Délmagyarország, 1928. december (4. évfolyam, 272-294. szám)

1928-12-25 / 291. szám

1928 december 25. í)ÉT,MAfíVÁRriPS7 4G 33 Rékcssolc möoiSli Harminc napig magánzárkában a Markc-uccal fogházban RéssIeíeSt egy ujs&gfiró naiplojegy^etlelíől Irta: Vér György Második nap. Babrálok a7 ággyal. Valami nincs rendben. Piszkálom a csavarokat. Vagy öt percig tart igy. Nem tudok lefeküdni, le kellene hajlani az egyik rácsát, hogy elég hosszú legyen. De elakadt vakho-y egy csavar. Nézem jobbról, nézem alulról, alábirok. Dühös vagyok. A csa­var miatt nem tudok lefeküdni. Kihez fordul­jak most, kihez szóljak, anikor rámcsukták a vasajtót és r.incs ember, aki hallana. Már-már kétségbeesem, hogy virrasztani fo­gok az első éjszakán. Akkor ,ahogy néze~etem, verem, piszkí om az ágy szögeit és a csava­rokat, ahogy háttal állok a vaskapunak, egy­szerre — mint valami kisértet láthatatlan messziségből, vagy érzékeihetetlen közelségből — megszólal egy lassú bariton: — Azt a vasat tessék leengedni! Megrémiteí ek e szavak. Hátra sem fordulok, leengedem a vasat és az ágy széjjelnyilt. Ekkor halkan valami kösöznetet mormolok a rémü­letben. Észrevetíek. Meglestek. Ez az első érzés a fehér cellafa'sk rémületében. Mint a tolvaj, akit észrevettek. Mint a diák, aki csal. Meg­lestek... Mégsem vagyok egyedül e kiáltó egyedül­létben és o vigasztalan falak között. Nem merek mozdulni, hátha még mindig lesnek, báths á.ják minden mozdulatom. Állok az ágynál a rémületben és piszmogok a pár­nával, hogy ne kelljen tenni semmit. Hogy ne kelljen megmozdulni. És rájövök lassan. Az őr sétál a folyosón és a kis szűrőn benézett az én cellámba is. Hang­talanul jár döngő bakkancsaival a vasfolyosó­kon. Senki sem veszi észre. És ő megles minden mozdulatot. Rémes érzés. Nem vagyok egyedül e kímé­letlen magányban! Itt élek bezárva és lelaka­tolva — mint egy nyitott könyv. Az őr mindent lát. Védtelen vagyok. Sokáig hánykolódom a szalmazsákon. Nem tudok szabadulni ettől a rémülettől. A fe­jemre húzom a pokrócot. Legalább ne lássanak, ha fekszem. Ha lehunyom a szemem. Az őr cellától celláig jár és beles minden szűrőn. Most én lestem meg... Olyan csöndben, olyan lélekzés nélkül vagyok, hogy hallom min­den hangtalan mozdulatát. Most megint én nálam van. Félretolja a les takaróját, benéz. Látja, hogy mozdulatlan va­gyok. Bizonyára alszom. És szó nélkül leoltja a villanyt. Engem már elintézett. A homályos, magaslati ablakon benéz a hold. Megnézem az órát. Kilenc. És most kezdem érezni, hogy délután három­tól nem volt cigarettám. Mintha a szájam teli lenne minden lenyelt étel nyomasztó izével. A kenyeret érzem, most a szalámit és az almát. Aztán összefut minden. Ott gomolyognak az izek a nyelvemen. Ninics dohány. Nincs bláz. Nem tudok emészteni. Nem tudok megszaba­dulni az izek goniolyától. Kint a folyosón sétálnak az őrök. Lent is, fönt is. A harmadik emeleten is, ahol asszonyok vannak. És kattog néha egy villany. Az őr ott is végzett, benézett a nyíláson és eloltotta a lámpát. Már alig lehet világos valahol. Lent az udvar keramit kövén is vigyáz egy őr. Ugylátszik, fázik. Veri a bakkancsait az őszi éjszakában és nagyokat köhög. Kifújja az orrát, ez a trombita felveri az éjszakát. Fél tizenkettő van. Látom az órát a holdnál. Nem *udok aludni. Hiába erőszako'om le a szemem, nem akar ragadni. Nem akírok gondolni semmire. Most egy íogolytárs köhécsel át a falakon. Szá­mo'ni kezdem, hol lehet. Talán már tüdőbaja van Talán még tíz éve van hátra. Nem lehet aludni. És hirtelen e nyomasztó, alvásnélküli első éjszakán belenyi'a! a fogam. Gyors, villámos, | kömyeztető fájdalom. Ég az arcom. Ráhúzom a pokrócot. Ráfekszem, összeszorítom a foga­mat. Hiába. Sajog. Otthon ilyenkor már ki­áltanék és sok orvosságot vennék. Itt hallea­tok. És szenvedek a takaró alatt. Ez a szenvedések háza. És ez megnyugtat. De megint belekap a fájdalomvillám. Éle­sen. Mint egy csengő. Ez a kétségbeesés. Nincs senki, akinek szólhatnék, nincs senki, aki segíthetne rajtam. És a sajgó fájdalmon tul belémnyilal: mi lenne itt, ha most a vak- v' belem gyulladna r.ieg... Nincs senki, aki föl- ' segítene, alá bevo->.320103 a műtőbe. Várni kel­lene reggelig, míg rámnyitják az ajtót... Mi 1 lenne addig. Megszűnne minden. A fogamat mosi nem érzem, de fáj a vak- 1 belem... Ott lent, jobb oldalon, a lágyék fö- 1 lött. Nyom. Fáj. Talán már szúr is. Épen jgy fáj, mint a kórházban, mikor egy régi barát ágyaszélén ülök, akit tegnap operáltak és aki elmeséli, hogy történt minden. Átvettem a fáj­dalmat. Fekszem itt e rémületben és szúr a vakbelem. Mi lesz velem. És a kimerültségtől most elnémít az álom. Nem tart soká. Valami kinyitotta a szeme­met. Figyelek. Valami felkeltett. Egy kakas kukorékol az udvaron! És félnégykor fölza­varja a szegény foglyot. Nem volna szabad itt az egész környéken kakasokat tartani. ötkor megszólal a harang. Valami üstöt, va­sat, vagy micsodát vernek a folyosón. Kábán, aléltan fékszem és mozdulatlanul. Tudom, hogy ez mit jelent. Biztosan fel kell kelni. Nem moz­dulok. És a kábulatban lassan tudomásul ve­szem, hogy éled a börtön. Nyújtózkodnak. Köhögnek és dideregnek. Va­laki már mosdik. Reggeli hideg van. Aztán papucsaikban ,bakkancsaikban végigtopognak a döngő folyosón. Munkába mennek. Háromnegyedhatkor fölvillan a lámpás és ki­csapódik a vasajtó ablaka. Egy redetL reggeli hang szól be: — Öt óra elmúlt! Mi lesz! Kábán válaszolok: -- Igen. És feltápászkodom. Nagyon fáradt vagyok. Jön a házimunkás, illedelmesen jóreggelt-et kí­ván és mosdóvizet hoz. Nom is tolvaj. Rendes fiu. Jön megint a rekedt, reggeli hang. Kinyitja az ajtót. Az uj kulcsár. Most kelt föl. Bajusz­kötő húzza ki az arcát. És érdeklődik. Ugy­látszik megint vétettem a rend ellen. — Honnan jött? — kérdi. Értelmetlenül nézek rá. Majdnem azt mon­dom: a városból. — Körözőlevél volt, megtalálták? — kérdi tovább. A rendőrségről? A Gyűjtőből? — Jelentkeztem az ügyész urnái, — mondom. — önként jelentkezett! és érzem, most nagyott nőtt a renomém. És megvigasztal még: egy hónap! Semmi az egész. Kis kölni víz illanó illatával leülök az asz­talhoz. És rajtakapom magam, amint mélán gondolom: — Egy nap letelt... Még 29 van... Jön az őr, kérdi kell-e leves. Az ablakon kiadom a csajkát, telemeri. És utánatól egy fél kenyeret. Reggelizem. A kenyér fekete és ragad. Nem tudok beleharapni. Összeragadtak az ujjaim. A levest kanalazni kezdem. Ez a »roham-leves«. Tegnr.; reggel óta ez az első meleg korty a számivá. Nem is érzem az izét, — talán nincs is e bizonytalan barnaságu és bizonytalan sű­rűségű folyadéknak —. csak a meleget kana­lazom és ez jólesik. Megtudom: tiz napig nem hozathatok ebé­det. A büntetés első harmadában kincstári kosz­tot kell enni. Ez nagyon lehangoló és nagyon szomorú. Nem hogy örülne a kincstár, hogy magam tartom el magam. Nyolcadik nap. Kinczek az égre. Előbb hallgatódzom, merre jár az őr, aztán az ablakhoz húzom a padkát és fölmászom rá. Megnézem szomoru-e még az ég. És lehajtom az ablak tetejét. Kivül rá­csok vannak, de azért látszik az ég. Szürke. Reggeli. November. És elnézem itt egy kicsit. Ha tudnám mi van azon látnivaló, hogy ég van a börtön fc­C3L piios és lakásberendezés! váll . MUvésszi Uiviielü mo­dern huíorolc és s&őnyegelt * Állandó Uiállilás vé­telkénysszer néllcul * Szeged, S^écI^eiaylHtér 5. szám qPffWV-'-' ' • ni

Next

/
Thumbnails
Contents