Délmagyarország, 1934. december (10. évfolyam, 271-294. szám)

1934-12-25 / 291. szám

T954 december 25. DPf MAGYARORSZÁG A PÁRIZSI „VARÁZSLÓ Irta Dr MÜLLER VILMOS. SZÍNHELY: PARIS, 1882. Charcot professzor előadóterme a Salpétríére-ben. Kőröskörül félkörben amfiteátrálisan kiképzett padsorok, amelyek zsúfolásig teltek. Nemcsak or­vosnövendékek, hanem a világ minden tájáról ösz­szesereglett orvosok, tudósok szoronganak a pa­dokban, akiket Párisba vonzott Charcot neve és csodálatosabbnál-csodálatosabb gyógymódja. ő volt az első, aki a hypnózist bevezette az orvos­tudományba és szuggeszcióval a leghihetetlenebb gyógyeredményeket tudta elérni. De ehhez az isteni adományához megfelelő kül­sővel is felruházta a természet Impozáns terme­te volt, — feje akár egy művésze, szemeiből mint­ha valami mágneses fluidum áradt volna ki. Aki­re ránézett azt pillanatok alatt rabul ejtette, meg1­büvölte. Azt tartja róla a legenda, hogy még a legvadabb állatok, az oroszlánok, a vérengző tig­risek se tudtak szemeibe belenézni, valósággal el­kábitotta őket a tekintetével, — megfélemlítve ket­recük sarkába húzódtak nézésének varázsere elől. Emellett teljesen elzárkózottan élt nem voltak meghitt barátai, mindenki önkéntelenül kerülgette ezt a csodálatos kúlsejü embert, ő se érezte jól magát sehol, csak a betegei körében, akikre olyjn hatást gyakorolt mint az állatsze­liditő a ketrecükben dühöngő vadállatokra. A leg­őrjöngőbb elmebetegnek csak néhány pillanatig nézett a szemei közé és az, mintha megbabonáz­ták volna, cellája sarkába sompolygott és ugy en­gedelmeskedett neki, mint a gyermek. Ezért a vi­lág minden tájáról hozzávittek a legkétségbeeget­tebb sorsú betegeket, akiken sehol és senki nem tudott már segíteni. Bénák, kiket évek ót» ágy­hoz láncoltak hüdött izmaik, süketek, akik előtt akár ágyuk dördültek el, de egy mukkanást se hallottak belőle, félkegyelműek, kiknek agyveleje egyetlen ép gondolatot se tudott már kitermelni, kényszerzubbonyba börtönzött szerencsétlen élő halottak, akik rohamaikban saját fejüket verték szét cellájuk vasrácsán, mind ez elé a csodálatos varázsló elé kerültek, aki mint egy modern apos­tol, keze egyetlen érintésével, szeme egyetlen rán­ditásával elaltatta a gyötrő fájdalmakat feloldott évek óta leláncolt akaratokat, életre keltett elhalt izmokat és kialudt, kopár agyvei ók be lobogó uj szellemet, frissen termő gondolatokat lehelt... E pillanaftban is egy ujabb „csoda" van ké­szülőben. Oroszországból, ahova, mint a Föld minden tájára, szintén elkerült legendás hire, Wladimir Obolenszk gróf elhozta elébe egyetlen, gyönyörűséges leányát: Sonja grófkisasszonyt A szerencsétlen teremtés most husz éves. Tizenhét eves W«ug ünnepelt szépsége volt egész Oroszor­szág főnemességének: az ő táncával nyitották meg az udvari bálakat nemcsak azért mert apja a mindenható Cár főudvarmestere volt, hanem azért is, mert szépsége magát a Cárt is elbűvölte. Ahol Sonja Obolensz grófkisasszony megjelent, ott minden más szépség elhalványult. De a Ter­mészet nemcsak Vílsőleg pazarolta rá ékességét, hanem lelké' is telehintette a legnemesebb tulaj­donságokkal Valóságos legendák keringtek szel­lemessége felől. Nem volt tudomány, amelyben otthon ne érezte volna magát és ami különös elő­nyére volt: négy nyelven tudott beszélni és ezt olyan megtévesztő zamatossággal tette, hogy a francia megesküdött volna arra, hogy született franciával társalog, de ha pár pillanat múlva an­gol beszédre nyílott az ajka, nem volt az az an­gol szinész, aki Shakespeare-t tökéletesebb angol­sággal tudta volna szavalni, mint ő. Goethe nyel­vén kívülről tudta az egész Faust ot, de amikor a zongorához ült, olyan lágyan suhantak el ajkai­ról Petrarca szerelmi dalai, mintha talán maga Petrarca suttogta volna el azokat egy szerelmes olasz éjszakán, kedvesének, Laurának... & ami még mindezeken felül méltóvá tette ar­ra, hogy Oroszország legünnepeltebb leánya ci­mét viselje, a művészetnek az a magasabbrendü foka volt, amit a lovaglásban elért. A cirkuszok porrondjain lehet látni olyan hajmeresztő és egy­ben gyönyörű mutatványokat amilyenekkel Son­ja Obolenszk grófkisasszony elbűvölte a környe­zetét. Apja birtokán már kislány korában fiuöltö­zetben, nyereg nélkül, ülte meg a legszilajabb csi­kót is ég a száguldó, tajtékzó lovak hátán olyan tornamutatványokat végzett, hogyha apjának öt­venezerholdas birtoka nem biztosította volna neki fejedelmi életét, akkor mint cirkuszkirálynő bizo­nyára az egész világot meghódította volna. No, de mi történt egy szép napon?! Az ünnepelt Sonja grófkisasszony künn van, mint annyi másszor, birtokukon. Hatalmas ün­nepségre készül a grófi család: Őfelsége, a Cár, Hétfőtől ismét kaphatók az eredeti Josephlnenhiltíe kristályok kizárólag R e i c h 11 él, Kelemen-ucca 11. jelentette be hozzájuk látogatását Persze van fé­nyes fogadtatás, zene, tánc, de az ünnepség fény­pontja, természetesen, a gyönyörüsi!,""s Sonja gróf­kisasszony bravúros lovaglása. Előkerül Sonja grófnő legszebb lova, amihez már évek óta' ugy oda van nőve, mintha együtt születtek volna. A ló ismeri a grófkisasszony minden mozdulatát és most is büszkén lép a Cár elé, talán ő i<t érzi, hogy az „Atyuska" előtt fogják 6 is, meg az ő kedves lovasa is ragyogtatni művészetüket. Sonja grófkisasszony most nyeregbe száll, de előbb hom­lokon csókolja drága, aranyvértezetbe öltöztetett, lovát. Megkezdődik az első mutatvány, — a ló szédületes iramban körbe rohan, Sonja grófkisasz­szony pedig a kör egy pontján a földön állva várja, míg a száguldó ló elébe érkezik. Most egyet­len pillanat alatt a leány megfogja a rohanó ló sörényét feldobja magát a nyeregbe és már tal­pon állva, kezében virágcsokrot lengetve a Cár felé, mint a nádszál olyan egyenesen viteti ma­gát a fehér tajtékot fuvó ló látal. A Cár és a fé­nyes nézőközönség most tapsorkánba kezd és ez volt a katasztrófa: a ló a tetszésnyilvánításnak ehhez a fajtájához nem volt hozzászokva» hi­szen eddig sohasem szerepelt az úgynevezett nagy nyilvánosság előtt, legföllebb az ő kedves lova­sától, Sonja grófkisasszonytól, kapott egy kis cuk­rot egy-egy jól sikerült lovas-bravur után, amit kettesben, nézőközönség nélkül, a puszták széles birodalmában együtt hajtottak végre. És amikor a tajps, a különben is felhevült ló fülébe dörgött mintha ágyukat ropogtattak volna előtte, hirtelen két hátsó lábára ágaskodott, ledobta magáról Sonja grófnőt és mintha minden dühét rajta akar­ta volna kitölteni, a földön fekvő alélt lányra ron­tott és még mielőtt a nézők megakadályozhatták volna, pa/tnivaí ös«ze»-visszarugdo«ta, majd ve­szett nyerítéssel visszarohant istállójába. A fényes közönség megborzadva ült helyén, — a rémület megbénította tagjaikat és hideg veríté­ket fagyasztott homlokukra. Majd az ijedtségből debbnek bizonyosan szelidebb lesz. — Valamivel — húzta föl a szemöldökét a gazda. — Maid no. megállapitiuk. — szól'am magam is a beszédbe, hogy hamarabb rákerüljön a sor a poh árf ogd osásra. És rá került azon nyomban. — Ej ha. de fölséges ital. Illés bácsi — folytat­tam azután. — Hol vette kend? — Itt e — mutatott büszkén kifelé az ember. — A maga termése? — Az ez egy csöppig. — Ez aztán bor... Megérzik rajta, hogy jól ke­zeli kend a szőlőt. — Arrul sző sincs — morgott bele a kocsis, — Jó gardák a Tandarink mind. — Finom bor. finom ital, — dicsértem tovább Tandari Illés nem szólt, csak derűsen nézett s az arcán a dicséret méltóságteljes nvugalma ter­peszkedett végig. Töltött uira és koccintott Mikor letette a poharat sr asztalra, várt egy darabig, az­után kevélvpn kérdezte: — Jó-e uram ? — Ilyent nem ittam, miőifa Ifonskrfhálni járok a tanyán... Mondom, nagvon jó! A rwraszt arca egvszerre elkomolvodott. — Mit csfnát Sz tir? — kérdezte később. — Konskribálok. — ügy.. Hát maga a váró* emböre? — Az vagvok husz esztendő őta. — Éltesse az Tsten ... Azt hittem, valatnf idegön tájrul való az ur. — Prtiogv vagvok. — Mert tudja tefetntetős ur. az én házamat a város nrai meg szokták ám látogatni, ha erre jár­nak. — Elhiszem... Tektntélves «nber kend a ta­nyán. Az, az... TektittéVös emhör vagvok jó Tnondja. mert én nálam már mögfordult a főkapi­tány nr ls. w Ismerem én név szerint magát. — Üsmer? — mondta utána nagy örömmel a paraszt — Hogyne... A nagy adófizetőket ismerni kell nekem. — Ugy-e . . Hát a tekintetös ur is abba a hiva­talba van? — Abban hát. — No lám .. Ezt se tudtam. — Csodálom, pedig — vetette közbe a szót fel­pftyókosan András — az Ilyen embernek, mint kend, ki kőllene azt nézni égvsrörre. — Igaz, igaz, — hagyta helyben Tandari —, de ez most már igy esött. — Ne ezt feszegessük gazduram, hanem azon állanodiunk meg. hogv ád-e éjieli szállást? Tandari megátalkodott a kérdésre. Vissazesett az előbbeni komolyságába. — Mert lássa .esik, aztán innen már bajos má­sik tanvába menni. — Nono ... Igaza van .. Hát csak kerül.:. Ke­rül hát... Ho«vne kerülne. — Ez besréd' jegyezte meg András. A legfontosabb kérdés ilVképp el lévén intézve, uíra nekifogtunk a barátkozásnak. Tandari ismét földerült, öntötte a bort és kinált bennünket. Nyolc óra felé azt mondja: — Tekintetes ur. kerültünk í>e a nagvházha. Nagvot lélekze'tünk a hivásra, mert a kisházban ugvanesak érzett a subaszag és egyéb illat. — Jó lesz, csakugyan jó lesz. Tandari megátalkodott a kérdésre. Visszaesett előre ment. A nagvbázban petróleum-lámpa égett. «r. asztalon pedig jókora cserép-tálban főtt étel gőzölgött. — Hát ez micsoda, ülés báe»l? — Kakasp^rfkást kásrolttoft az aszony. mon­dok. n» mí>r»dia«ak mán egés/en éhön. — Kakasiworiká-s .. Kár volt ezrei h^oskodni. Tandari meghökkent. M*s feleletet várt. — Mí'rt? Nem lösz ió? ' — Dohoav nem, nagyon is ió lesz. — Akkor hát csak tessék hozzálátni. — Ugy, ugy, fogyasszák, — kinált nyomban az asszony is. Egy óra múlva már nótával is kedveskedett a „magának való ember." Szép régi magyar nótákat ébreszgetett a múltból s ezeket olyan kedves, hall­gatnivaló hangon dúdolgatta, hogy egyszeribe el­felejtettük a vihnrt, jégesőt, konskribálást és min­dent. Még azt is, hogy az óra az imént verte el a tizenegvet. Az asszonvna.k azonban itt is, mint mindig, több esze votl, félóra múlva elkászolitotta részünkre a derekaljas ágyat és megcirógatta az urát. — Holnap is nap lösz apjuk... A tekintetes nr­nak rs dolga lösz röggel. Reggel, mikor felvirradtunk, az asztalon egy nagy tánvér frissen sütött kurctnás tojás mosoly­gott ránk, mellette illatos rozskenyér, továbbá kis mmosüvegben náttnka és a vizeskancsóban bor. A fapadon a Ferkó gyerek gnggólt. Nagy, kék szemeit szótlanul meresztette ránk. — Mit csinálsz Ferkó? — Várok magukra. — Mit akarsz velünk? •— Art. hogv ögyenek. — Agvünk? — <"> ervenek ám. — Mit ögyünk? — Azt mondta édösapám,bogy ezt, ami a tálba van. ögvék mög. — Hol az apád? — Bemönt a városba édftsnnvsmmal. — Hát még mit mondott? — Art. hogy igyanak. — Mit? — Ami az üvesben van. — Hát még mit mondott? — Mög azt is mondta, hoav ha erre ir'ir máskor a tekintetös ur. nem lösz böcsületös embör, ha be nem jön hozzánk.

Next

/
Thumbnails
Contents