kevésbé érdekelte, hogy hány elem van s hogy az atomok eletkrcmok parányi rendszerei-e, vagy hogy ml megy végbe abban a szerencsétlenben, aki a tudomány jóvoltából gázt nyelt. Az sem nyugtalanitotta őket, hogy a szin rezgés-e, vagy sem s hogy melyik vitamlnfajta hiánya okozza leggyakrabban a nyomorgó ember halálát. Fz zel szemben azonban precízen, a logika legkisebb sérelme nélkül kiépítette az angyalok hierarchiáját, lendületesen, fokozatosan egészen az Isten trónusáig, a pokol igazságos Ítéleteinek káprázatos variációjában pedig erkölcsi mivoltának adott olyan pazar leleményü kifejezést, mely nem csak művészi fantáziáról, hanem szisztematikus tudományosságról is tanúskodik. De ugyanilyen rendkívüli a Szentháromságnak minden félreértést, eretnekséget elkerülő meghatározása, ahogy a túlvilági élet pompás főldiszitése nem jelent szellemi fejletlenséget, hanem a szellemnek más természetű érdeklődését. S ki meri állítani, hogy az az okosabb ember, aki meg tudja mondani, hogy hány elektron van egy atomban, nem pedig az, aki azt is tudja, hogy hány angyal fér «1 egy gom!>ostü hegyén? Nem beszélve arról a megnyugvásról, amit az örökélet állandó jelenlét® jelent a modern ember reménytelen örökhalálával szembea. A mi körünk mindent szétbont. Mindenről többféle ítéletünk van s magányunkban esünk kétségbe a világ szörnyű érthetetlensége miatt. A