Délmagyarország, 1925. szeptember (1. évfolyam, 82-106. szám)

1925-09-20 / 98. szám

2 DELMAQYARORSZAQ 1925 szeptember 20. Balesetek történtek a román trónörökös pozsonyi fogadtatásánál. Pozsony, szeptember 19. A román trónörökös pozionyi látogatására atulbuzgó rendőrség túlzott előkészületeket tett. Igy egész uccsrészeket elzárt a forgalomtól. Ennek következménye az lelt, bogy a mellékuccákban ösizezsufjlt forgalomban igen suljos baleset, sőt egy halálos baleset is történt. Ujabb harminc napra elnapolták a Gallovich—DMKE-tárgyalást. A DMKE még mindig nem terjesztette elő a védekezést. Dr. Palócz Sándor, Qa'lovich képviselője ellenezte a tárgyalás njabb elnapolását, mivel Gallovich ügyiben Jogerős fölmentő itiletel hoztak már 1917 ben és igy tovább fegyelmi eljárásnak belye nincsen. A DMKE most uj és uj indokolatlan eljárásokkal akarja elhúzni az ügy végleges elintézését. Egyébként pedig a DMKÉ-nek április eleje óta elég ideje volt áttanulmányozni az ügyet és előlerjeszteni ennek alapján védekezését. A felszólalások után dr. Vadász biró kihirdette, hogy a tárgyalási ujabb 30 napra elnapolja és elrendelte, hogy az egyesület most már a 30 napon belül terjessze be védekezését. Ha ez nem történik meg, a bíróság anélkül hozza meg itiletit. Az ügy igy a bíróságon megint elhalasztódott. Erdők, kastélyok, folyók és szobák viharos költözködése a színház körül. A szegedi járásbirósájon Vadász Lijosjárásbiró szombat délelőttre ismét annak a nagyaránya pörnek tárgyalását tűzte ki, amelynek során Gallovich Jenő áll szembe a DMKE-ve 1, kövelelve az egyesülettől súlyos milliókra rujó elmaradt fizetését. AI ügyben már nem egy tárgyalást tartottak a járásbíróságon, de érdemleges döntésre még nen kerülhetett sor elsősorban az óriási anyag, valamint a terjedelmes bizonyítás miatt. A szombati tárgyalásnak is ugyanaz lett a sorsa, mint az előbbieknek, el kellett nipolni. A tárgyalás megnyitása után a DMKE képviselője, dr. Széchenyi István szólalt fel és azt inditványoiti, hogy függesszék fel az eljárást addig, mig az egyesület végleges döntést nem hoz Gallovich fegyelmi ügy Ibin. A DMKE képviselője ezután azt kérte a bíróságtól, hogy védekezését Írásban lerjeszthisse elő. A szinház néma és ásítozó épülete körül különös csele- paté folyik néhány nap óta. A járókelők meg-megállnak néhány percre a hátulsó kapu előtt, kacagva hallgatják a hangos pörlekedést, a civakodó osztozkodást, majd, amikor megunják a cselekményvá tozás nélküli egyforma fö vonásokat, odébb állanak, hogy másnak is hagyjanak valamit a különös élvezetből. A szinház hátu'ső kapuján keresztül felgyűrt ingujju munkások vászonfalakat, szobákat, kas télyokat, eget, földet, vizet és erdőrészleteket cipelnek ki a türelmes uccára, amelynek közepén hatalmas társzekerek várakoznak. A szakadt inu, lomha lovak néha ijedt horkanással rázzák meg az istrángot, amikor hangosabbá válik a vita a kapu alatt. — Ez az erdő nem a magukéi — kiáltja valaki erélvesen. — De bhony a mienk! — kiáltja vissza egy női hang, amely emlékeztet Madácb Évájára, a Danton-jelenet második változatában. — Tiltakozom az elvitele ellen! — mondja ismít az előbbi férfihang, amely olyan ismerősnek tetszik azok elöli, akik megfordultak tavaly a szinház jegypénztárában. — Azonnal rakják jöl a kocsira! — kommindirozza erélyesen a női hang a zavarban levő munkásokat, akik ijedten teljesilik a katonás parancsot. Most egy hatalmas, ütött-kopott szekrényt cipelnek ki. — Ez a városé — állapítja meg valaki. — Olt a hálán a város leltári száma. Ext nem vihetik el. — Soha se volt a városé! A szám nem jelent semmit. Rakják föl azonnal. — Tiltakozom. Semmiirt sem vállalok felelősséget. A hatalmas társzekér lassankint megtelik. Kastélyok, kerek, bu'orok, folyók, h:gyek és vizek összevissza garmadája pupozódik fel rajta. — Mehetnek 1 — csendül fel a kemény aszszonyi kommandó — és jöhet a másik. Kezdődik a jelenet előírói. A férfihang tiltakozik, a női hang kommandirozik. Szenvedélyes migánjogi viták szövődnek bele a hurcolkodás munk ijába. — Ez a függöny túlságosan kopott, agyonkop'.atták —, méltatlankodik a női hang. — Mondja díszítő — csattan fel rá a férfi válasz —, használtuk ezt a függönyt, vagy nem. — Használtuk kérem. — Hát akkor bogy mer kopottnak lenni. Nem elég hi megfizettünk a használatért, még koptattuk is. Miért nem ad vissza ujat ? — Hát erre a falra hogy került ez a nigy lak? — csendül fel ismét Eva bangjt. Ezt nem vesiem át! — Akkor ittmarad — jegyzi meg dörögve a pénztáros. — Rikják föl azonnal, semmi sem marad itt. Minden szöget el viszünk. Nem tudom, hojy hogy játszik az idén Andor Zsiga ur. — Az az ő gondja. Igy folyik a harc kevés változattal, szakadatlanul. Minden rongy, minden lícdarab és minden parókafosilány táplálja a tüzel — az uccai publikum nagy gaudiamára. — Amikor a színpadon vannak, nem tudnak ilyen jól és iiyen jót jászani — állapítja meg rosszmájuan egy magánkritikui. Aki aztán érdeklődik, hogy mi történik olt, a hátulsó kapu körül, azt a felvilágosítást ;kap]a, hogy: — Palágylék vitetik díszleteiket. Ezek a sok vihart látott díszletek most követik két esztendővel előbb távozott gazdájukat. Két étig Andor Zsiga albérelte Palágyi teljes fölszerelését. A két éves szerződés most lejárt, Andor Zsiga nem kivinta se megvenni, se tovább albirelnl, a város magisztrátusa pedig nem is foglslkozolf kosolyan Palágyi Lajos ajánlatával, amely szerint báromizázegynéhány millióért hajlandó lenne eladni a városnak kiszolgált felszerelését. Az ismerős díszletek és kellékek igy elindulnak ismeretlen cé'u vándorútjukon. As indulási olyan szinpadi mlvihar leszi ünnepHyeisé. Szombaton délelőtt pedig Buócz Károly műszaki tanácsos jelentést tett dr. Czdi íLnaic kulturtan&cüioknak, bogy Palágyiék több olyan tárgyat is elvileltek, amely a város tulajdona. Igy elvileltek e*y szekrényt és elvitették a reflektorok állványait is. — Teis^k pontosan ösizeállüani a listát, majd élünk törvényes jiga'nkkal — mondotta Oiál Endre. CUIAÍA! prima box magas cipők 34—36-ig 240.ooo koronáért páronkint mie a készlet tart. „HA-HA'cIpőáruhái, Kelemen ucca 12. A saját kézírásomról. Irta: Móra Ferenc. Engedelmet kérek, tudom én azt magamtól is, amit a barátaim mondani fognak maguk közt, hogy nem való ez mégse. Már tudniillik az, hogy a saját kézírásomról irjak. Njgy szerény lelenség kell hozzá, az pedig csak fiatalabb emberhez illik. Akiknek kihullott az irói tejfoguk, azoknak már csak az áll jól, ha szerénynek tetetik magukat. Hát ez mind igaz, de azért már csak mégse hagyom abba, ha már a cimet fölirtam. (Mert az a legnehezebb egy könnyű tárcában, megpróbálhatja akárki.) Sőt rá is duplázok, ha már benne vagyok. Legyen lúd, ha kövér. Bevallom, hogy nekem már kutyú toromtól fogva sok örömet szerzett 3z irásom. Kutyú korom alatt a régi Szegedi Napló- nál töltött inas esztendőket értem. Közigazgatás volt a szakmám huszonegynéhány évvel ezelőtt, én csináltam a közgyűlési riportokat. Ceruzával, mingyárt készbe jegyeztem Pillich Kálmánt, Tóth Pált, Kulinyi Zsigmondot. Bent a szerkesztőségben csak át kellett egy kicsit bolházni s mindjárt vihették a nyomdába a kutyanyelv-nyalábot. Megesett ugyan, hogy a bolházásnál megakadtam 1 elolvasni nem lett ivmjuo»«»w»«. ~ • - r,jytv<-, Lippay Ferenc, Isten nyugtassa a haló porában is, szép virágos ágyában a deszkás temetőben. Lefüttyentettem érte a nyomdába egy bádog-csövön. (Engel Lajos találmánya volt az a házi telefon, akinek az emléke megint csak megharmatositja a szememet. Ejnye, de rosszul indul ez a vidám irás I) — Nézze már, mester, itt nem tudok egy szót elolvasni az Írásomban. Mi a nyavalya ez? „Matyhid?" .Manapság?" — Dehogy — vetette rá Lippay mester komoly szemét a papirra —, „nagy gazság". inál megakadtam egy-egv szón, ni a saját Írásomat, de hát a meg fönnakadás. 0 t volt a mettörök nem tudtam akadásból Abbizisten, nem is lehetett más, hiszen Pillich tata nyi átkozott a mérnökségről. De az igazi öröm akkor ért, mikor a kéziratom bekerült a Békéli Antal szerkesztői asztalára. Olyan szerkesztő nem lesz többet a világon. A legjobb újságíró-nevelő, volt, akivel az életben találkoztam. Husz sorból kihúzott huszonötöt. Tudniillik ötöCő javított bele, de mire a végére ért, azt is kihúzta. — írja újra, iiam — mondta a riporternek —, a Szegedi Napló ba igy nem lehet Írni. Nekem sohase mondta, az én kézírásomba soha egy szót bele nem javított. Nem ám, mert egy szót se tudott belőle elolvasni. Igy magyarázták ezt nekem akkor a kenyerestársaim, akik közül már csak ketten maradtak meg velem együtt öregnek: Bob Szigethy Vilmos és Balta Jenő. Ok bizonyíthatják, hogy igazat írok. Tömörkény Pista már nem bizonyíthat, ámbár ö tudna legtöbbet mondani a kézírásomról. Nagyon meg volt velem elégedve, mikor mellé kerQltem inasnak a kultúrpalotába, csak kettőt kifogásolt bennem. — Egész tökéletes ember volnál — csóválta sokszor a fejét —, ha szolgáltál volna Boszniában és el lehetne olvasni az írásodat. Hit Boszniáról nem tehettem, de az Írásom miatt sokszor szégyenkeztem. Próbáltam Is megjavulni; ha aktát kellett irnl, azt, hogy „Tekintetes Tanács!", leírtam én ugy, hogy vizsgái szépírásnak elmehetett volna, de már a negyedik sorban ugy egymásba gabalyodtak a betűim, hogy Giál Endre telefonon volt kénytelen felvilágosítást kérni Pistától: — Van itt valami beadványotok, de nem tudom belőle kivenni, hogy a Munkácsy-képet akarjátok-e beüvegeztetni, vagy a Csók képet? O.dögöt akartunk. Azt kértük, hogy meszeljék már be egyszer a kultúrpalotát (Notabene, az akta ma sincs elintézve.) , No de aztán egyszer meg is kaptam az elégtételt Az állami főgazdánk járt nálunk, Szalay Imre baró, a Nemzeti Muzeum igazgatója és a vidéki muzeumok főfelügyelője. Nagytermészetü, bogaras, nehezen kielégíthető ember. Nagy dolog volt, hogy r.em talált semmi hibát, — igaz, hogy dicséretet se mondott addig, mig meg nem látta valamelyik asztalon — az irásom. — Ejnye, de szép dekoratív irás, — csillant oda 2 cvikkere. Az én szemem meg büszkén villant oda az én drága chefemre. — No Pista, most beszélj! Az öröm kissé elsietett volt. A báró fölvette a papirt, belenézett s csalódottan letette. — Hjlf ez más. Azt hittem, magyar írás. De látom, hogy török Irás, az mind ilyen dekoratív hatású. Ezek után azt hiszem, eléggé tájékozva van róla az olvasó, hogy milyen irás lehet az én irásom Olyan apróbb esetekkel nem is illusztrálom a dolgot, amilyen a Jakab Ödöné volt, az illusztris akadémikus-költőé. Egyszer levelet irtam neki valami ügyben s a végén invitáltam le Szegedre, halászlére Le ugyan nem jött, de mikor én mentem föl Petőli-iársasági ülésre, elragadtatva borult a nyakamba: — Hej, csak ti tudtok szépen irnl ott Szögedében! M csoda szavaitok, micsoda képeitek vannakI — No? — mosolyogtam rá értetlenkedve. — Ide hallgassatok! — magyarázta aztán az egész társaságnak. — Levelet kaptam Feritől, csalogatott le hozzájuk s azt irta, hogy ha lemegyek, akkor kihegyesedik a kedvük. Hat lehet ennél szemléletesebb trópust kitalálni? A trópus nekem is tetszik, de nem vállalhatom a magaménak. Sjha én ezt le nem irtam s máig se tudom, mi lehetett az a levelemben, amit Ödön bácsi ennek olvasott De hát ez mind semmi. A legnagyobb mulatsá-