Délmagyarország, 1934. december (10. évfolyam, 271-294. szám)

1934-12-25 / 291. szám

Díí;MAr. 7ARORSZÍQ V&34 december 25. sok esetben esaerint megítélni embertársainkat. Az őszinteség jellem kérdése. S a jellem most átalakítható, kiforgatható önmagából, mert a hazudozó kénytelen mindent ugy elmondani, ahogy lörtént. Tehát nem az ige, a másik szellemi jelenség hatotta át, nem erkölcsi kétségek döntik válságba, hanem kémiai eszközök: anyag. Az erkölcsi ér:ék mesterségesen szabályozható. Nem kell hozzá utópisztikus hajlam, hogy a külső beavatkozások ez egyre nagyobb arányú jelentősége gondolkodóba ejtsen bennünket. Bizonyára sokan vannak, akik megmosolyogják a tudomány ez erőlködéseit s a »lélek szentélyét« megkőzelithetetlennék nyilvánítják. Nem egészen igy van. Már az is zavarba ejt bennünket, ha a lélek elvonatkoztatott tulajdonságain töprengünk, hogy, mondjuk, biaonyos ivnrmirigyek eltávolítása, vagy másnemű ivarsejtek beleplántálása a testbe, lelki elváltozást is eredményez. Kiég csak a háremőrök legendás jeílegtelen.ségére, s/elid természetére gondolnunk, hogy a lélek tulajdonságait testi tényezőknek rendeljük alá. A férfi, akiben vad indulatok tombolnak, megjuhászul s engedelmes, lázongásnélküli furcsa lénnyé alakul át, aki egyúttal erkölcsösebb is, mint eredeti állapotában volt. Jólelkű, jókedólvü, hízásra hajlamos valaki, mesterségesen előállított nyárspolgár. Tudunk arról is, hogy bizonyos kfl'jő égek, mint pé'.dául kii termet, ru'.ság, esetleg szépség, mennyire törvényszerűen sajátságos Mső habitussal jár. Do közismert a nyomorék, vagy beteg ember belső átalakulása s bizonyára nem véletlen, hogy a gyomorbajos világgyülölő pesszimista, a tüdőbajos pedig ingerlékeny és fanatikus lesz. Ezek az elmélkedések bizonyára tul materialisztikusen hatnak s a ma mohó, lázas spiritualizmusában talán nem is időszerűek. Az idős:eriiség azonban sokszor kompenzativ jellegű. Kétségtelen, hogy egy korban sem volt az anyagnak annyi és olyan csodája, mint a mi korunkban. Nem belelve az erő és anyag azonosságának fölismeréséről, mely egy kicsit rehabilitálta a megvetett matériát a szellem számára, az ato- I uiok rendszere s az élet mechanizmusának egyre távolabbi persjiektivákat föltáró kutatása az örökkévaló anyag egyre kisértetiesebb értelmét leplezi le. S talán ép|ieu ezért menekülünk az anyag Ufólérhcfeflen árak szőrmében Rosmannál a mindent lemángorló hatalma elől egy kevéebé szabályos, varázslatosabb szellemi világba, mert nagyon érezzük fölülkerekedését. Egy alkalommal már boncolgattam e hasábokon a gépek erkölcsi jelentőségét s akkor is arra a konklúzióra kellett jutnom, hegy nem az ige, a belátás, a meggyőződés teszi az embert jóvá, hanem az a szörnyű körülmény, hogy a gépek fejlettsége esetleg kizárja a gaztett elkövetését. A békére sem szeretet s az óazszerüség nevel, hanem az a lealázó, megsemmisitően erkölcstelen tény, hogy a haditechnika végső foka kiküszöböli a háború lehetőségét. Visszakanyarodva tehát az injekciókra, melyek a jövőben arra lesznek hivatva, hogy belső habitusunkat szabályosan kormányozzák, szinte önkénytelenül is eszembe jut, hogy lesznek majd engedelmességi, hűségi és lelkiismeretességi injekciók. A makrancos katonában kémiailag sorvasztják el az ellenállás, az egyéni akaratosság, különvéleményezés képességét. A hivatalnokot, ha Szenzáció ! magas árat (izetek elavult villanycsillárjatért, ha nálam cseréli be ujjá. u 1 Rosner József munkákat a Magyar Mérnök és Epllészegylel szerelési szabványán készítem. Rádiók 6-12-18 havi részletre. Tisza l.ajos körút 39. Tel. 14-68 nem bír beletörődni egyhelybenülő munkájába, szorgalmi injekcióval preparálják tökéletes, mozdulatlan munkaerővét A kereskedőt, aki nem tiszteli a szabott árakat s a vevők gyámoltalamságához méri a portéka értékét, üdvös szérummal téritik a tisztesség útjára- S megindulható* a jellenx-gyárak nagyszabású munkája mely ilymódon már a csecsemőknél kezdené az aljas szándékok visszafejlesztését. A férj, lélekm'.velő oltásokkal rákényszerítve a családi élet boldogságára, elveszítené jellegét idegen nő közelében s a gonosztevő őrködne legéberebbül, hogy merényletet ne köves« sen el senki a társadalom zavartalan nyugalma ellen. A jellem-gyárak rendelés szerint szállítanák a különböző hajlamú embereket s amiért annyi próféta, annyi mártír, annyi szent és költő vérzett el, az emberi jóság megvalósulna a legkevésbé tisztelt eszköz, az anyag segítségével. Mert hiába volt a néhány ezeréves szellem, a művészet, a hit s hiába volt az értekim minden erőfeszítése, meggyőző ereje, az ember süket ai igék iránt. Barátaim, írók te költők, hiába pazaroljátok a betűt s szűkre szállott életeteket, a szellem nem ól. Gyilkosság, fondorlat ós gonoszság mindenfelé. Hiába prédikáltatok. A világ konokul kering a maga meghatározott utján s naponta bizonyítja be a szellem csődjét. Az ember nem tud, de nem is akar megváltozni. Hacsak az anyag uj törvénye, az injekció nem kényszeríti rá. S az uj jelszó akkor a pravazi lesz. In hoc signo vinoesl gon, mint mikor az ember mondana is, nem is valamit, annyit felelt: — Jó hát! Csak később tette hozzá: — Nagyon magának való ember ez a Tandari. — Hogy hívják? — kérdeztem. — Tandari Illésnek. Azután nem beszéltünk többet. Tandari is nézte a vihart, mi is. ö is gondolhatott valamit, mi is Hogy min gondolkozhatott Tandari Illés, arról osak később vehettünk tudomást, mert amint látta, hogy mi nem közeledünk hozzá, ő oldalgott lassankint felénk. — Hát aztán nem löhetött ide az ámbitusra gvünní? — mondta foghegyről. — Hát nem hivott kend!... felelte mogorván a kocsisom. Megint nézett kis ideig bennnüket s csak azután folytatta: — Még hivni is köll valakit? — Hogyne kellene, ha idegen portán van. —Ott pedig, ugy nézőm, már becsurog. Az eresz tényleg nem |ó karban volt. ennek okáért nom vártuk a további uralást, behúzódtunk a s/éles .enyhetadó ámbitusra. — No, hát ez meg a pánja e — nyújtottam felé a kezdtem a barátkozáshoz — hát megkínálom most már egy kis jó pálinkával. A naraszt arca kezdett földerülni. — Ilyent nem sok>at ivott kend — jegyezte meg András még mindi? nohezteléssel. — Nem-e?... Majd elválik. A kulacs ilvformán előkerülvén a belső zsebből, iandari jó nagvot húzott belőle. Azután megcsettentette a nyelvét. — Ez nincs mögkörösztölve, ugy érzem. — Jó-e? — Jó... Nem mindfin bótba árulnak llvent. — No, hát ez meg a párja e — nvujtottat felé a V "..-zacskót, amiben meg szintén igen jó magyar dohány legénykedett. — Gyújtson rá. — Hát ez miféle? — kéirdezte Tandari. amint tömködte a pipába a szép rózsaszínű dohányt. — Verpeléti... Ha hallotta kend valamikor a hírét — szólt ismét közbe Lncselkedőn a kocsis. Tandari mosolygott. — Most hallom először. De nem is szívtam még belőle sose. — Jó-e? — Jó... Nagyon jó... Szinte simogatja az ember mellét S amint kedvtelve nézte, hogy miként dudorodik fölfelé a pipából a parázs, mintha egyet gondolt volna, hátra szólt az istálló felé: — Ferkó!. . Gyere be. Olyan tizennégy esztendős forma surbankó gyerek jött elő a szóra. — Hozd ki a nagyházból az ágyast — mondotta neki Tandari s az ujjval magyarázólag bökött a ház sarka felé. — Ezt kóstolja meg az nr — fogta a nagy sima üveget. — Ez se kutya. Hót valóban nem volt kutya, igen alkalmatos gyomorerősítő pálinka volt. már tudniillik annak, aki kedveli. így kerülvén egymás mellé az asztalra a két rokon-ital. lassankint köztünk is kezdett fölmelegedni a barátkozás. Tandari szétnézett az elsöté'erfett táion és azt mondta: — FVifll bajosan lesz máma éneköshalott, gyüjjenek be fc kisházba, ott iobb idő van. Esteledni kezdett, az eső még mindig kitartóan locsolgatta a száraz homokot, tehát András maga is iobbnak találta a behurcolkodást. Hát gverünk. Odobent azután még iobban megeredt kőztünk a társalgás. Azonban hát a gyomornak is vannak bizonvos Inénvei, ez okból ideje volt föladni Tandarihoz a fontos kérdést: — Van egvkis száraz kenverünk Illés bácsi, keriilne-e hozzá valami a házban? A magának való ember egy percig elgondolkozott, azután rázta a fejét — N<nn tudok ndnl semmit — Nem-el... Hát csirke sincs a háaiál? — Van ott... Hogyne vóna I — Akkor hát vágasson le egy párt. Megfizetek érte, amennyit csak.kér. — Nézze uram — felelte nyomban — nem töhetöm. Nem arra való az asszony. — Vagy adjon kend egy darab szalonnát. — Avval se tudok szolgálni. Ami van, az nekünk köll. — Ejnye, ejnye Illés bácsi, ez baj. Közbeszólt András: — No igyék kend. Tandari szivta vidáman a jó magyar-dohányt s a szeme élénken ragyogott, jeléül, hogy kedvére való szót hall. — Nem lösz sok? — Dehogy lösz. Olyan ez, mint a szentölt-viz. — Illés bácsi— akaszkodtam újra a szavammal a parasztba — láttam, hogy fejtek az előbb, adjon hát abból egy litert, vagy kettőt. De pénzért ám. Látszott, hogy két közbe került a magyar. Nagyot nézett rám, hogy legyen ideje a gondolkozásra. Habozott valameddig, mig végre megszólalt: — Lásisa, abbul se birok adni, mert a»t meg reggel visszük a piacra. Most már azután csakugyan nem volt értelme a beszédnek, abban is hagytuk a vevésl szándékot, ehelyett rágyújtottunk a szivarra és nekifogtunk a hazudozásnak. Jó fegvver ez éhverésről, unaloműzésről egyaránt. András is megeresztett egy pár kacskaringós viccet, amit. ugylehet, katona kora óta őrizgetett a koponyájában. Tandari nem győzte a hasát tartani. Ki is ment nemsokára. — Fogadjunk, hogy lesz még ma ennivaló, — súgta eközben András. Magam is arra gondoltam, azonban mind a ketten csalódtunk. Ennivaló helyett bort hozott Tandari ülés. — Ez talán jobb lösz — mondta és letette az asztalra, miközben csorba borospoharat húzott ki a kabátja zsebéből. >— Jobbnak, nem tudom, iobb Lese-e, de szeli-