Szeged, 1925. március (6. évfolyam, 49-73. szám)

1925-03-29 / 72. szám

2 SZEGED 1925 március 25. vak esxközié fejlesztelte, mely megakadályozta minden szervezkedését, öntudatának s annak a rátermettségnek a kifejlődését, mely kezdeményez ét felelősséget elvállal ? Kik a felelőik azért, bogy mikor az ország soriámk addig intézői becstelenül meglóglak, ez a középosztály tájékozatlant, szervezetlenül és félénken nem lehetett tényező az események irányításában. Nem ez volt az októberi forradalom, nem ez volt vezéreinek történelmi btlne. A kommün utáni korszak első napjától fogva sztereotippá vált mondatban ismétlem, s nem hangsúlyozhatom eléggé: nem az volt bün, hogy forradalmat csináltak, hanem az, hogy elsikkasztották az esedékes magyar forradalmat. Az októberi forradalom emberei közölt lehellek egyénileg igen derék s bizonyos téren értékes emberek. De mindnyájának két súlyos bűne volt. Ket megbocsáthatatlan bünük, melylyel lehetővé tették az utánuk következő fekete éveke*. 1. Egyáltalában nem vol ak forradalmárok. 2. Nem voltak a magyarság nagy tömegének kifejezői, melyet belső, orgánikus életében nem is ismertek. Lássuk először Károlyi Mihályt, ezt a nagyon grófi gróf flótási. Ezt a szegény el zült embert, aki mintegy ezer évet ö szegezve telte le a magyar arisztokrácia érettségijét a lörténelem-csinálásbói. Letet e ugy, hogy azután már csak az Andrássy gróf véres pótvizsgája következhetett Budaörsnél. Ez volt forradalmár? Talán Dante, lalán Robespierre, vagy akárcsak göthös Marat? Melyik a három örök forradalmi típusból ? Ugyani Először is szegény szellemileg annyira gróf volt hogyha nem le t volna gróf, nagyon közepes sikerrel töltölte volna be egy „ vidéki rosszul menő kávéház főpincérségét. Ö volt forradalmár? Értette ő a néphust ? Volt-e organikus, múltba, közös szenvedésbe, közös szükségekbe g>ökerezö közössége a magyarság millióival? Nem, nem és nemi Ez a szegény grófi csókból fakadt gróf csak gróf volt, csak egy árva zsörtölődő, féltékeny, irigy gróf, aki a maga megsértett grófságát vická dozta forradalommá. Mert gróf kollégája, Tisza s a dinasztia nem vette komolyan, hát beállt forradalmi mumusnak, hogy megmutassa: azérl is gr f a talpán. Aztán, mikor a beszajkózott forradalmi mondatok u án tényleg elébe s>akadt a forradalon, ő képedett el a legjobban s mindjárt jogfolytonosság, ki, rályi beleegyező 4 és másféle kólikát kapott. Ő volt a reprezentatív veréb a viharba kapott jegenye tetején nkinek praktikus szánalommal megengedték: higyje azt: azért inog a fa, meri ő mozog rajta. Pedig szegényke azért titubál', mert a jegenye vad játékát játszotta vele. És az oklóberi forradalom összes vezérei, voliak bár munkásvezér, vagy polgári flgyvéd: ideológiájukban, pszichéjükben, éldérdekeikben egjtől-e^yig a kapitalista-liberális burzsoázia lipikus reprezentánsai voltak. A prole'á vez ér Kunfi és Garami éppen ugy, mint az intellektuel Jászi, vagy a többi. Volt közlük derék kulturfiu, szorgalmat filozopter, ügyet bankigazga'ó és más típus: de egyetlen nagyszabású féifi sem, aki aránylott volna az akkori napok termetéhez. Szociálizmusuk, radikális tanaik, melyeket addig hirdetlek, csak e«zköz volt és ne n cé'. Eszköz, hogy a feudalisklerikál s hatalmi lulsulyu államból egy liberális-kapitalista demokrácia-félét teremtsenek, melyben az ipar-kereskedelemnek voha hatalmi túlsúlya. Mikor aztán a százmérföldes történelem eléjük tar ota a lehetőiéget minden hirdetett elvűk megvalósítására, ök tarlotiák leginkább lulságos szépnek a menyasszonyt. Mert abban a demokráciában, melyet ők lelkük belső zsebében a jövő számára dédelgettek, a munkásságnak csak az okosan vezetett eszköz szerepe ju'ott. És csak a passzív formáitatás szerepe juo.t a parasztságnak, melynek ismeretlen, ttitokzatos és óriási tömege megludbörözte intellek uel burzsuj hátukat. Mert az ország lakosságának óriási IÖ ürgéhez semmi kapcsolatuk nem volt. Nem ismerték azt élelérdekcik millió apró szétágazásában, és még kevésbé ismerték pszihéjében. Di szimpátia s a nagy koncepciókat termő belső érdeklődés sem volt meg bennük iráata, melyhez sem a mull, sem a közös szenvedés, fen a vér végzetes kötelékei nem fűzték. £s íme most nekik e tömegek, ez ismeretlen és idegen x ek számára forradalmat kell tálalni. Szegény szakáctok, szegény pincérek 1 Ahelyet', hogy mint a nagy francia forradalom, huszonnégy óra alatt lörrény-rendszerré épile ték volna a magyar demokrácia nagy vonalait a történelem hangos diktálása után: hát minden nap szörnyű vitéz jinoi mumuskodással grimásiolják, hogy milyen nagyon forradalon van. Csat azért, hogy minél kevesebb forradalmat kényszerüljenek előizzadni. Akhilleszi svunggal vágják be bicskájukat estétől reggelig a régi rezsim biztos helyre szaladt hatalmasaiba, hogy a jaj-de-hne iorradalmáiok-vagyunk mi nika mögött átmentsék a kapitáliata-társadalmat simább napok számára. Megható, hogy minden reggel milyen könyörgő mennjd^rgéssfcl mennydörgik: — Drága tőke, édes töke, szaladj ki egy időre Svájcba, de még ma, mert holnap olyan vagyon-adót csinálunk, hogy az már szörnyen vagyonadó lesz. Mert mindnyájan, az igazi intézik, az ország csík egy szük rétegének voltak kifejezői. Ezé voli a szeműk, az aggódásuk, a szivük. Egyetlen ember se.n akadt köztük, aki a magyarság nagy tömegének lett volna a hangjt. Egye len ember sem, akinek egy uj jövőt teremlő koncepcióra elég széles látás*, annak gyökerei megvalósítására elég merészsége lett volna. Jellemző, hogy még a legolcsóbb forradalmi apróságra sem volt hajlamuk, például a kinai cipltzerű cimek eliörlé»ére. ÉJ ezek az intellektuel Dantonok, cerebráis Mirat-k, sőt: „oroletár" Robespierrek éppsn ugy magukra bízták az ekszellenc, a kegyelmes uram címet, miit az általuk sbté! középkornak szörnyűit régi rezsim ekszellencei éa kegyelmes urai. Ez a tény gyilkolta meg a magyartág lelkében a már nagyszerűen kialikult jörőt. Az ország lakosságának nagy tömege, a magyarság egyeteme idegenü', árván, elhigyatva és bántva didergett az egyedül megszervezett érdekkör szük forradalmával szemben. A magyar visszajött öt esztendő halálos irtózitából s meg nem érlést, elhanyagolást, hálátlanságot és rossz indulatot kapott jutalmul azoktól, akiknek küszöbéi, szerzéséi, fejlődéséi vérével, családja mártiiuniágával, öngyilkos heroizmus iái védte. A magyar politikailag megbízhatatlan lett saját hazájában. Ai * magyar, kit oly megbiziatónak találtak, mikor vérét kellett öntenie, jövőjét feláldoznia. A kommün után következő danie macabre: a gyilkos^kurzus magvait e napokban veteltík el öotor, büiös ét mohó kezek. Hagy az uj jövőt alkotó demokráciát megölték a magyar lelkekben: ezért mindenek élőit október emberei felelősök. Az ók moitohi forradalma-tette lehetővé az ellenforradalmai, a lelkek kóroi visszafejlesztését ét minden reakciót. A különböző érdekek zaja még sokáig tarthat : de ezt a megállapítást a történelem elöl el nem tagadhatja semmi erőszak, semmi fortély. Ét csak ennek at igazsáínak teljes meglátása hozhat gyógyítást a jövőnek. £s itt valamit el kell mondanom, ami feladatomat, programmomat éles vonu'u határozottságban meg fogja őrizni bármily oldalú félreértéstől. Én a magyarság életét, jövőjének biztosítását sz emberi igazság megteljesed ésében látom. Egy olyan demokrácii megvalósulásában, mely minden kiváltságra háláit, minden munkára védelmet, szabad fejlődést, megélésre érdemet életet jelent, és senki számára nem jelent igazságtalan elnyomást. Mélyen hiszem, hogy a magyarság mrópai jóié ét ax biztosija, hs Középeurópa és a Balkán náp-bábeljében a magyarság jelent a legemberibb jövőt. De akik a sa|át sebeiket sírják, hallgassák meg más sebek beszédé*. Akik igazságot adó jövő után kiáltoznak, ne legyenek süketek más érdekű igazságok szavaival szemben. Akik ítélkeznek, tartsák jogosnak és természetesnek, hogy ök is a kritika tárgyai. Még többször meg fogom ismételni múltkori cikkem e mondatát: célom ét hitrm, hogy itt az utolsó óra, mikor iz ortzág minden |ó szándékát, minden értékes elméjét egyesileni kell egy egészsége.eob, emberibb jövő meg való aitás*ra. Es a jövő ne jelentsen elnyomási, kitagadást semmilyei emberi érték számára. De ne jelentsen azt a magyarság számára sem. Minden becsületes szemnek meg kell látnia, hogy ezen a földöt csak ugy lesz emberhez méltó é et, ha a magyarság is A szépség betege. Irta: Juhasz Gyula. I. Angyali lélek egy szatír testében: ez vo t első Í

'ondolatom, amikor fiatalságomban legelőször taálkoztam Gulácsy Lajossal. Olyan fájdalmasan mosolygott, mint aki bocsánatot kér az emberektől, hogy közéjtik tévedt és olyan rejtelmesen, mint aki a titkot hordozza magában. A szines és hangos vidéki nagyvárosban, ahol A Holnap születelt, kollektív kiállítást rendezett régi és uj müveiből és ekkor kerültünk közelebb egymáshoz. Bevezető előadást tartottam róla az ünnepélyes megnyitáson, amelyre ő a dán királyfi kosztümjében karddal oldalán akart megjelenni és mint a korai reneszánsz és kései barokk köztünk járó szellemét üdvözöltem. 0 mosolygott, kedveskedett és egy hosszú elbeszélést olvasott föl Nakonxipánrót, amelyet a közönség nagyrésze ámulva és bámulva hallgatott. A tárlata képei között volt egy Sposalizio, amelyet ő Giotto-nak tulajdonított, pedig maga festette. Ez előtt a tenyérnyi festmény előtt gyertyát égetett, rózsafüzérrel övezve és tömjént is gyújtott, sőt időnként, ujjával dörzsölte, hogy „még szebb patinája legyen!" Velencei ünnepélyt is rendezett egy este a tárlat örömére és „Szép kis leányok* ról is gondoskodott A nőkkel, akik nem tartoztak Veszta szüzei közé, olyan lovagiasan és gálánsán bánt, mint egy keresztes vitéz, vagy egy trubadur. Mikor a kávéházban üldögélt, irók, művészek, kereskedők és bankárok között, állandóan udvariasan mosolygott, de nem igen figyelt a beszélgetésekre. Mindig valahol másutt járt a lelke, a képzelete, a vágya és azért azt hitték, hogy nagyot hall, pedig csak nagyon messzire volt attól a világtól, amely körülötte zsongott és zsibongott. Nakonxipán volt az ő hazája, ez a furcsa ország, amely szerinte Japán és a hold között fekszik és amelynek nyelvét ő tudta csak beszélni az összes földi emberek közül. Beszélt is, irt is sokat nakonxipánul és képein is gyakorta szerepeltek ennek az álomtartománynak apró, mulatságos lakói. Sokat emlegette Grandét Eugéniát, mint akit jól ismert és akibe reménytelenül szerelmes is volt. Mert ő mindig reménytelenül volt szerelmes. Grandét Eugénia arcképét is megfestette és Don Quixote is sokat foglalkoztatta. Az első képe, amelyet egy pesti tárlaton láttam a század elsö éveiben, szintén a búsképű lovagot ábrázolta, a maga vonásaival keverve. Vonzott és megdöbbentett. Akkor jegyeztem meg ezt a nevet: Galácsy. Es eljegyeztem lelkemet az ő művészetével. IL Gulácsy igazi tragédiája, amely elől a téboly lárvája mögé menekült: egy tiszta művész, egy tisztára művészietlen korba született bele és meg próbálta azt a maga számára elviselhetővé tenni, sót a maga képére és hasonlatosságára szépíteni. Túlságosan gyönge és gyöngéd volt ehhez és túlságosan erőszakos és kíméletlen a kor, hogy ez sikerülhessen. Igy menekült lassan, de biztosan egy másik dimenzióba innen, a halál életéből az élet halálába: az őrületbe. De mint Oféliáé, az ő tébolya is szép volt. Dalolva merült el az örvénvbe és viragokat hintett a habok közé. Mikor évek multán a pesti klinikán újra találkoztam vele: nem akart megismerni. Egy uj világot teremtett magának, meséből, költészetből, múltból és képzeletből, amelyben Botticelli és Watteau találkoztak, a padovai kertek illata elvegyült a velencei lagúnák lehelletével, amelyben kolostori barátok és párisi bohémek együtt társalogtak és a klinika homályos tivegablakos folyosója a sóhajok hidja lett és a kertben a Mediciek ünnepélye folyt aranyos napsütésben. Gulácsy Lajosból Luigi Gulaxy lett, én hol fehér barát voltam, hol francia márki a Lajosok korából, akire gyakran haragudott, mert a „Szép kislányokat" nem akarja észrevenni. Volt valami az ő egész imaginárius világában. Shakespeare reneszánsz hangulatából: tele anakronizmussal és a kellem és nyerseség egészen sajátos vegyüiésével. Ebéd alatt groteszk hajlongásokkal dicsérte a pompás olasz kosztot és egy fürdés alkalmával, araikor piros bugyogóban, csikós köpenyben állott a medence mellett, mo3osolyogva mondogatta: — Milyen jó kis apródok is vagyunk mi a reneszánszból! Mikor a háborúról esett szó, amely őt Velencében érte és hosszú fogság és szenvedés után ide sodorta, mindig dühösen jegyezte meg: — Nem vagyok bemutatva Francesco Giuseppének és nem ismerem el Guiglielmo imperátori I Napoleonról sokat fantáziált és egy este, amikor a mellelte lévő ágyban az orvos injekciót adott egy reszketős öreg betegnek, Lajos fölült ágyában, mint egy álmatlan gyerek, elnézte, mint szűnik meg az öreg karjának reszketése és igy szólt hangosan az orvoshoz: — Most már olyan biztos a karja, mint Neki a Dávid képén, mikor a koronát a fejére teszi! A louvrebeli Napoleon járt az eszében. A szegény, egyszerű betegek között jobban