Délmagyarország, 1929. június (5. évfolyam, 121-145. szám)

1929-06-02 / 122. szám

5C* 1929 junius ? Ef?g EíivánűorSd Ha ¡6 iiríéusfc Irta Tonelli Sándor. ! 23 Legtöbbször azonban csak' a kezdet volt ilyen fmondvaesinált mese. Amint a mese befejeződött, valamelyes gondolattársulás révén nyomjban belekapcsolódott egy másik történet, amely »majdnem mindig igy kezdődött: — Nálunk is volt egy ember... Ezek a maguk megfigyelte és magukesinálta történetek voltak a legérdekesebbek. Majdnem mindegyiknek a szereplője a falunak egy olyan alakja volt, aki valamely különleges szokásában, tulajdonságában, vagy furcsaságában elütött a többiektől. A különlegesnek összeütközése a rendessel, a kivételesé a mindennapival, olyan gazdag mesetéma, amely bőségesen ad anyagot a mesemondók számára akár •a fonóban, akár pedig az Ultonia hálótermében. A másik gazdag tárgyköre volt ezeknek az éjszakai mesemondásoknak a katonaság. Nem szabad elfelejteni, hogy túlnyomóan javakorukban levő férfi-emberek között voltam, akik majdnem mind ették a császár kenyerét s akiknek a kaszárnyában és egyenruhában töltött három esztendő mély nyomot hagyott az emlékezetében. Nem volt este, hogy a katonaságról ne meséltek volna. És le kell szögezni azt is, hogy a katonaságra való visszaemlékezések hangja mindig derűs volt. Ezek az emberek nem voltak militaristák, vagy aníimilitaristák, ők nem az elméletek, hanem fiatal esztendőik szemüvegén keresztül látták a katonaságot, a a kapitányt és számvevő őrmestert, a gombpucolást és kirukkolást, a regemencláriit és nagy parádét. Volt a hálóterem mesemondói között néhány humorizálásra hajló természet. Ezek mesélték el, hogy a kaszárnyában vizet öntöttek valakinek a csajkájába, a csajkát elhelyezték az ágy fölötti polcon s a fülére kirój tozott végű spárgát kötöttek, hogy az pontosan az alvónak az orrára lógjon le. A történetet szórói-szóra legalább négy-ötször hallottam, de a hálóterem közönsége mindig feszült érdeklődéssel leste, hogy az orrcsiklandozásra az alvó mikor kezd el kapkodni a kezével és mikor zuditja a maga nyakába a vizet. A másik szokványos katona-történet volt, hogy az alvó bakának selyempapirt húztak a lábujjai közé és meggyújtották. Mindenki tudta, hogy a történetnek az a vége, hogy az alvó először csak rugdossa a levegőt a lábával és akkor ébred fel, amikor a selyempapir már az ujjait égeti, de lélekzetfojtva várták a pillanatot, hogy mikor iesz joguk nevetni a komikus jeleneten. A közönségem becsületére kell elmondanom, hogy trágárságot az egész hosszú uton, de különösen az éjszakai mesemondások idején sohasem hallottam. A kifejezések között voltak ugyan bőségesen olyanok, melyeket a kifinomodott társadalmi formák nem bírnának el, de ezekből hiányzott a tudatosság és szinte természetes virágai voltak a mesemondók nyelvkincsének. Sikamiósságot, vagy kimondott erotikát ellenben sohasem tapasztaltam. Ami ebbe a fogalomkörbe vágott, inkább egyszerű dévajkodás volt és a mese érdekesebbé tételét szolgálta. így nagy tetszéssel találkozott a kis kakas meséje, akinek a török császár elvette a gyémántkrajcárját. Bosszúból a kis kakas belebujt a császár bő bugyogójába és megcsípte a török császár farát. Ha jól emlékszem, ezzel a mesével is találkoztam előzőleg valamelyik népmese-gyűjteményben Az esti mesélések tekintetében a hálóteremben valóságos szokásjog fejlődött ki. Ha valaki belekezdett egy történetbe, vagyis magyarán mondva letette a garast, azt soha meg nem: zavarták és félbe nein szakították. Ezt a jogot még az idegen nemzetiségűek is respektálták. A mi hálótermünk közönsége túlnyomóan magyar volt és a mesélés is mindig magyarul történt Ha a mesélés megkezdődött, a kevés számú idegen elhallgatott, vagy legfeljebb suttogva beszélgetett a szomszédjával, de a mesemondót nem zavarta. Az unalmas mesélőnek csak egy büntetése volt: elaludtak a hallgatói. Viszont, akinek a meséjét megszerették, azt ketten-hárman is felszólították, hogy mondja már no azt a mesét, amelyikben király lett a szegény ember legkisebbik fiából. Az éjszakába belenyúló esti meséléseknek ebben a hangulatában megváltoztak az Amerikáról való beszélgetések is. Mert Amerikáról néha éjszaka is beszélgettek. Nem tudom, elég világosan fejezem-e ki magamat, de ha jól figyeltem meg, éjszaka elmosódtak a munkahelyek, gyárak, bányák körvonalai és megszaporodott a fantasztikus elem. Ilyenkor hallottam a rendestől eltérő, némileg kalandos történeteket is, amelyeket nappal elhallgattak. Egyik éjszaka mesélte el például egy amerikás, akit azután sem ismertem meg, uj-mexikói kalandjait. A hang gazdája, — mert csak a hangot hallottam, — először Newyorkban és Harrisonban dolgozott villamossági gyárakban. Onnét elkerült Chicagóba, a General Electric Co. telepére. Ott is dolgozott két esztendeig. Két esztendei munka után egy sztrájk alkalmával elbocsájtották és hosszú ideig se a villamossági iparban, se pedig saját mesterségében, a lakatosságban nem tudott munkát kapni. Volt egy kis megtakarított pénze, azt fogyasztotta, amig viceházmesternek nem került egy nsgy irodaházba napi hetven cent keresettel. Ott került össze egy földügynökkel, aki rávette, hogy vegyen földet Uj-Mexikóban, a Peeos River mentén, Roswell közelében. Az ügynök azzal bolondította el, hogy ott már hetven magyar család van megtelepedve, akik kész örömmel fogadnának egy olyan mesterembert, aki gépeiket és szerszámjaikat tudná javítani s ennek e'Ienében közösen megművelnék a földjét. Az emberem örömmel fogadta az ajánlatot, minden megtakarított pénzét beleölte az ujmexikói százhatvan holdas birtokba és elutazott. A földet odalent meg is kapta, de telepeseknek nem volt se hire, se hamva. Három becsapott társával együtt első kolonizátorok lettek volna azon a vidéken, ahol harminc esztendő előtt még az apas és navajo indiánusok kóboroltak. A birtok nagy darab füves rónaság volt, négy sarkán kicövekelve, ötven kilométerre a legközelebbi lakott helytől. A százhatvan holdat ott kellett hagyni gazdátlanul. Az emberem az el pasoi vasúttársasághoz szegődött el pályamunkásnak, hogy legalább annyit keressen, hogy Vissza tudjon jutni Chicagóba. Szidta is a földügynököket és ajánlotta, hogy senki velük szóba ne álljon. Sajátsága volt az éjszakai mesemondásnak, hogy az úttal kapcsolatosan is merültek fel olyan témák, amelyeket napközben sohasem hallottam emlegetni. Egyik este például valaki a tengeri szörnyetegeket kezdte emlegetni. A félhomály szárnyra eresztette a fantáziát és az ágyakon heverő emberek mind nagyobbakat mondogatva rémítgették egymást. Az egyik ember azt mondta, hogy vannak akkora halak, hogy a farkuk csapásával be tudják zúzni a hajó oldalát, a másik már akkora vizikigyóról hallott, hogy rácsavarodik a hajó testére és összeroppant]'a az egész alkotmányt, a harmadik a furós halakat emlegette, amelyek kifúrják a hajó fenekét, hogy elsülyedjen. Valamelyik amerikás viszont a jéghegyeket emlegette, amelyek úszkálnak a tengeren és éjszaka, mikor nem lehet látni őket, beleütköznek a hajóba. Ez pedig igaz is, nem ugy, mint az óriás tengeri kígyó, niért a jéghegyek képe ki is volt nyomtatva az amerikai újságokban. Az impresszióm az volt, hogy ilyen beszélgetések után félelem üli meg útitársaim lelkét. Egy izben, mikor a jéghegyekről volt szó, valaki megkérdezte: .— Mi lenne velünk, ha a jéghegy most behasítaná a hajó oldalát? — Azt ugyan ne kérdezze kend, mert ha igaz volna, már nem telne rá idő, hogy feleljek a kérdésére. — Mi lenne? — szólt közbe a harmadik ember. — Hát elpusztulnánk, akár a patkányok. ' Általában éjszaka, mikor társaim nem egymással állottak szemben, hanem beszéd közben a sötétségbe bámultak bele, szinte hsngosan gondolkodva elmondtak sok mindent, amit napközben nem lehetett tőlük hallani. Napközben esetleg keménynek mutatkoztak, szégyelték talán az ellágyulást, de éjszaka félhangon, amit azonban majd az egész teremben lehetett hallani, elmondották, hogy bizony sajnálták otthagyni a feleségüket, anyjukat, vagy gyereküket. Ilyenkor hallottam históriákat, melyek ugy kezdődtek: — A mi falunkban is volt egy ember, aki kiment, de nem gyütt többet haza... Az ilyen történetek ránehezedtek mindenkinek a lelkére. Senki se tudhatta, hogy őt is nem éri-e majd ugyanaz a sors. A nehéz hangulatban egyesek emlegetni kezdték a halottat, akit mi temettünk az óceán vízébe és akiről napközben soha szó nem esett. Megindult a találgatás, hogy mi lett azóta vele a viz fenekén és mikor fogja a felesége megtudni, hogy meghalt. Ilyenkor csend lett egy darabig, azután valaki nagy sóhajtással megtörte a hallgatást: — Hiába, akármilyen sokat is keres völaki Amerikában, mindig csak húzza haza valami... — Hiszen jó volna odakint minden, ha mindig tudná az ember, hogy mi van odahaza... Az ilyen megjegyzéseket gyakran filozofálás követte és a bölcsek megállapították, hogy a kívánság lehetetlen, mert Amerikában akkor alszanak az emberek, mikor odahaza ébren vannak és megfordítva. Azután megint csend lett és a csendet egy imádkozó embernek monoton hangja törte meg. így ment ez estéről-estére, mig csak mindenkit el nem nyomott az álom. Aludt az egész hajó, csak néha hallatszott a szolgálattevő tisztek és matrózok lépteinek kopogása felettünk a fedélzeten. Kivül a hullámok verődtek a hajó oldalához, a kis ökörszem-ablakon pedig beragyogtak a csillagok. Alattunk volt a mélységes tenger, felettünk pedig a mérhetetlen magasságú és mélységű éjszaka... G. F. B. a tökéletes Bemberqselyem harisnya lerakat Pollák Testvéreknél