Délmagyarország, 1935. szeptember (11. évfolyam, 196-220. szám)

1935-09-29 / 220. szám

1935 szeptember 29. Bf CMA'GYARO R SZSG „Sojha sem térek vissza hozzá, látni sem akarom többé .. A férj az öngyilkos feleségről — A feleség a merénylő férjről (A Délmagyarország munkatársától.) A hét elején egy Czink Józsefné nevü 21 esztendős fiatalasszony követett el öngyilkossági kísérletet aszpirinnel ós a tettéért férjét okolta: A hét végén Lúgos József péksegéd az uccán rálőtt feleségére és tettéért — feleségére hárított minden felel* lősscgel. Most pedig a megvádolt férj, illetve a feleség cáfol. A féri Czink József kötélverősegéd felkeresett bennünket és azt kívánj tisztázzuk őt felesége vádjai ellen. Kimondotta, hogy nem ő kergette halálba a feleségét, az öngyilkossági kísérlet komolytalan dolog volt. az asszony nem. akart meghalni, hanem »azt akarta elérni, hogy őt befeketítse egyrészt, másrészt pedig, hogy jobb belátásra birja«. Elmondotta a kötélverősegéd, hogy nem igaz az, mintha ő nem dolgozott volna, igenis dolgozott és keresetéből eltartotta a feleségét. Nem dobta kij nem verte meg az asszonyt, önként távozott el hazulról, szinte elszökött férje elől és levelet hagyott hátra, amelyben bejelentette, hogy nem tér vissza többé és magával viszi a berendezés egy részét. Czink József ezzel fejezte be elbeszélését: — Beadta a válókeresetet? Hál Istennek! Bár elválasztanának már tőlel Az bizonyos, hogy én többet nem békülök ki vele. A házasságot is az anyja erőltette és nem én... A feleség Lúgos Józsefhével a kórházban beszéltünk. Ott feküdt felkötött állal a fehér ágyon, éppen Hedry sebész-főorvosnak újságolta, hogy jobban érzi magát. Lugosné a kővetkezőket mondotta: — Férjem teljesen hamis színben tüntetett fel engem. Sokat szenvedtem, sokat eltűrtem neki. A házasságunk első pillanatától kezdve hinozott, gyötrött féltékenységével, holott soha okot nem adtam neki. Az egész város ujjal mutogatott már reám... Egyizben öngyilkosságot kísérelt meg, az igaz, de nem volt a szándéka komoly. Én vettem le a kötélről, másnap már hajnalig kártyázott .... Reám féltékenykedett és közben 5... Kártyázott, ivott, lumpoll. Fizetését leiagad la, hogy annál több maradjon neki a kártyázásra. Itthagyott egy fillér nélkül — nem én dobtam ki — és ekkor annak a fiúnak az anyja segitetti engem. Csinosan jártam mindig, de ő is. S'okit vétett ellenem, de az igaz, hogv szeretett engem ... — Soha nem térek vissza hozzá, látni sem akarom többé... Őszi ruhaszükségletét FÖLDES ZOLTÁN K á 1 1 a y Albert (Hid) ucca 6. sz. férfi- és gyermekruha üzletében szerezze be. — öltönyök, átmeneti és téli kabátok, bőrkabá" 1 ' ' gombán divatszövetekből mérték után mindennemű IAS. LEGJOBB KIVITEL. MÉRSÉKELT ARAK I tok nagy rendelést elvállaló — Uri MOD Beszélgetés a Balaton partján Irta TONELLI SÁNDOR öszi reggel a Balaton partján. A túlsó oldalon enyhe párázat lebeg a zalai hegyek fölött. A vizet gyenge szellő fodrozza és zizzenéseire a földvári parti sétány fáiról lassan keringve hullanak a sárguló levelek. A villák nagyrésze már üres, a parton alig látni embert. Egyik padon ketten üldögélnek és nézik a vizet. A szomszéd padról hallgatom a beszélgetésüket. Két szomszédom közül az egyik bársonyul jas, elől fekete-piros csíkozásu mellényt visel. A másikon fekete ruha, fekete csokor-nyakkendővel. A testtartása feltűnően merev, mintha a baptákban való állást szokta volna meg. Ugy látszik, vagy csak rövid idő óta ismerik egymást, vagy büszkék a társadalmi állásukra, mert aláhuzottan kolléga urazzák egymást. A bársonyujjas megkérdi a másikat: — No, kolléga ur, látott-e már ekkora vizet? — Már hogyne láttam volna. A Bajkál tó sokkal nagyobb. — Ne mondja, kolléga ur. — De mondom én. Három napig mentünk mellette, amig megkerültük a felét. — No lássa, kolléga ur, hogy a Balaton mégis nagyobb. Ezt talán hat nap alatt se tudná megkerülni. — Az ám, de mi vonaton mentünk három napig a Baikál tó mellett, oszt azt mondták, bogy a másik fele, ahol nem jár vonat, még sokkai nagyobb. — Akkor lehet, bogy magának van igaza, kolléga ur. Mikor járt kolléga ur amellett a másik tó mellett? — Tizenhatban, mikor Lucknál elfogtak. Onnét vittek bennünket, először Csitába, azután a spasskojei lágerba. — Hát az hol van? — A Japán tenger partján. Majd egy hónaQjü vittek Moszkvából bennünket. Mert tudja, flÜWCt ete* UdM az ugy volt, kolléga ur, hogy sokszor meg is álltunk, mikor municiós vonatok jöttek velünk szembe. Olyankor ránk zárták a vagonok ajtaját, oszt kihirdették, hogy aki ki mer nézni, arra rálőnek a tatár népfölkelők. Arra már tatárok laknak. Kutya világ lehetett, az szent igaz. De mondja csak, mennyi ideig volt kolléga ur abban az izé... hogyishivjákcsak lágerben? — Majd két esztendeig. Életemben olyan hideg telet még nem láttam. Tudja, olyan hideg volt, hogy a nagy barakknak soha télen az ablakát ki nem nyitottuk, csak az egyik ablaknak a tetején volt egy kis szellőző nyilás és ha azt egy kicsit kinyitották, mind járt kihűlt az egész barakk. — Megálljon csak, kolléga ur. Idehaza azt mondták, hogy ott Ázsiában akkor van éjszaka, mikor nálunk nappal. Igaz az? — Már mért ne lehetne igaz? — Aztán nem volt az maguknak furcsa, hogy akkor alszanak, mikor mi ebédelünk? A fekete ruhás kihúzza magát. — Már hogy volna furcsa. Annyi mindent tapasztal az ember, hogy az ilyent észre se veszi... Hát maga, kolléga ur merre járt a háboruban? — Én hilfdincös voltam. Lozsnicánál lövést kaptam a hal tüdőmbe, Zágrábban feküdtem az Univerzitét-Spitálban, onnét Győrbe vittek az ágyugyárba. Hallgatás és elmélkedés. A néhai orosz hadifogoly töri meg a csendet: — Mikor két esztendeig voltunk Spasskojéban, akkor gyüttek a vörösök és kihirdették, hogy vége a háborúnak, de aki akar, az beléphet a vörös hadseregbe. — Maguk mit csináltak? — Ki belépett, ki nem. Mit tudtuk mi. hosv 'TyimakU fi. tíUUAPEST VI. JÓKAI TEQ&. 100 °|o-ig hazai gyártmányI , Napható: Epiiesi anyag es lesfóHHeresHefleseHen. milyen világ lesz Oroszországban. — Aztán hogy kerültek haza? — Valami amerikai misszió jött értünk, elvitt bennünket Vladivosztokba, ott hajóra raktak bennünket és ugy hoztak haza. Voltunk Saigonban, Colomboban, Adenben, aztán meg végigmentünk a Vörös tengeren. Ott akarnak most háborút viselni az olaszok. Az volt a furcsa, ahogy eljöttünk Vladivosztokból, első nap hideg volt a tengeren. Másnap már letehettük a köpönyeget, harmadik nap ránk melegedett még a ruha is, végezetül valamennyien ingregatyára vetkőztünk. Csak a sapkánkat tartottuk a fejünkön, hogy ne kapjuk meg a napszúrást. Voltak olyanok, akik papírból csináltak sipkát maguknak, mint a gyerekek. Saigonban három napig pihentünk, ott kivittek bennünket a partra és egy üres kaszárnyában szállásoltak el, amig a hajón a gépeket javították. Olyan kaszárnyát se láttam még. Az ablakokon csak zsalugáter van, de üveg nincs, mert ott soha sincsen hideg. Bejött egy ezredes is, hogy megnézzen bennünket. Igen finom ur volt, csak nem értettük, hogy mit beszél. Egy ember volt, aki tudott vele beszélni, mert az a békében asztalos volt Franciaországban. Tiz cigarettát kapott az ezredestől. A volt hadifogolyban működni kezd a közlékenység ösztöne. Folyamatosan megszakítás nélkül beszél tovább: — Azóta se láttam olyan várost, mint Saigon. A kaszárnyából nem eresztettek ki bennünket, szuronyos őrök vigyáztak ránk, mind olyan kicsi sárga emberek voltak, a foguk meg egészen fekete, de odamenet a kikötőből, meg visszafelé, mikor a hajóra vittek bennünket, láttuk az egész várost. A házak mind kertekben vannak és ugy vannak építve, hogy be lehet látni a szobákba. Az uccákon meg csupa olyan fa van, aminőt mifelénk látni se lehet. A kaszárnya udvara se olyan, mint nálunk. Csupa fa meg virág. De tudja, valóságos pálmák vannak, mint nálunk az üvegházakban. Az udvar közepén meg bőrlevelü bokrok vannak és rajtuk akkora vörös virágok mint a tenyerem. Mondtam is, mikor hazakerültem, hogy ilyent se fogok látni többet soha. A bársonyujjas előveszi az óráját és rápillant: — Mindjárt kilenc óra. Haza kell már mennem, kolléga ur, mert a méltóságos asszony utazik. Pedig elhallgattam volna tovább is. Nerc jönne ki délután, kolléga ur? Elhívnám" a Ferdinándot is. — Lehet, ugy öt óra felé. Isten vele, kolléga ur. — Isten vele, kolléga ur. A kolléga urak távoznak, az egyik egy vasrácsos villa irányában, a másik a vasútállomás fele. Magam maradok a másik padon. A tihanyi hegyek felől erősödik a szél. Egy magányos vitorlás szinte a vizre hajolva hasitja a hullámokat. A lehullott levelek táncolva kergetőznek a fák alatt.