Délmagyarország, 1928. december (4. évfolyam, 272-294. szám)

1928-12-25 / 291. szám

192S tiefembcr 25. 3 Furcsaságok Fölsorolja: Peidl Gyula . Országszerte, csaknem kivétel nélkül, mindenki panaszkodik. A kereskedőnek kicsiny a forgalma, az iparosnak kevés a munkája. Olvasom, hogy az Országos Iparegyesületben azon tanakodnak, hogy a közeledő ünnepeket megtoldják a közbeeső hétfői nappal, hogy négy napon át szüneteljenek egyfolytában, holott máskor legalább ilyenkor, ünnepek előtt, volt sok és sürgős munka. Csekély a tisztviselők fizetése és a munkások keresete és még kevesebb: semmi a munkanélkülieké, akikről az állam, a község nem gondoskodik, rábízván őket a magasságbéli úristen gondozására. Majdnem ugyanilyen sanyarú a helyzete a hadirokkantak, özvegyek és árvák százezreinekj akiknek ugyancsak adósa marad az ország. A gazdának is keserű a szájaize, mert nem tudja értékesíteni a termését. S ha mindezek a rétegek kénytelenek fogukhoz verni a garast, ha egyáltalán vau, természetes folyománya ennek, hogy okkal panaszkodnak a szabadfoglalkozásúak, mert az ügyvédnek nem akad kliense, az orvosnak páciense és igy tovább. Az összes panaszoknak koronája pedig, amely mindeneket egy nagy elégedetlen egységbe forraszt össze, az az általános és közös feljajdulás, nem is jajdulás, de állandó jajgatás, hogy a közterhek kibirhatatlanok és a behajtásuk körüli anarchia elviselhetetlen. A panaszkodásban hát egységesek volnánk, üiert azok a szerencsések, akik a felsoroltakon kivül még vannak az országban, azok számra nézve oly kevesen vannak, liogy szóra sem érdemesek — szemben a panaszkodó milliókkal. Alig van olyan kulturország, amelyben olyan kevés kézben, szinte korlátlan hatalom van összpontosítva, mint csonka hazánkban és viszont alig találunk olyan Országút, ahol annyira befolyásnélküliek a dolgozó milliók, mint itt. Ez az egyik magyarázata annak, hogy az általános panasz közül olyan kevés a hangos. Az emberek nem mernek hangosan •panaszkodni, magukba fojtják elégedetlenségüket és keserűségüket, mert fejük felett éráik a kegyetlen megtorlás Damokles kardját, ami borzasztóan veszedelmes lelkiállapot, mert alkalomadtán a legféktelenebb" kitörésekben találja meg a maga természetes reakcióját. Ugyanilyen a helyzete a sajtónak. Állandóan fenyegeti a közigazgatási uton való megsemmisítés veszedelme, aminek folytán sokszor nem adhat publicitást olyan eseméuyeknek vagy véleményeknek, amelyeknek pedig az ország érdekében hangot kellene adnia és amelyeknek elhallgatása súlyos végső konzekvenciákkal járhat. Ezenkívül is az újságíró nem irhát meg mindent, amit lát, hall és tud vagy legalább is nem Írhatja meg ugy, amint látja, hallja és tudja, mert igazának megítélése nem kerülhet a független polgárokból álló esküdtbíróság elé, sőt nem egy esetben még igazának bizonyítása sem válik részére lehetségessé. A sajtó meg van félemlítve. A sok súlyos panasznak, elégedetlenségnek és elfojtott keserűségnek a konstatálása te« kintetében — ismétlem — alig van eltérés az emberek között. A panasz sokaságát ma már csaknem mindenki elismeri. Az a sóhaj, hogy a dolgok igy nem mehetnek tovább — nagyon melyről jön és egyetért vele mindenki, aki nyitott szemmel jár és nem tompul el a hallása a mélyből feldübörgő hangok iránt. Ezekkel a cáfolhatatlan súlyos tényekkel szemben áll a kormánytöbbség monstruma, a viszonylagos csönd, a látszólagos eseménytelenség, a politikai mozdulatlanság, a kormány stabilitása (a magyarorsázgi talán a legrégibb kormánya ezidőszerint Európának). Sőt ezen tulmenőleg: alig van az országnak községe, amely egy vagy több minisztert díszpolgárrá nem választott volna, ami látszólag páratlan népszerűségre vall. Olyan ellenzékkel sem dicsekedhet más ország kor^nánya, amely kijelenti, hogy semmiben sem ért ugyan egyet a kormány politikájával, de nyomban hozzáteszi, hogy szavazatával mégsem járulna hozzá a kormány megbuktatásához, nyilvánvalóan azért, mert jobb kormányt el sem tud képzelni. Épületeket, intézményeket, sőt ujabban jachtokat a kormány tagjairól keresztelnek el, őket festik a festők, mintázzák a szobrászok, az ö életrajzukat irják a — költők. Mindent összevetve, a legtöbb panaszok országa Magyarország, kevés kivétellel itt mindenki jogosan panaszkodik. Es mégis a kormány iránti szeretet külső megnyilvánulása seholsem olyan óriási méretű, mint Magyarországon. Pillantásunk önkéntelenül Olaszország felé fordul, mert ugy látjuk, az az egyetlen ország, amely vetekedhetik az ellentmondások tekintetében hazánkkal. Miután pedig természeti törvény, hogy azonos okok ugyauazokat az okozatokat szülik, — objektiven megállapítható, hogy ennek a furcsa ellentmondásnak a magyarázata a hasonló politikai berendezkedésben rejlik. Hogy nekünk még van formailag választott képviselőházunk?! Az nem változtat semmit a tényen. Látszatok nem számitanak. Aminthogy az is csak látszatkülönbség, hogy nálunk őszintén megmondták, Olaszországban meg elhallgatták, hogy a nép éretlen a saját ügyeinek intézésére. Végeredményben mégis olt ősziutebbek és tisztázottabbak a viszonyok; ott megmondják, hogy diktatúra a kormányzat alapja. « Tévedés volna különben azt hinni, liogv csak azok az éretlenek, akiket egészén kilöktek a szavazásra jogosultak sorából, valamint azok, akik csupán a titkos szavazásra nem érettek meg. Ha kevesebb őszinteséggel is, de lényegileg ugyancsak az éretlenség bélyegét nyomják ujabban annak a polgárságának és munkásságának a homlokára is, amelynek titkos szavazatából kikerülő önkormányzati szervek felhigitását kívánja — ré-. szint ezt már meg is tette — a kormány kinevezésekkel elérni. Igazi parlamentarizmus és igazi önkormányzat az, amely a választók szabad és befolyásmentes szavazatával jön létre. Ennek a korrektivuma, akár a választók befolyásolása, akár a választások eredményének megváltoztatása utján történik, mindenképen a választók, illetőleg a választottak lekicsinylését, megbélyegzését és teljes joguságuk csökkentését jelenti. Hogy ezt éretlenséggel, vagy egyébbel indokolják, az nem érinti a lényeget. Tessék csak végiggondolni, ki marad ezek után Magyarországon még teljes joguságra érett — a kormány tagjain és kijelölt megbizottaikon kivül? Néhány hónappal ezelőtt egyik volt penz. keresztszentelés magától érketődőleg mind traktával járt, de abban valami magasabbrangu humor van, hogy az adószedés is nagy italozással volt összekötve. Az J 722-dik esztendőben Miller János perceptor uram nótárius urammal együtt két akó bort ivott meg porciószedéskor, a város korcsmájában. Szép szokás volt, kár, hogy kiment divatból, gondolja meg Wekerle Sándor, nem lehetne-e ugy népszerűsíteni a forgalmi adót, hogy felét leinnák az adótisztek és az adóalanyok, legalább azon összebékülnének. Sok ment a város kasszájából ájtatosságra is. Ez alatt nem a szentelt gyertyák és ünnepi misék értendók, hanem az arokat követő agapék, A városnak voltak franciskánusai, piaristái, minoritái, a kegyurasága alá tartoztak három határ templomai, ott mindenütt volt bucsu, templomnap, papi gyűlés s azokon mindig a város volt a gazda. Nem jegyzem ki az olyan eseteket, ahol kis kanállal ettek és szót se érdemelnek az olyan apró kedveskedések, hogy i tisztelendő páter barátoknak diseretioban, vásárfiában 2 font borsért cs ugyan 2 font gyömbérért 1 frt. 80 kr.< Hanem igen magas színvonalú trakta volt i az, amit 1724-ben Iiavibucsukor rendezett a tanács. az alsóvárosi barátoknál. Nem csoda, hogy 16 forintba és 57 dénárba került, hiszen csak a lé volt hetvenféle és annyi napkeleti fűszerszám, hogy némelyikről már azt se tudni, mi volt. -Muscfuetblie 2 lat 50 dénár, 1 lat sáfrán 1 frt. 20 dr., 3 lat szegfűszeg, szerecsendió és fahéj 46, 11 font cukor 45 dr, 1 font piskóta 45 dr, 4 oka öreg és apró szőlő, füge, mogyoró és szentjánoskenyér 1 frt. 35 dr cs 10 oka mandula 51 dr. .- Ebből "bizonyosan nagy krampampuli-égetés lett »régi ájtatos szokás szerint.« (Minden magísztratualis ebéd után ez az indokolás.) Halat tömérdeket eléltek, — jó, hogy a lialpaplikás akkor még nem volt kitalálva, mert akkor ucfeunk nyilván végkép ueui hagytak volna halat a Tiszában. Persze nem potykát, meg sügért ettek, hanem kecsegét, meg tokot, ami mind a kettő áros hal volt már abban az időben is. Valamelyik tételbetn 12 kecsege szerepel 3 forint értékben és egy nagy tok, amiért 2 forint 54 krajcárt fizettek. Ezt az ebédet valami gróf Cornsburg nevű bécsi német tiszteletére adták, akinek a kedvéért még befőtt is került az asztalra, amit akkor >confectum:-nak nevezték s — a patikában vásároltak. A szegedi hölgyek még akkor a befőttek közül csak az aszaltalmát kultiválták, dc azt legalább bagolytüdő néven. A lótó-futó németeken kivül —• kancelláriai tisztviselők, pozsonyi ágensek, adóexecutorok — igen sokba kerültek a városnak a házi németjei, a várbeli tisztek. Ezek minden vásárkor »vásárfiát', kaptak, egy-egy borjucskát, meg egy-egy hordó borocskát. A nagyfejüeknek persze vásár nélkül is kijárt a vásárfia. »1741 die 9-a Auguszti az tettes nemes tanács parancsolaljábul generális ei; excellentiájáuak vöttünk két süveg cukrot négy font kávét, melynek ára 12 frt. 70 jdr.< Eő exceílentiája nagy érthette a csíziót. Mlngyárf, amint hivatalát elfoglalta, 99 forint 60 dénárt kapott titulo diseretionist, hogy »jó kommadót tartson és cxcessusokat eltávoztasson». Ugyanilyen indokolással »offerál tátott eö kegyelmének öt és fél akó borc. Ahol ennyi aktát szerkesztenek »bor tárgyában., ott természetesen olyan közigazgatási befektetésekkel is találkozunk, amelyek a mai leltárakban már nem találhatók. 1724-ben »vöttünk egy borosládát 4 frt. 30 dron és egy .pincetokot 4 frt. 24 droní. Sok kell az ilyen encsembencsetnekből, mert akármerre kocsikáztak az urak »város dolgában*, a megfelelő porciók mindig föltétettek az ülés alá a város dézsma-borából. A számadásokbon rendesen »fcir bori szerepe?. Látnivaló, hogy akkor sokkal érdemesebb volt városatyának meg város cselédjének lenni, mint most. — hát méc város követiinek: Mée dohánynyal is a város kasszája terhére látták el őket. 1741-bol való ez a tétel: »Az Uros boltjából dohányt deputatus uraiméknak Pozsonyba félmázsát 10 frt.« Hogy a pipát a város adta-e a dohányhoz, nem tudom, de hogy a díszmagyart az csináltatta, arról itt a bizonyság: a tanácsi utalvány. Georgius Kállay szabómesternek és Krisan Márton gombkötőnek. Igen szép díszmagyar lehetett, tán még felsőházi subának is beválna, ha megmaradt volna, — csak a gombkötő 30 rénes forintot kapott a munkájáért. Van itt még különösebb ruhatétel is. Deianovics János biró 1722-ben megparancsolta a városi pénztárnak, hogy Losonc Ferenc uramnak fizessen tiz rénes forintokat »város dolgában Pozsonyba felmenetele alkatmatosságával elvesztett dolmányértc Egy évvel később meg Dóra Ferenc veszti el a mentéjét szintén »város dolgában.? Hogy és mikép történt ez a különös közigazgatási cselekedet, nc keressük, ha Losonc Ferencné és Dóra Ferencné úrasszonyok nem keresték. Ebbe a titokzatos rubrikába tartoznak a napk elet i h cr ceg ck is, akik abban az időben sürün megfordulnak Szegeden. 1743-ban »eö kegyelme az syriai herceg hat lio 1 la ndus aranyakat. kapott az nemes város nevivel titulo elemosiae.« A következő évben megint megjelent, de akkor már csal: három aranyat kapott Később három »arábiai herceg« tette tiszteletét, akinek természetesen színién aranyat kellett a kalapjába dobni, mert hercegeknek még se lehet dénárral kiszúrni a szemét. Az ördög tudja, honnan szalajtották ezeket a napkeleti fejedelmeket. Ha magas helyről kiállító ti ajánlólevelekkel igazolták volna magukat, gyanúba venném őket, hogy könyvügynökök voltak. Lám, ni, most veszem észre: a syriai herceg »őfelsége ajánlólevelével tisztelkedett.« Persze, őfel ségc jeruzsálemi király volt, hát nem tagadhat! ) mea syriai vazallusától ezt a kis szívességet. i