Délmagyarország, 1934. szeptember (10. évfolyam, 197-221. szám)

1934-09-16 / 209. szám

D Y I MA(Ü; AKOKSUG l934 szeptember T<5. Iskolai fehérnemüek, kötények, gyermek haris nyák PÖiilk' Testvéreknél AZ ÉLET MOZIJÁBÓL (Nosztalgia) Bolondság, hát persze hogy bolondság, de mikor olyan jól esik! Ha a zegész világnak is érthetetlen, mégis jobb szeretem a magányt a legnagyobb, dicsekvésre alkalmas, társaságaid is. Soha nem éreztem azt a „szenvedőit," hogy nem vetlem valamiben részt, nagyképű népek nem tiszteltek meg a balkezük nyujtásával. — De egyedül! Az istenért, mennyit unatkozhatsz! — Egy pillanatra sem, csakis ha emberek közt vagyok. Aztán igy legfeljebb önmagától butul el hz. ember, nem idegenek közreműködésével s ez is valami. Hogy ugy mondjam: spekuláció in sich. A végtelenségig el tudom nyáron nézni, hogy az sblakom redőnyein át besüt a napsugár, hosszú sáv keresztezi nyomában a szobát, titokzatos Írást látok benne, amit aranyporral hintett be titokzatos küldője Találgathatom, ki az és mit akar mondani? Ugynn már, hogy volna ehhez alkalmas a világon bárki idegen? Úgyis lélekzetfójtó aggodalmaim támadnak télen, hogy elmulasztottam valamit a nyárból, nem láttam keresztekben a búzát. nem kutattam a megszedett meggyfán ottfelejtett bordószínű bogyót, nem mentem kíváncsian a szarka után, hogy hol telepszik le, nem láttam a vonat ablakából ijjedten menekül« nyulfiókát, amint kiszalad a lucernából s a kukoricásba siet, mert oda aligha követheti a gőzbika Nagyon intenziven ét tudok élni mindent, kis Brömöket kibővítek. hatalmas fájdalmakat letompítok és tudom. hogy vannak szenvedések, amik kifelé hervadnak el és vannak, amik belül virágoznak ki. A napsugár nem lehet olyan forró, hogy bántson, — épp ilyen boldoggá tesz a száraz hideg, •kármekkera, — mégis megértem a napimádókat, mennyi az örömük! Mintha hatalmas üstökből öntenek a folyékony aranvat, a mozi mutat néha acélgyárat, ott hömpölyög ugy az anyag, de nem ilyen közvetlenül, hogv a lélegzetemen, a szemem káprázatán át változik a füstje felhővé Ilyenkor érzem magam egészen gvereknek. a mesék, a réffi Ifjuságom a Richter-köveim. azokból tornvot építek hogv felmásszak rá a hétköznapi közönségességhől s «íj világot lássak, ami nem emlékeztet a lennthagvottra. Sokszor azt hiszem, hogy az életem egy rossz váltó, amit folyton prolongálni kell; az ember semmit sem törleszt a lökéből, csak a kamatokat izzadja ki, végre is leírják valahol. Aztán elkergetem magamtól ezt a szellemet, amely nem is annyira szellem, mint kisértet. — Másszunk csak fel arra a toronyra, nézzünk „haza," ahonnan egész emberöltő előtt épp ilyen időben jöttél el. Hogyan magyarázzam meg az értetleneknek, hogy mi a nosztalgia? Miért oly szép az emlék, ami „onuanrul" való, miért ád az megpihenést? A Jóska öcsém kis vizirajza lényegtelen kanyarulata a Bogának, — miért nézem mégis hosszabban, mint akármelyik olajfestményt? Azt mondják, hogy az a tunya, lompos, dáridó«, álmos, borködös délvidéki táj nem ad forrásvizet a Szép szomjasainak, hogy azon a sik, csendes földön nem születnek álmok, nem járnak lelket felkapó, vágyat felkavaró, szárnyat adó viharok. Hogy ott minden megfullad a tétlen sóvárgásban... Igaz volna ez? Jaj, nem vitatkozom, mert mégis szép minden, amire emlékszem. Eszembe is jut valami, elmondom a támogatásomra. Mikszáth Kálmán már beérkezett nagy iró volt, mikor egyszer hazalátogatott Palócziába. Elkísérte Dörre Tivadar is, minden illusztrátorok gyöngye. hogy szemtől szembe lássa a hires alakokat, rajzol készítsen a tudományos Filcsik csizmadiáról, Bede Annáról, a többi felejthetetlenről, a vén Nnszálv-hegv oldaláról. Ismerős füvek és virágok suttogtak harmatosan. — A tündérkert se szebb tán, a kelet gyöngyei se bájosabbak, mint a ti boróka-bokraitok, lelkendezett Mikszáth Ez az a szőnyeg, amely az én bölcsöm alá volt terítve, amelyet én annyiszor megtapodtam. Kérdezte is n rajzoló művésztől: — Ugve, gyönvöriiek? Az sehogvse tudla megérteni a rajongást, osak bámult csodálkozva. — Nem találok rajtuk semmi különöset, minden mező ilyen. — Ilven? — hördül fel a szülőföldje, gyermekkori földje, bűvöletében levő iró. Oh, dehogy ilyen Va<rv igaz, hiszen a piktorral ők egv cseppet sem törődtek, hngvták elmenni masnik között idegenül. Aztán iön a legcsodálatosabb líra, amit szeretnék a lelkére kö'ni mindenkinek, aki arról beszél. hogy egyik vidék olyan, mint a másik, a hegyekben mindössze annyi a különbség, hogy az egyik magasabb, a másik alacsonyabb s hogy mindenült jó, ahol az ember európai szállodát, meleg fürdőt, vagy hideg tavat talál.. — Valamennyi engem nézett Kidugták kiváncsl fejüket az apró füvek és a lóherés bokrok kőiül integettek és kiabáltak, csalogatóan magukhoz szólítottak. Nem ismersz? Nézd csak, !lt vagyok, nem öregedtünk semmit... semmit azóta Szivem hangosan dobogott szavaiktól, talán a könnyem ii kicsordult, soha nekem még nem volt ilyen nagyszerű fogadtatásom. De a piktor nem értett abból egy betűt sem. Dunántuli ember, szegény... ... Hát én is ugy voltam, hogy helyhez kötötten nehezen tudok mozdulni, töbnylre csak a lelkemet küldtem lefelé a gyerekkor vidékeire, mikor azok' nak a Richter-köveknek a tornyából rájöttem valamire. — Ha már olyan bolondos terméseetü vagy, hogy azt hiteted e' magaddal, amit akarsz, köonyfl ezen segíteni. Felülsz az autóbuszra s negyedóra múlva Torontálban vagy. Csakugyan, milyen nagyszerű, ez, hiszen megmaradt felülről egy kis csücske! — Gyere András, n\ost elviszlek oda, ahol ekkora legényke voltam,"mint most te. Esetleg zsi* ványságban sem méltatlan elődöd. Hogy dobogott a szivem, mikor elhagytuk a kamaratöltést, a választóvonalat a Maros bolt medrével! Tisztább volt a lélegzetvételem is, szerb szavakat intéztem egy útitárshoz s feleltem neki. mikor magyarul érdeklődött, hogyan vagyok: — Tako laganó! András a végtelen mezőket nézte, a buzás-szekereket, a suhanó autókat s megszólalt. — Mi az, hogy Torontál? Az egy város, mint Szeged ? — Dehogy olyan, sokkal nagyobb, sokkal különb. Ebben benne van minden, amit te el tudsz képzelni s amit nem találsz meg otthon. — A cirkusz is? — meredt rám a kiváncsl nagy fekete szeme. — Istenem, cirkusz mindenhol van, annélkül élni se lehetne. És tán sose tudjuk mqg, mikor voltunk benne magunk a bohócok. András tapintatosan nem feleli, ne rontsa a kedvemet. De láttam, hogy nem ért meg. Hogyan is érlhetne, mikor ő már egészen szegedi... Bob. • A DtiLM AGYARORSZÁG NOVEf.LAPÁLYÁZATA 27 Nina néni meg a Gábor bácsi Jelige: Egy délután. Nyár. Jó megpihenni a leeresztett zsalus szobában. Csendes és nyugalmas szórakozás nézni az egyetlen behatoló napsugárban villódzó porszemek láncát. Egy pillanatra sem maradnak nyuglon. Felszállnak, megcsillognak, eltűnnek. Akár az élet, vagy az emberi sors Tán ilyen gondolatok villantak meg Éva fejében. A meleg nyári délután clbágynsztptta, belesüppedt a jó öreg fotelba, unatkozott. Nem találta a helyét, hisz csak pár hetes vendég volt a kis városban. a Nagymamánál — Oh nagy, nagyszerű! — élénkült fel hirtelen — Most pillantotta meg az asztalon a régi, barna bőrbekötött családi fényképalbumot, átlapozgatja. — Nngymama kérem, mondja meg, hogy kiket ábrázolnak ezek a fényképek? Én már senkit sem Ismerek közülük. Ámulva néz a Nagymama. Most ismét érzi azt a hatalmas, át nem hidalható űrt, amit az évek, a le'ünt események vágtak közéjük. Arai neki még mindig élő valóság, az már unokájának csupa halvány emlék, régi történet. r- Ki ez? - kérdi Éva. — Ez? Hát nagyapa. Igaz, neked már szépapád és soha nem is láttad. — S maga előtt látja a komoly öregurat, akire gyermekkorában ámulva nézett fel, hisz nagy báz ura, parancsolója volt. Évát azonban alig érdeklik ezek a magyarruhás urak s merev pózu összeszorított ajkú dámák. Valaki mást keres! A könnvelmü Rudi bácsit Hiába, már ez igy van mindenfitt, a bohémok, a különcök történe'ei érdeklik az ifjúságot Bolondos kedvű őseink kalandjai ott élnek legrikitóbb emlékeink között. Pedig titkolják a ..gyerekek" előtt. Külön márka, jó bevezetés, mikor családi vacsorákon, összejöveleleken valaki elkezdi: — No, hogy is volt, mikor az a botrány kisült. — Pszt, — csattan fel valamelyik néni, — kérlek, itt vannak a gyerekek* A botrány rendszerint ártatlan ngv. A gyerekek sokkal különb dolgokról tudnak Egyébként pedig olaj a tűzre. Nincs az Sherlock Holmes, aki jobban és eredményesebben nyomoz és kombinál, mint ők az ilven esetekben. Rudi bácsinak is volt néhány jobb stiklije « Éva ezekről szeretett volna hallani. A nagvmama azonban merev és méltóságteljes maradt s nem volt hajlnndó színes előadásra könnyelmű unokatestvére viselt dolgairól. — Ez itt Nina néni. aki fíat?'on halt meg? — kérdezeti tovább csalódottan Éva. — Igen, ő az — s mintegy a múltban járva beszélt a nagymama, — szegénvke szprpncséllen volt Lapozz tovább s megtalálod annak a katonatisztnek a fényképét, aki szerelmes volt bele. ö is rokonunk különben. — De miért lett szerpncséMen? (S nem szerette? — Dehocvnem! Csakhogv Ntna bátyjai nem akarták a kauciót letenni s evvel megbolveatni a vagvont. Azt mondták léhát az anyjuknak, hogv rossz a fiu minősítése Nina gőeös édpFanvia persze ezek után jérhide<?"n fogadta Gábor bácsit ö meg viszont pti hitte, hogv Nina mást választott s elhelyeztette magát. Mind a ketten fiatalon halnak meff. messze eervmásfól. — Hanem nz a Nina néni. Isten nvuaros7tnl}!>. nngvon üfifv/>tler> és arvámolfalnn l"hefett Miért nem á'lt a s'irVárn s mi ért nem küzdött a szerelméért? — m^H^'lonkndqft Éva. — É'lre fi?'n a mi időnkben még nem voltok nlv"n mpré<?»<»k a li»Anvok. mint most. azok nem mertek a szüleikkel szembenszállnl, — felelte a nagvmama. Azután végignézett a kedves antik bútorokon s árnyak bontakoztak ki a mnltból. Ködalakok ültek a fotelokban, a díványon. Vizit. A mama viszi a szót... a gavallér választékosan társalog... a ház leányzója illdomosan hallgat. Rég volt. A csendet a sublóton trónoló antikóra rekedt ütése szakította meg. A gimnazista fiu-unoka hőstette volt az öreg, husz éve rejtélyesen hallgató óra „üzembe helyezése." Amióta megjavította, keservesen, de járt! Botrányosan késett, lihegve, csikorogva ketyegett s kísértetiesen ütött, lehetőleg tizenhármat. Az embernek borsódzott a háta, ha hallotta. , _ — Éva, jöjjön már, hallatszott kívülről egy férfihang s tenniszülővel megkocogtatták az ablakot. — Igaz! Nagymama, négy óra van, megyek tenniszezni! Kezitcsókolom! S egy perc elett elviharzott. A nagymama is kiment a szobából, aztán multak az órák s halkan, lassan beszélt az est. A szép asszony a portrén már nem látta magát a szemben levő aranyrámás Inkörben. Az öreg bútorok meg-mpgroppantak titokzalosan. Halk ajtónyitás. Valaki bejött s leült a díványra. Éva volt. Jó most a magány, mert szomorú Nem történt semmi különösebb vele csak annyi, hogy kijött a pálvára az ünnepelt kacér asszony s az ő udvarlója is körülötte ugrált egész délután Nem. azért sem mutntta volna, hogy bánija. Sőtl Előbb eljött, mint máskor s holnapra sem beszéli meg semmi programmot Ha a dolog nem is járf mélyen, de mígls először érezte azt a szoriló érzést. ami elfojtja nz ember torkát, nem enged? ki a szavakat — s eltávolít embereket messze, őrökre egymástól. Visszacsepdül a nemrégen elhangzott, szó— Ügyetlen lehetett Nina néni.. Rosteli magát, gyorsan felgyújtja a villanyt, elfi'kefp.sí az albumból Oábnr bácsi képéi. Nina néni mellett van egy üres hely * nagy, megértő szeretettel melléje rakja. — Szeeénvek, legalább itt legvetek együtt