Délmagyarország, 1930. január (6. évfolyam, 1-25. szám)

1930-01-01 / 1. szám

12 Öff^AGYARORSZAG A fegyver eldördült. Matyika feljajdult. JámÜ6 két, első lábára rogyott és esdeklő pillantással meredt rám. Nyöszörgött, mintha könyörögne, hogy ne bántsam, ne öljem meg, hiszen soha nem vétett ellenem. Vad fájdalom kapott bele a szivembe, s most toár lihegve, kapkodó mozdulattal újra megtöltöttem a flóberlet és másodszor is rásütöttem. Lassan, mintha sirt volna és jobban fájna néni ez a gyilkos és hálátlan könyörtelenség, mint a golyó ütötte halálos seb, oldalt fordította a fejét és elterült a földön. Néhányat hördült, aztán mind a négy lába kimeredt. Matyika eltakarta kezével a szemét. — Megdöglött? — kérdezte a sírását visszafojtva. Odamentem Jámbóhoz. Már nem mozgott. Kidűlt. — Meg... — mondtam rekedten. — .Gyere, se. ¿ts. Matyika odajött: — Mit csinálunk vele? — Eldugjuk, aztán majd délután eltemetjük. A lépcső alá húztuk a kutyát, elrejtettük a söprű fűben, aztán felmentünk az udvarra. Apám, ugylátszik, tudta' hogy JJámbó Deteg, mert délben, amikor hazajött, odafordult anyámhoz : — Mi van a kutyával? . — Nem tudom. Ma még nem Is ?áiíam. Apám felkelt az asztaltól és kiállt a to^aera: — Jámbó? — hívta a kutyát. Matyika kísomfordált a szobából és elbujt az öl mögé, f'.n lázas szívvel vártam az elkövetkezőket. Jámbó nem jelentkezett, apám eneem vett elő. — Nem láttad azt a kutyát? < — Nem — mondtam elszántan. De a torkom összeszorult s a haugom remegett. Apám összevonta a szemöldökét. Látta, hogy megzavarodtam és odalépett hozzám. — Mit csináltatok vele? — kérdezte azon a halk, fenyegető hangon, ami mindig megfagy asz totta bennem a vért Felelni akartam, de már fogta a karomat: — Hol van? Mondd meg? Szörnyű félelmemben védekezni próbáltam, hogy elodázzam valahogy a leszámolást. — Nem tudom. Megdöglött... — nyöszörögtem. — Ti bánlotlálok? — Nem... - De már tolt és én vezettem. Amikor leértünk a kertbe és odavittem Jámbóhor/csak pillantást setett a hullára, aztán maga felé fordított: — Te lőtted agyon? — kezdte harapdálni a szájaszélét. Áz ajkam már reszketett és tüzes cikázások Szántottak át a bőrömön. — Nem... ügy volt.» Apám lesújtott. A keze után kaptam. — Ne bántson, apám!... Én nem tehetek róla... nleg akart veszni... Apám vesszőt ragadott fel és szilánkká verte a fenekemen. Jajveszékelő bömböléssel védekeztem a csapások ellen s amikor elvégezte, ott maradtam hasra borulva a scprüfő közölt. Később a nagynéném, Rózsa, megjelent a töltés tetején. Még sírtam látta, hogy olt fekszem a földön dc nem szólt, nem jött le hozzám, hogy magához öleljen. III. A bátyám hazakerült, aztán megint elment, az idő röpült, kerek tíz esztendő teít el. Én már •őt év óta nem jártam a régi házban s a mozgósításkor egyszerre érkeztem haza a bátyámmal, meg az öcsémmel. Anyám közben megőszült, s néma, fájdalmas Örömmel ölelt bennünket a keblére. Megnéztem az udvart, a kertet, lelkemben felcsendült az örökre eltűnt gyermekkor boldog emléke, még egy ölelés, az utolsó búcsúszó, aztán már vitt is bennünket a vonat. Hármunkat háromfelé, ismeretlen tájakra, ismeretlen szenvedések és ismeretlen halál felé. Matyika az első ütközetben elesett, a bátyám it>gságba került, magam maradtam csak további bánatnak. Ismét elviharzott kél esztendő s anyám szótlanul, a sírig tartó gyász megrendítő magányosságában járta a templomot és a temetőt, hogy idegen sírok elé rogyva álmodja át magát a másvilágra, legkedvesebb fiához, Matyikához akit a korai halál örökre elragadott e földi térekről. Apám állta darabig, egy napon azután becsoSiagoltatott anyámmal, másnap reggel szótlanul megölelte és jött ő is utánunk. Egv századba kerültünk és egyszerre vittek ki bennünket a harctérre. Most láttam csak, hogy apám alig idősebb nálam, de az a mélységes ¿930 január 1. III Budaoest, VI., Hr?As ucca <6., OperAnlM. Vilég'márkás zongorák, pianinók ezer pensStöf, negyven pengős havi résrlaíre Is. B.79 Nagy tisztviselői kedvezmények. csönd, amely a tekintetében borongott, mégis meszszitünőnek mutatta. Nemcsak a lelkemmel, hanem a testemmel is védtem. Támadáskor ¡golyózáporban elébe álltam, hogy engem érjen a golyó nc őt s a fedezékben én készítettem a számára nyugvóhelyet. Nem voltam sem gyávább, sem bátrabb a többinél, valamennyien egyformán reszkettünk és féltünk, de mi volt ez a rettegés ahhoz a kegyetlen és szinte tébolyító félelemhez képest, amit amióta apám kikerült, miatta éreztem. Az étel nem ízlett, az álom elkerült, nem pukkant ugy srapnel, nem vágott lc ugy gránát a közelünkben, hogy ne vetettem volna magamat elébe: — Vigyázzon apá'ml Ez idejön! A láz elgyötört, a gyilkos rettegés kimarta az idegeimet, az emésztő éberség, amellyel ébren és álmomban folyton és örökké apámat óvtam, lassan árnyékká aszalt. Egy hajnalban parancs érkezeit, hogy meg kell rohamoznunk az előttünk húzódó olasz árkot. Az ágyuk két nap óta ugattak, minden percben akna robbant s ebben a pokoli mozdulatlanságban és várakozásban megváltásnak tetszett a közeli kirohanás. — Apám maradjon itt — mondtam. — Vigyázzon a telefonra. Az öreg felelni akart, de a szárnyon már felhangzott a rohamra indulók borzalmas kiáltása. — Maradjon itt!... — ordítottam hátra és kiugrottam a fedezékből. Háromszor nyomultunk előre, háromszor futottunk vissza, amig végre két tűz közé szorulva, megvethettük a lábunkat az olasz árokban. A gépfegyverek kattogtak, a revolverágyuk szaggatták a sziklákat, záporként verte a golyó a követ, eget-földet rázó mennydörgés rázkódtatta a levegőt. Egy szétlőtt fedezék rom mögött húzódtam meg. hogy lássam, hányan maradtunk s al uj állásban hogy fészkelhetnénk be magunkat, — s ebben a pillanatban alig tíz lépésnyi távolságban megpillantottam apámat. Egy hatalmas termetű olasz gyalogossal viaskodott. De ereje fogytán már, csak védekezett éa egyre erőtlenebb csapásokkal hárította el a szúrásokat, amit az olasz a fegyverére tűzött szuronnyal intézett ellene. — Apám! — sikoltottam fel — védje magátl Az öreg ösztönszerűleg felém fordította a tekintetét s az olasz felhasználva a pillanatot, ha-< lálos döfésre emelte a fegyverét. A karja már meg is lendült, de ebben a pillanatban eldördült a fegyverem. A szerencsétien< mintha nem tudta volna, hogy mi történt vele, csodálkozva apámra meredt, megrázkódott, karja lehullott és összekucorodva leereszkedett a földre. Estében mégegyszer lőttem s ordítva rohantam oda. — Megsebesült? — kiáltottam' apámra. . ,,, H — Nem. Behúztam az árokba s ebben a pillanatban a csúzli, meg a veréb, a flóbert' meg Jámbó jelent meg hirtelen képzeletben előttem és az olaszra tekintettem. ' Az már nem mozdult. Halott volt, - -> • A harmadik... — suhant át rajtam és a szivem ősszefacsarodott. , Apámra tekintettem és vártam, hogy megragadjon. — Nem üt meg?... Most nem ver meg?... — nyöszörögtem. Megértette, hogy mire gondolok. Könny bugygyant ki a szeméből, végiggördült az arcán és lehullott a kezefejére. Lehajoltam és megcsókoltam verő kezét, azotí a helyen, ahol a könnycsepp égette. Nem ver többet meg. Már elment ő is, anyám is, Matyika után, hogy örökké együtt legyenek. Hogy érezzem, tudjam, ők néznek' ők mosolyognak rám, amikor kék az ég és fényesség hull alá a tündöklő mennyei mezőkről... '12—18 hónapra beszerezhet részletre Legújabb rendszerű és hangszórókat és kellékek nagy választékban. Díjtalan bemutatás. nagy választékban. , lemezek, ftefék^ároi« 195 P-ért heti 4 P részletre. — Nagy javító műhely. 7u Kelemen Márton Kehemen ucca 11, főposta melleit. Nincsen péraa Annyi Beszeirezlueti ruhaszü&séglelét újévi vásár keretében részletfizetésre készpénzárban. Nöi kabátok - - 30.-, 50.-, 70.— Nöi bundák Férfi téli Scafeáí . 30.—, 4©.—, Fekele téli Italát 70.Bőrkábát ÍOO.— Flu. és lány kaiiátok - - . 1®.— miau Ignátz aől és lérííruha Kelemen ucca 3. szám. 574