Délmagyarország, 1930. december (6. évfolyam, 272-294. szám)

1930-12-25 / 291. szám

1030 december 25. 3 Szeged három képviselője: nyilatkozik Szegedről Budapest, Karácsony előtt. (A Délmagyarország munkatársától.) A parlamenti folyosó izgalmaiban, a leleplezések lázában és a Karácsony előtti búcsúzkodás hangulatában: három intim beszélgetés következik itt — ahogy Szeged három követe beszél Szegedről, amikor messzire van innen Szeged szomorú tele, ezenyi gondja, fájó nyomorúsága, — amikor nincsenek intim és dekorációs intérieurök, ismert és ismeretlen szegedi arcok a környezetben; amikor egészen távol vannak a városházi torony-csipkék; amikor csak a márványos, gótikus, A miniszter odaát van a felsőházban. A bizottsági teremben fenséges, kegyelmes és méltóságos főrendek tárgyalják a takarékossági javaslatot Enyhe izgalmak a 15. §. körül, a miniszter ott ül az asztalnál és magyarázza a paragrafust. Aztán megszavazzák a javaslatot és a miniszter távozik. Két szolga nyitja előtte az ajtót és nyomában azonnal a suit. Egy percre félrevonul a kupolacsarnok folyosóján Rassay Károllyal, aztán megáll. — Kegyelmes uram, Szegedről szeretnék kérdezni a Délmagyarországnak A válasz: — Örömmel, holnap reggel 10-kort És kiadja az utasítást: — Reggel 10-re várom a szerkesztő urat! És reggel 10-kor a minisztériumban. Várják a minisztert. Előkészített újságok, akták, audienciák. Egy perc: a miniszter telefonál. Először a felsőházba kell mennie, most tárgyalják a plénunban a 15 $-t, oda kéri a szobájába a Délmagyarország munkatársát. At a parlamentbe. A felsőház összes csengői szólnak, zugnak végig a folyosókon: megkezdődött az ülés. Csoportok, küldöttségek, tisztviselők várják a minisztert az előszobában és jön a hír: most Szterénvi beszél a javaslathoz. Még egy Egyszer azonban talált a lány olyan lovagot, akinek a csillagszóró szemétől lángbaborult az arca. — Jó uram, nehéz nekem ez a korsó, nem segítenél vinni? Majd meglátod, nem hagy jutalmazatlan az édesapám. Don Mohabim csakugyan szívesen fogadta a lovagot. Megkínálta sörbettel a pálmafák alatt és megkérdezte tőle. nem volna-e kedve egy kicsit körülnézni a kincses házban. — ívem érdekel engem a kincses házad uram, — állt fel büszkén a lovag, — Guzman de Forgola az én nevem, kardforgatás a mesterségem, mint minden ősömé ezer esz'cndő óta. Mit szólsz hozzá, ha bevallom, hogy szeretem a lányodat? — Azt mondom Don Guzman, hogy jól teszed. Arra való a lány, hogy szeressék. — Add őt nekem feleségül! t- Egy feltétel álatt. Csak ugy lehetsz ura a lányomnak, ha három esztendőre beszegődsz hozzám szolgának. — Spanyol lovag csak királyokat szolgálhat, — szegte fel a fejét gőgösen Don Guzman. — Akkor énhozzám beállhatsz, — simogatta Moriszkó nyugodtan a szakállát — Az én nagyapám volt az utolsó granadai emir. Don Guzman lehorgasztotta a fejét, megakadt a szeme Mirandola piros papucsán, aztán a lelke is rajta veszett. Elhajította a kardját s lerántotta magáról a lovag ruhát. Fel se vette három esztendeig, amikorra kitelt a szolgálata s hazavihette a várába a szép Mirandolát. Akkorra már Sonora járt a kútra az ezüst korsóval és ő is hamar megtalálta a maga szenderpilléjét. Hosszuhaju, lányképü fiu volt, alig mert ránézni a lányra, amikor odasúgta neki: — Senora én meghalok érted. — No ne siesd ugy el a dolgot, — mosolyodott el a lány, — kérdezd meg az apámtól, mit szól hozzá? — Hol találom "apádat? piros-szőnyeges, képviselős, felsőházas, miniszteres parlament van itt és a lázas izgalmak az ülésteremben és forró csoportok a folyosók szögletében és az ablakok alatti a Duna fénylik — mint ezüst selyemkendő — és odaát Buda látszik a behavazott hegyekkel Távol Szegedtől nyilatkozik Szegedről a három szegedi képviselő: a miniszter, a szocialista és a liberális. Egyszerű keretben adom ezt a három beszélgetést, ahogy lejátszódott az országház gótikus csipkéi és éfnylő márványai között perc, aztán a kapus jelzi lentről: a miniszter megérkezett. Klebelsberg jön a mindent letompító piros szőnyegen és aktákat olvas. A csengők egész áriákat muzsikálnak. A küszöbön jelentés a miniszternek. — Igen, azonnal megyek, — válaszolja. Tessék szerkesztő ur! És bent a miniszteri szobában. Átszaladja a megceruzázott újságokat aztán megkérdi a kérdést Egy perc szünet Leültek az íróasztalhoz és kezdődik az interjú. Egy pillanatra gondolkozik és járkálni kezd — le-föl — a szobában. Ablakoktól, ajtóig. Már nem kell ujabb kérdés, jegyezni lehet a kész, pontos és preciz mondatokat. — A múltkor egy társaságban — kezdi — arról beszélgettek, hogy a múltban többször előfordult, hogy két tárcát is viseltek a miniszterek. Föltették a kérdést, hogy miként birták el a régi miniszterek ennek a terhét. Eközben valaki tréfásan megjegyezte, hogy nekem is két reszortom van. A kultusztárca és Szegőd. — Hát van is ebben valami igazság, mert olyan arányban, amint kiélesedett a gazdasági válság és ez a trianoni Magyarországon fokozatosabb mértékben éreztette hatását, a bajok és a nehézségek természetesen megnöve— Fogd a korsóm, gyere utánam. Don Mohabim épen a csalogányokat hallgatta a rózsaligetben, mikor a lányképü költő elébe állt. — Uram, mondd meg nekem, bün a rózsát szeretni, meg a napot, a csillagokat, meg a bülbül dalát? — Nem hinném, — mosolyodott el az öreg. ezeket én is mind szeretem. — Én pedig valamennyit egyszerre megtaláltam a te lányodban. Ha hozzámadod feleségül, gránátvirágokból vetek neki ágyat és mantillának lehozom számára a szivárványt. — Te alighanem költő vagy ugye? — Az vagyok, uram, Gonzales Riosnak hívnak, ismerheted hírből a nevemet, királynék szoktak az én madrigáljaimon elaludni. — No, azzal én nem nagyon dicsel'ednék a te helyedben, — kötöszködött tréfásan a kalmár, — s előadta a költőnek a kikötést. Tessék három esztendeig az ő béresével egysorba kaszálni, aztán madri'íáiozhatnak, amennyit akarnak. A költő ránézett a lányra, akinek arcán nyiltak a rózsák, szemében ragyogtak a csillagok' s aki épen ugy félrebillentette a fejét, mint mikor a fülemüle lesi a fészkéből, hogy jön-e már a párja. Természetesen vállalta a három esztendei bércskedést s mikor kitelt az ideje, vitte is Senorát a fülemüle-fészekbe, amit a jó Don Mohabim bélelt ki pehellyel. Az esküvő után az ölébe vette a kalmár Consuelát, a legkisebbik lányát és azt mondta neki: — Szemem fénye, kertem legszebb lilioma, az egyik nénédért megalázta magát előttem a spanyol vitézség, a másikért a spanyol költészet, tenéked a spanyol tudományt kell szolgámmá tenned.' De már a te esküvődet, Allah-uccse, nem a toledoi érsek áldja meg, hanem Bagdadból hozatom el a nagy-imámot, hogy dugja a szádba a mézes datoját Nem hiába, hogy Consuela volt a három lány közül a leeszebb. szerencséje is akadt neki mindkedtek a határvárossá vált Szegeden is és igy mindig nagyobb erőfeszítést kellett kifejteni avégből, hogy a tagadhatatlan hangás veszedelmes dudorodássá, fájdalmas hanoulntlá ne fajuljon. (Most egy altiszt kopog be: — Kegyelmes uram, a pénzügyminiszter ur őnagyméltósága kéreti a ke^-elmes urat az ülésterembe... — Azonnal jövök P, És folytatódik az interjús — Ezért mindig sűrűbbek leltek a telefonbeszélgetések a polgármester úrral, akivel ezen az uton szoktuk a tennivalókat megbeszélni. Ezen a módon pedig egy-egy utazás költségét és időveszteségét is megtakarítjuk. Most megáll a miniszter. — Valóban megható az a városszeretet, ami Somogyi polgármester ur minden szavában megnyilatkozik és az a leleményesség is, amellyel a segités módjait keresi és megtalálni igyekszik. Persze a gondolatok és tervek megvalósításához szükséges állami segítséget minden esetben nem tudom megnyerni, de egy éi más dolgot mégis csak valóra váltottunk. És az együttműködésnek — mondhatnám — annyi formáját találtuk meg, amihez kettő kell: nemcsak munkatársi együttműködési készség, hanem személyes jóbarátság is, ami bennünket összeköt. — Hát ilyen módon intézem cn a második' reszortomat: Szegedet! — áll meg újra egy percre a miniszter, aztán uj vágányra indul, ahogy folytatja: — A trianoni idők minisztereinek vajmi kevés öröm jut osztályrészül. Nehéz a mi helyzetünk. A régi idők miniszterei közül egyik-másik legutóbb élesen birált bennünket, miközben elfelejtették, hogy a régi Magyarországban a vezető emberek egy egészséges ország nagy erőforrásaival küzködtek aránylag kis bajokkal, — mi pedig egy megcsonkított ország kis erőforrásaival küzködünk igen nagy bajokkal. — Azt hiszem, ebben a formulában bent van az egész igazság. És az ilyen helyzetben való dolgozás óriási súllyal nehezedik az ember lelkére és természetesen növeli azokat az apr<' örömöket is, amelyeket a mindennapi éle! néha-néha hoz. És éppen, mert az ember állandóan ilyen depresszió alatt áll, nem tagn járt az első kútra menéskor. Két hidalgó is kapót1 egyszerre a korsójáért, az egyik csupa selyem bársony, akkora lúdtollal a csúcsos barettja mel lett. amiből a vak is láthatta, hogy Írástudó ember.; a másik egyszerű fekete ruhát viselt, annal meg a puha fehér kezén látszott meg. hogy ar is könnyű szerszámmal keresi a kenyerét s nen; nagyon töri magát nehéz munkával. A vizes kor sóért se nagyon viaskodott, egészen oda engedte vetélytársának, beérte ő azzal is, hog>' hazáit? a lány kezét cirógathatta. — Kik vagytok, mik vagytok? — vette Sktt szemügyre Don Mohabim. A cifrább kérő rúgtatott előre. — Az én nevem Jüan Torilla, én vagyok őfel sége udvari csillagásza s ugy olvastam ki a esi! lagokból, hogy a sors engem szemelt ki e tökéle tes ragyogású planéta kisérő csillagának. Don Mohabim a szokott választ adta. Semmi <• líMa^ás» ellen, h-> oeszegődik hozzá •!oi" t<-zíendőre csizmapucolónak. -- Vállalom, uram, — felelte habozás nélkül • ci'Ip-'ász. — s fogadom, hogv még ugy so ha ceir fénylett a csizmád, mintha én pucolom. Az öreg eretnek boldogan dörzsölte össze a két tenyerét. Most már biztos, hogy megint müezzin fog kukorékolni a Giraldán. Csak már a prófét) tr.eginl lelátogatna egy kis lere-ferére, hogy megüzenhetné Allahnak a jó hírt! Nevetve paskolta tr.eg a lánya arcát. — TTát te tuba galambom, vállalod-e? A lánv az apja szakálla alá bujt és onnan pusmogott ki. — Én ugy szeretném, apám, ha a másik senort is megkérdeznéd. Don Mohabim csak most vette észre a fekete ruhás fiatalt, aki egy márvány oszlopnak támaszkodott. — Ezt gondolod, lányom? Hiszen ő is hallotta a feltételt. Beszélj senor, van-e kedved hozzá. — Szó sincs róla, Dun Mohabim. Én csak a IáGróf Klebelsberg Kunó