Délmagyarország, 1928. május (4. évfolyam, 99-122. szám)

1928-05-27 / 120. szám

OfiLiYr/VtffAftOKSZAG 1928 májra 21.' met nyelven a közönséget, hogy »itt minden magyar szóért tiz fillér büntetést kell fizetni az önkéntes tűzoltótestület javára*. A szerkesztőségbe este tizenegy óra tájon mentem vissza, mindig gyalog. Egy éjszaka a Margit-hid közepe felé egy verekedő társasággal találkoztunk; mesterlegények és napszámosok lehettek és mivel az egyik már megbicskázta a másikat, felháborodtam rajta, hogy miért nincs itt rendik-, aki a vérontást megakadályozná? Futva mentem vissza Budára és nem is nagyon messze csakugyan találtam egy rendőrt, aki igen kelletlenül ugyan, de feljött velem a hidra s a verekedés színhelyére érve legelőször is az én nevemet és lakásomat irta fel, azután a barátaimét. Miután mi polgári kötelességeinknek eleget tettünk, tovább is mentünk és a rendőrt ott hagytuk a verekedőkkel. Pár nap múlva idézést kaptunk a II. kerületi kapitányságra, a Gyorskocsi-utcába, reggel kilenc órára. Ez igen kellemetlen volt, mert már nyolc óra előtt fel kellett kelni. Pontosan megjelentünk dr. Schreiber rendőr-segédfogalmazó ur előtt, aki közölte velünk, hogy éjjeli csendháborítás, köztisztaság elleni kihágás és verekedés miatt eljárás folyik ellenünk. Az a rendőr, akit oda vittem, hogy a verekedő és bicskázó embereket válassza szét, engem jelentett fel és barátaimat. A rendőr szemembe mondta a segédfogalmazó előtt, hogy én verekedtem, én húztam elő a bicskámat, daloltam (— soha életemben sem daloltam —), illetlen kifejezéseket használtam és az egész környék csendjét megzavartam, a rendőr hozott négy tanút: a hidvámot szedő altisztek ugy vallottak ellenem, mint a karikacsapás. — Szerkesztő ur, ez a dolog rosszal áll, mondotta dr. Schreiber, a segédfogalmazó. — Dehogy áll rosszul, szólt közbe Duka j harátom. Hol vannak a többi tanuk?! Nekünk | is szabad tanukat bejelenteni! A segédfogalmazó ur elnapolta a tárgyalást a Duka által a notesze alapján felsorolt tanuk kihallgatása céljából. A kővetkező tárgyaláson nyolc vagy tíz tanú, aki véletlenül mind csizmadia segéd volt (Duka a csizmadia ipartestület jegyzője volt), teljesen egybehangzóan azt vallotta, hogy a legpéldásabb viselkedést tanusitottuk és hogy mindabból, amit a rendőr és a hidőrök vallottak, egy hang sem igaz. Fel is mentettek bennünket. Duka barátomnak azután az utcán megmondtam, hogy ezek a csizmadia legények nyilvánvalóan mindnyájan hamis tanuk, Duka azonban a legnagyobb lelki nyugalommal csak ennyit válaszolt: — Hát a hídőrök nem voltak hamis tanuk? Az eset tanulságán okulva elhatároztam s ezl az elhatározásomat mindmáig meg is tartót (am, hogy soha senkit fel nem jelentek s én tőlem akár bicskázhatják egymást az emberek: ha magam nem tudok rajtuk sejteni, másnak a segítségét és beavatkozását nem kérem. 1900 június végén megvettem Flammarion uj könyvét, melynek »Az ismeretlen és a lelki problémák« volt a címe és ismertettem ezt a munkát a Pestí Hírlapban. Légrády főszerkesztő megbízott, hogy fordítsam le ezt a könyvel, majd ő ki fogja adni könyv alakban és hogy a fordítás gyorsabban menjen, szabadságra mehetek egy pár hétre. A Tátrára gondoltam. Azt hiszem, Rózsaliget volt annak a parányi nyaralóhelynek a neve, amelytől prospektust kértem, de mivel sokaltam az ellátásért napi két forintot, nem mentem el. Szentirmay és Schmittely szóba hozta, hogy egyik nővérük, Ehmann Ferenc fővárosi tanító neje, családjával a Balaton mellett szokott nyaralni egy igen kis faluban, menjek oda egy pár hétre. Szentirmay Gézával 1900 julrus közepén, egy vasárnapi napon meg is érkeztem a somogymegyei Őszödre, minden előzetes bejelentés nélkül egy olyan környezetbe, melyben egy lelket sem ismertem. Szemes volt a vasúti állomásunk, ahonnan fél óra alatt gyalogoltunk be őszödre, délben, rekkenő hőségben. Az összes »fürdővendégek* közül senkit sem találtunk otthon, mindenki Kohn Miksa bor- és sörmérésének udvarában volt egy fészerhez hasonló tákolmány födele alatt s a fészer közepén egy hordó sör volt csapra ütve. Hét vagy nyolc család nyaralt őszödön, jobbára fővárosi tanitók. Mind egyegy parasztházban lakott, ki egy, ki két szobában; mindenkinek volt háztartása s a faluban akkor még olcsó volt minden. Ma meseszerűen hangzik, hogy ötven krajcárt fizettünk egy kacsáért, nyolcvan krajcárt egy libáért és egy forintot egy malacért, őszöd a piaristák birtoka; gazdatisztjüktől minden nyaraló család vett egy-egy hordó finom bort, literjét tizennégy krajcárba számítva. Én a község birájának, Böröndi Mihálynak a »nagy szobáját« béreltem ki napi huszonöt krajcárért és Ehmannéval megegyeztem, hogy náluk fogok reggelizni, ebédelni és vacsorálni napi egy forint ötven krajcáért. A társaságot egy óra alatt megszoktam: mind csupa jő lélek volt és mindenki barátsággal fogadott. A társaság középpontja az Éhmann-család volt, mert ők voltak őszödön a legrégibb nyaralók, — 1881 óta minden nyáron ott voltak. Ott volt továbbá Sturcz (később Szombathelyi) György fővárosi tanító, akinek felesége, Csaplovits Irma (Csaplovits Pál fővárosi főjegyző nővére) szintén tanítónő volt, Gergely István fővárosi igazgató-tanitő, dr. Gelléry Gyula, állami számvevőszéki titkár, akinek egy Hornyánszky leány volt a felesége, Kutscher Szik veszter cipészkellék-kereskedő a Rákóczi-írtról, akinek nagyon jókedvű és nagyon eleven asszony volt a felesége, Szabó István fővárosfi igazgató-tanitó és a felesége^ Reviczky Kamilla1 tanítónő és Gerlei Szevér fővárosi iskolaigaa-' gató a családjával. Mindezek egészen fesztelenül éltek a kis balatonparti faluban, mely« nek nem volt vasúti állomása és Így nem fedezték fel a pestiek. Az urak ingujban, a hölgyek otthoni ruhában voltak egész napr és kalapot csak akkor tettek a fejükre, mikori augusztus végén hazautaztak a fővárosba. Minden őszödi háznak volt egy jól gondozott árnyas lugasa, — az volt az ebédlő és a szalon a nyaralók számára. « Az első napon nagyon későig fennmaradd tünk a lugasban és e közben nagyon soKj bor elfogyott. Reggel már négy órakor felébresztett a verebek ós egyéb madarak lármája, felöltöztem és a hosszú fasoron át kimentem a Balaton partjára. Igen komoly vo№ az a szándékom, hogy én innen megszököm^] mert itt nem lehet dolgozni, ellenben mulatni! kell. A Balaton azonban olyan csodálatosan^ szép és oly végtelenül nyugodt volt, hogy nem tudtam betelni a bámulatával. Mikofr nyolc óra tájon visszasétáltam a faluba, elhatároztam, hogy mégis itt maradok. ^ Hányszor szerettem és hogyan? Szrrmay Imre adatai alapján irta: Molnár Jenő (A Ftszek-m&vészklubban mindennap együtt uzsonnázom Szirmai Imrével. Földimmel és rokonommal, ifikor tizennyolcéves koromban először látott meg a Népszínházban, ahol több jogászbarátommal együtt statisztáltam harminc krajcárért, igg kiáltott fel: Kedves rokoni S azóta változatlanul »kedves rokon* vagyok, azon az alapon, hogy a szegedi Hid-utcai (azóta Kálkty Albertutca) nagy posztókereskedésben, ahol Szirmai Imre édesapja volt a főnők, sürün megfordultam kisdiákkoromban, kogg a szüleim üdvözletét tolmácsoljam Szirmai Imre szüleinek. A kedves öregek valóban rokonai voltak egymásnak beházasodás révén — valamelyik oldalágról. Ez volt a mi nagy rokonságunk. %Vetter Fuhrmanns Betíschenstielt, — ahogy a német mondja. Szóval: Szirmai Imre nagyon bizalmas hozzám és sok mindent elmond nekem, amit különben egy gazdag mult kincsesházának legbelső szentélyébe zár, mihelgt avatatlan szem akar bekukucskálni. Azért talán mégsem fog indiszkrécióval megvádolni, ha a mult századvég első és veretlen magyar bonvivánjának szerelmi életét dióhéjban elárulom. A közvetlenség kedvéért az 6 szájába adva a szót, első személyben, amint következik.) Szerelmes természetű ember vagyok. Biztos, hogy már a dadámat is szerettem. A dadám, isten nyugosztalja, egy hatalmas, termetes asszonyság volt Mikor ötéves koromban megmutatta az édesanyám, csakugyan csinosnak találtam. Nagyon tetszett nekem a dada. Kora gyermekségem idején, ugy látszik, dadaista voltam. Első kamaszkori szerelmem egy szép szegedi leány volt, akivel délutánonként a Dugonics-téren találkoztam. Mindig ífirva panaszolta, hogy édesapja borért küldi a kocsmába. Én vigasztaltam, biztattam, hogy nem tart sokáig a megalázás, majd eljövök érte, ha független leszek, mint egy királyfi... Na, jól is nézett volna ki szegény, ha erre várt volna. A leányka sokkal reálisabb volt, mint én, az ötödik reálista és nemsokára férjhez ment a papája legkedvesebb ivópajtáséhoz, aki meg nem állt kilencig. Gyerekben sem. Mikor a még mindig szép Mariskát viszontláttam, kilenc élő gyermek anyja volt. Képzeljék el, ha ma én vagyok az apjuk!.. Mit csinálnának a gyermekeim azzal a sok hadikölcsönnel, amibe a spórolt pénzemet beleöltem!.. Aztán jött a színiakadémia, vagy mint akbör"hívták: szinitanoda. Itt komoly szerelemre lobbantam. Majdnem házasság lett a dolog vége, ha közben nem szerződöm le Szegedre. Itt megtaláltam az uj bálványt: Hunyady Margitot, a társulat nagyszerű drámai hősnőjét. Hogy micsoda drámai hősnek éreztem magamatt., azóta sem életemben! A következő állomás a Népszínház volt Három primadonnát istenitett a közönség, hát csak természetes, hogy én az egész létszámba fülig belebolondultam. Máig sem tudom, kit imádtam jobban: Blaha Lujzát, Pálmai Ilkát vagy Hegyi Arankát?.. Mikor aztán Küry Klárát felhozták Kolozsvárról, szivem minden rajongásával feléje fordultam! Akkor a »Próbaházasság«-nak, Gerő Károly énekes bohózatának naav sikere volt s én együtt játszottam Küry Klárával. A mamája azt mondta nekem: — Ugy szeretném, Imre, ha ebből a »Próbeházasság«-ból igazi házasság tenne! Nem lett belőle semmi, mert még nem tökéltem el magam ilyen végzetes lépésre. Sok szerelmi ábránd és álomszép valóság után 1892-ben estem bele a házasság farkasvermébe. Egy kolozsvári énekesnőt vettem el. Három évig tartott a törvényes turbékolás, aztán elváltunk. Akkor kezdtem csak élni igazán. Életem legnagyobb regényéhez jutottam el, amelynek öt évig tartottak a folyt»-; tásai. Miután erről mindenki tudott és az intimitásokról többet tudtak, mint jómagam, én bátran diszkrét maradhatok. Életem, szerelmem ég. szenvedéseim e korszakáról annyit beszéltek! mások, hogy nekem hallgatni illik. J Az öt esztendő elteltével megjött az eszem. Nenf csoda: negyvenedik évembe léptem. Elhatároztam, hogy a magam éjszakai nyugalmát nem áldó-' aom fel se szőkéért, se barnáért, — estétől reggelig szerzetes leszek. Ezt a fogadalmat mind a mai napig állom is. Azért senkise higyje, hogy WM-j len lettem a szerelemhez. Mindig szerelmes voltam, ma is az vagyok és Ámor isten segítségével; mindig is az leszek. , A szerelmet színész nem nélkülözheti. A szerelem növeli a színész becsvágyát, de vigyáznfct kell, nehogy túlzásba ragadja a temperamentum} ez könnyen a művészi produkció rovására megy. Ezt ne feledjék el a nálam — öregebb kollégák. Mikor megváltam a szinigazgatástöl, azt mond-, tam: olyan ez, mint a tőzsdejáték, — tudni kell,! mikor kell kimenni belőle. Ez az igazság' áll a szerelemre is. Hogy legnagyobb szerelmi felsülésemről is beszéljek, hallgassák meg egy balatonfüredi nyári kalandomat. Egy szép asszony randevút adott nekem a parkban. Estére, petróleum világítás mellett, szóval sötétben. Izgatott örömmel jelenteni, meg, bájos partnerem is ott volt, de még csak egy, csőkig sem jutottunk.... Sokan randevúztak arra.« Nekem még az éjjel Budapestre kellett utaznom a Népszínház megnyitó előadására. Pár nap múlva a szépasszony is Pestre érkezett. Egy reggel a következő levelet kaptam tőle: »Kedves Szirmai, megjöttünk, nagyon szivesect látom teára. Ne feledje el, hogy köztünk még egy elintézetlen ügy van.« Még csak azt a balhitet kell energikusan megcáfolnom, mintha a színésznő jobban tudna szeretni a polgári nőnél. Tagadom. Ép ellenkezőleg; áll a dolog. Mert a színésznő, sajnos, majdnem mindig érdekből szeret. Záradékul hadd adjak át egy tanácsot a szerelmes férfiak és egyet a szerelmes nők részére. A' férfiaknak ezt ajánlom: Sok nő — kevésszer, kevés nő — sokszor. A nőknek pedig ez saolgáljotf recipe gyanánt: Egy evőkanállal kevesebb önzést! Príma selyemharisnya Ismét kopható 4 pengő 50 filterért ÍM; Holtmann DezMtnéL Ciekonlci uccn »a