Szeged, 1923. április (4. évfolyam, 74-97. szám)

1923-04-18 / 87. szám

I&. Szeged, 1923 április 18 SZEGED Csak államhölcsönnel indulhat meg az építkezés. (A Szeged tudósítójától.) A lakásépítési ankétet kedden délután tartották meg a Kereskedelmi és Iparkamara gyüléstermében. Dr. Simkó Elemér tb. főügyész, a lakáshivatal elnöke százhúsz meghívót küldött szét, de — sajnos — a százhúsz meghívott közül alig negyvenen jelentek meg. Az ankétnek pozitív eredménye természetesen nincs, de annyi haszna mindenesetre van, hogy a felszólalásokból végső eredményképen kidomborodott az a megállapítás, amely szerint a lakásépítés —bizonyos föltételek mellett — rentábilis vállalkozás és az építkezés megindítása rövidesen elkerülhetetlenné válik. Az ankéten Wimmer Fülöp elnökölt. Dt. Simkó Elemér ismertette először a lakáskérdést és előterjesztette a kérdés megoldásának nagyjából körvonalazott tervezetét. Elmondotta, hogy a lakásínség sokkal nagyobb, mint amilyennek kívülről látszik. Pontosan összeállított statisztika szerint Szegeden 905 családnak van lakásra szüksége. A helyzet nagyon szomorú, mert a városban már minden igénybe vehető helyiséget lefoglaltak. A valóságban még több lakásra lenne szükség, mert vannak olyanok, akik már belefáradtak a lakáskeresés eredménytelenségébe és négy hónaponként nem jelentik be igényüket, az uj házasok nagy része pedig a szülői háznál húzódik meg. A legnagyobb veszélyt az uj lakásrendelet zúdítja a város lakosságára. A nagykörúton kívüli háztulajdonosok nagyrésze ugyanis földbirtokos, vagy földműveléssel foglalkozik. Ez a foglalkozási ág az utóbbi években a biztos meggazdagodási jelentette művelői számára. A meggazdagodott ember pedig mindig nagyobb és nagyobb kényelemre vágyik. Abban a pillanatban tehát, amint a szabad felmondás joga visszaszáll a házigazdára, ezek a nagyobb kényelemre vágyó, jómódba került alsóés felsővárosiak kímélet nélkül kiteszik lakóikat az utcára és a kiürített lakásokat ők foglalják el. Eddig ugyanis a házak jövedelmének szaporítása érdekében minden valamire való lakást bérbeadtak és maguk valami pincehelyiségben húzódlak meg. Tehát a dolog ugy áll, hogy Szegeden ezer uj lakásnak föltétlenül akad gazdája. A lakáskérdés megoldását csak ugy képzeli el, hogy Szegeden a tőkeerős vállalatok es a készpénztőkével rendelkező magánosok házépítő konzorciumot alakitanának és ez a konzorcium az összeadott tőke felhasználásával a várostól hosszabb bérbeveendő telkeken tipus-házakat építenének — természetesen minden felesleges fényűzés mellőzésével. A nagyobb vállalatoknak és a pénzintézeteknek föltétlenül érdekük az építkezés megindítása, mert hiszen a kötelező építésről szóló javaslat már ott fekszik a Ház asztalán. (Ottovay Károly: Majd visszavonják.) Nem hiszi, hogy visszavonják, mert hiszen az uj lakásrendelet is szoros összefüggésben van a kötelező építkezések e'rendelésével. Ezután Wimmer Fülöp szólalt fel. A kérdésről csakis konkrét formában érdemes foglalkozni. A magyar állam tényleg szegény, háztartása túlterhelt, azonban a jegyintézet a keiében van, a vállalatok kezében pedig nincs pénz, mindenki hitelre szorul. Az építkezés csak akkor indulhat meg, ha az állam nagyobb mennyiségű olcsó kölcsönt, vagy jelzálogot bocsát az építeni akarók rendelkezésére. A kezdeményező lépést természetesen a konzorciumnak kell megtennie. Ottovay Károly lehetetlennek tartja, hogy a kötelező építkezésekről szóló javaslatot vissza ne vonják, mert minden előkészítés nélkül terjesztették a nemzetgyűlés elé, már pedig az érdekeltek minden erejükkel küzdeni fognak az ellen, hogy ez a javaslat törvénnyé váljék. A konzorcium tervét egyébként helyesli, de csakis kis magánházak építését tartja rentábilisnak. Dr. Erdélyi azt indítványozza, hogy a létesítendő konzorcium a Somogyi-te epen építsen kis házakat és ezeket azután adia el. Dr. Biedl Samu fejtette ki ezután álláspontját. Szerinte legsürgősebb szükség a polgári lakosság lakásigényeinek kielégítésére van, ezt pedig csakis az állam elégítheti ki. A magánépítkezés a mai körülmények között nem indulhat meg, mert a befekteett tőke nem hozza meg azt a jövedelmet, amit a mobil tőke hoz. Nem hiszi, hogy a tervezett konzorcium kapna valami magántőkét. Az iparvállalatokat sem lehet kényszeríteni arra, hogy alkalmazottaik számára építsenek, mert ezzel tőkéjüktől fosztanák meg és igy magát a vállalatot ölnék meg. A kérdés csak *gy oldható meg, ha a vállalatok alkalmazottai számára szükséges lakásokat maga az állam, vagy a város építené fel, illetve az építéshez szükséges tőkét a vállalatok rendelkezésére bocsátaná hosszú lejáratú olcsó amortizációs kölcsön formájában. Erre a legtöbb vál alat elég erős lenne. Véleménye SÍ< rint S mkó Elemér akciójának nem lesz eredménye Cziegler Arno'd szintén az olcsó á'lami kölcsönben látja a kérdés egyedül lehetséges megoldását. Ugyanilyen é telemben szólalt fel még Rédner Jenő, Nekich Richárd és Giuber Antal is. Wimmer Fülöp ezután bezárja a vitát. A felszólalásokból mint egyönteiü álláspontot azt szűri le, h >gy a magántőke állami segítség nélkül képtelen az építésre. Azonban nem szabad mindent az államtól várni, a kezdő lépést csakis a magánérdekeltségek tehetik meg. A konzorcium megalakítására feltétlenül szükség van. Az összeaadandó alaptőke elértéktelenedése azonnali any gvásárlassal megakadályozható. Az építési kötségek he ven százalékát legalább az államnak kell adni amortizációs kölcsön, vagy jelzálog formájában. Indiiványára az ankét felkéri dr. Simkó Elemért, hogy a tárgyalás eredménye alapján intézzen felterjesztés a népjóléti miniszterhez és közölje, hogy itt Szegeden megvan a hajlandóság az építkezésre. Ha Ígéretet kap, az ankét nem volt hiábavaló. Szeged város 1010 pengő forintos adománya. (A Szeged tudósítójától.) A Nyugat legutóbbi számában kedves hangú írás jelent meg a Nemzeti Szinház megteremtéséről. A régi, közel száz esztendős okmányok adataiból a cikk szerzője szinte elevenné varázsolta a harmincas évek küzdelmeit, azt a páratlan nemzeti felbuzdulást, amely nekilendítette az évszázados osztrák elnyomás miatt eltikkadt magyar kuliurát a haladás utjának. Akkor a levegő valami csodálatos energiától volt terhes, nagy akarások, szent gondolatok burjánzottak mindenfelé, de ami a legfontosabb és szinte páratlan az egész magyar históriában, ezek az akarások mind egy irányban döngetik a reakció rozsdás vaskapuit és azon bizony hatalmas nyilásokát ütöttek. A nekibuzdulás a Nemzeti Szinház szép és régóta ^ftTte1^" Volt talán legáltalánosabb. Mindenki áldozott valamit a magyar színházi kultura oltárán, a színészek évi pár forintos szubvenciójukat adták a szent célra, a mágnások akikben Széchenyi már fölébresztette az érdeklődést a magyarság iránt, pénzzel, építőanyaggal és munkaerővel támogatták az ügyet, egyszerű munkásiparosemberek, akik pénzt nem adhattak, két erős karjukat ajánlották föl ingyen a munkához. A sok, felsorolt adomány között megakadt a szemünk azokon az 1010 pergő forintokon, amelyeket szabad királyi Szeged városa küldött neme? Pest Pilis és Solt vármegyéknek a Magyar szinház építésére. A mai mamuth-számokba beleszédült ember talán gúnyosan mosolyog Szeged város ezertiz forintos áldozatkészségén, pedig az az ezertiz foiint, ugy odavetett számítás szerint is, megért legalább annyit, mint ma tízmillió papitkorona. Ezek után pedig valószínűleg ismét csak megcsóválja a fejét az olvasó, kételkedve szülővárosának ilyen nagyarányú áldozatkészségében. Megvalljuk az igazat, mi is kételkedtünk benne, mert hiszen Szeged szép városában mindig volt pénz bőven, csakhogy nem ilyenfajta célokra. Gondoltuk, valami tévedés lehet a dologban és hogy meggyőződjünk a kérdés valódi állásáról, bebujtunk a városi levéltár megbarnult irásai közé és hosszas kutatás után sikerült is a színtiszta igazság megállapítása. A kutatásnál kiinduló pont gyanánt két adatot használtunk fel. Az egyik az, hogy a Nemzeti Szinház megteremtésére irányuló mozgalom 1835-ben kezdődött, a másik pedig az a bizonyos ezertiz pengő-forintos adomány. Szerencsére a bürokratizmus nem uj keletű intézmény a mindenkori torony alatt itt Szegeden, a város magisztrátusának minden határozata megvan az öreg jegyzökönyvek hatalmas lapjain, a laborra rótt betürengetegben pedig külön tárgymutató igazítja el az embert. Először az 1835. évben kelt tanácsi határozatok tárgymutatóját halásztuk eló a polcról. Vastag, bőrkötésű könyv, a szélén ott ékeskedik a felírás: „Polgári 1835 Esztendei Jegyző Könyv Kivonattya." A lapjai kézírással sűrűn telerótt nyomtatványok, három rubrikával: Az első rubrika a nBé nyujtvdny száma", a második a „Fő Vezető Szó" a harmadik pedig „A' Tárgynak Foglalattya" számára készült. A Fő Vezető Szavak betűrendben sorakoznak az elsárgult lapokon. Először az „N" betűs vezető szavakat böngésztük végig. Egy adatot találtunk: A Nemze'i Szinház nevét. Mellette egy szám volt 1727, a tanácsi határozat száma. Ezt a számot föllapoztuk a hatalmas jegyzőkönyvben és a következő írásra bukkantunk: „Tekéntetes Pest Pilis és Solt t. e. Vármegyék közönsége Pesten f. é. junius 14-én tartott Köz Gyűléséből a Pesti Nemzeti Szinház létesülé3i munkálat Tervét és aláírási ivet aláírok szerzése végett megküldvén egyszersmind a következményről leg feljebb f. e. December utolsó napjáig értesitetni kérvén." Az Ugy elintézése pedig igy szól: „A kívánt aláírásoknak megszerzése nemes Szluha Ferentz tanácsnok és Aigner Imre T. főjegyzőre bizatik, jelentésük a foganatról bé várattatván." A magisztrátus tehát megkapta már a fölhívást és a gyüjtöivet. A következő nyomot a „P" betűs rovdtbm leltük fel. Itt a következő útbaigazítás áll: „Pesti Színházra ajánlatokat tevők nevei az ajanlás megérintésével bé ada' tik — melly T. Pest vármegyének bé adatik." Ei"ek a száma 3598 és 3650 a pótszáma. Az első szám alatt a következőket olvastuk: „S?i'ber Antal Tanácsnok és Aigner Ferdinánd Tiszti Fő Ügyész U ak azon lelkes polgároknak, kik Tekéntetes Nemes Pest vármegye által Szabad Királyi Pest városában felállítandó ideigleni Színházra minden felszólítás nélkül önkénytes ajánlatokat tettek az ajánlott 1010 vd/fó-forintokkal egyetemben beaván, a bemutatott névjegyzék a kérdéses menynyiséggel egyetemben a Nemes Városi Közkatonák kijelentése mellett Tekénte es Pest Vármegyének a* legközelebbi Postán felküldettni rendeltetik." Szóval megtalálták azt a bizonyos ezertiz forintokat, csakhogy ezek az öreg irások kissé lerontják azt a nimbust, amit a hivatalos város áldozatkészségéről keltett a „Nyugat" cikke. Először is az 1010 forint nem pengő jorint, hanem csak olyan váltó forint volt, ami pedig kevesebbet ért, mint a pengő forint, másodszor pedig kiderül, hogy az 1010 forintokat „lelkes szegedi polgárok adták össze" minden felszólítás nélkül", nem padig a nemes szabad királyi Szeged város tekintetes magisztrátusa. Sőt! Az emli ett hét szám alatti határozat egészen leleplezi a magisztrátus szűkszavúságát, amennyiben a következők derülnek ki: „Tekéntetes Pestmegye f. e.... -én (a pontos dálum helye üres) tartatott Köz Gyűléséből a Pesti Nemzeti fáték-szin felépítésére segedelmül bizonyos mennyiség ajánlása eránti felszóllitását közli, önkénytes ajánlatokból már 1010 forintokat e Város érdemes polgárjai összetévén, sőt ezek már a mult ülésből T. Pest v. megyének fel is küldettvén, ez itt jegyzékbe vétetik." A dolog valószínűleg ugy történt, hogy a nemes közkatonák kijelentése mellett útnak indított ezertiz forint és Pestmegye felhívása keresztezték egymást az uton. A magisztrátus azonban nagyon méltatlankodhatott a sürgetés miatt és a megkésett felhívás „jegyzékbe vételit" (a mai hivatalos stilus ugy mondja, hogy „Irattárba I" ami pedig egyértelmű a nagy temetőbe való utalással) rendelte el. Arra valószínűleg nem gondolt, vagy nem akart gondolni a garasos tanács, hogy a lelkes polgárok adományán kivül magának a városnak is illenék adni valamit a szent oltárra. Később azonban, valószínűleg többszöri kérésre, mégis kirukkolt a magisztrátus is külön adományával. 1837-ben kétszáz pengő forlnto-