Szeged, 1923. március (4. évfolyam, 48-73. szám)

1923-03-25 / 69. szám

SZEGED hirdetésbetüket látom már. Hát nem is csoda, egész életembe^ a füstös kávétlázban kellett éjszakáznom. Kimarta a szememet. Mondja már, mi újság? Elmondtuk neki a drágaságot, a tüntetéseket, a zsidóveréseket. — Az már nem jó van, az már nem jó, — hajtogatta az öreg Kukac és rosszalólag csóváigáttá a fejét. — Lássa, ilyen a fiatalság. Sose megyünk igv semmire. Hát a zsidók közt nincsenek becsületö3ek? Vannak bizony, olyanok is vannak, hogy más népben lámpással kéne keresni hasonlót. Látja, én sose néztem, hogy zsidó-e valaki, vagy sem. Mindig azt kerestem, hogy tisztösségös ember legyen, akár zsidó, akár német, akár francia. Nem tudom most mért haragszanak a franciák ugy a magyarra? Bizto3 azért, mert szöveíségösök voltak a némettel. Hát persze. Mert tudják azok, hogy mink csináltunk mindent, msnk vezettük a háborút. Pedig azelőtt nagyon szerették a magyarokat. Szeged, 1923 március 25. Kukuc most berendelte a gazdasszonyát és megkináltatott szivarral. Jó száraz gyürüsszivart kaptunk, amit Kuk?c összesprórolt magának a vendégek számára, ö maga pipázik, kiszivott tájtékja ott hever az ágya mellett, mint a sarokba állított gyerek. Két bot is támaszkodik az ágynak, ezekkel vergődik ki az öreg az udvarra, a napos falak tövébe melegedni. — Hát most már mégis csak jobban vagyok — mondogatta Kukac és hálásan köszönte a látogatást, mikor elbucsuztunk. — Üdvözlöm a többi szerkesztő urakat és azt is tessék megírni, hogy köszönöm azoknak az uraknak is, akik gondoltak rám ebben a szerencsétlenségemben. Az Isten tartsa meg őket soká és segitse a családjukat . . . A Háló utca 7. számú házban sápadt arcú cigánygyerekek köszöntöttek bennünket: — Kezitc sókolom, bácsi, máskor is tessék eljönni . . . ~ Hoztunk magunkkal egy kis szomorúságot... A fővárosi villamos emelt a — szegedi Villamos követi. (4 Szeged tudósítójától.) A szegedi villamosvasút igazgatósága — valószínűleg ismét a főváros példáján felbuzdulva — tarif^emelési engedélyért folyamodott a kerekedeimi miniszterhez és a város tanácsához. A tanácshoz benyújtott kérvényben a válialat szegedi igazgatósága a súlyos pénzügyi helyzetre és az utóbbi időben bekövetkezett általános nagymértékű drágulásra hivatkozik, arra kéri a tanácsot, hogy a tarifa ujabb felemelését engedélyezze, határozatáról pedig értesítse a kereskedelmi minisztert, akihez egyidejűleg szintén felterjesztették a tarifaemelési kérelmet. A beadvány ezután részletezi, hogy milyen arányú tarifaemelés kiván a vállalat igazgatósába. A két kilométeres szakaszjegy árát harminc koronáról negyvenre, este fél kilenc után ötvenre, távolsági, illetve átszálló jegy árát harmincról ötvenre, este hetvenre, a gyermekjegy árát pedig minden vonalon egységesen husz koronára kívánja felemelni. Ha a kereskedelmi miniszter engedélyezi ezt a tarifaemelési, ami sajnos, az eddigi tapasztalatok szerint több, mint valószínű, hiába tiltakozik ellene a város közönsége is, a tanács is, megszűnik az eddigi egységes menetjegyrendszer és ismét a régi szakaszos rendszer lép életbe. A rendszerváltoztatásra minden bizonnyal az a feltevés sarkalja a vállalat igazgatóságát, hogy a szakaszos rendszer visszaállítása növeli majd a villamosvasút túlságosan megcsappant forgalmát, a kisebb utvonalakra is akad majd utas. Hasonló fellevés vezette az igazgatóságot akkor is, ami" kor a szakaszrendszert megszüntette, csakhogy akkor arra számifo:t,hogya menetjegydijak egységesítése növeli majd a forgalmat, amennyiben az aránylag mérsékeltebb áru jegyek mellett a nagyobb utvonalak utazó közönségének száma szaporodik. Azonban az igazgatóság csalódott akkor is, és minden bizonnyal csalódni fog most is, mert hiszen a viteldíj nagysága az, ami visszariasztja a közönséget a villamoson való utazástól. A vállalat egyébként a havi bérletjegyek árának a felemelését is kérelmezi. A beadvány szerint a kélmenetes szakasz-bérlet ára 1680, köztisztviselők számára 1440 korona lenne, a négymenetes szakas? 3360, illetve 2880, a kétmenetes átszálló, 2100, illetve 1800, a négymenetes átszálló 4200, illetve 3600, a korlátlan bérlet 5400 korona. A munkásberletek árát pedig a következőképen kívánja megállapittaíni a villamosvasút: Kétmenetes szakasz 360, négymeneres 720, a kétmenetes átszálló 440, a négymenetes 900 korona. Természetesen a teherdijtételek emelését is kéri az igazgatóság. A régi beosztás szerint a I. osztály díjtételét 60 ról 90 re, a II. oíztályát 75-ről 110 re, a III. osztályét 90r ről 130 koronára. A fblemelt tarifa április elsején lépne életbe. A város közönsége már annyira elszokott a villamos használatától, hogy ez s tarifaemelés tulajdonképen neaa is közügy, csupán azért foglalkozunk vele, mert vannak a városban 2 Háló-utca 7. (i4 Szeged tudósítójától) Urbán Lajos, a népszetü Kukac lakik a Há ó-utca 7. szám alatt. Urbán Lajos már a heivenke'tetjik életévét tapossa, azaz taposná, ha 14 hét óta nem nyomná a betegágyat. Páris, London, Konstantinápoly voltak a nagy állomásai s a nagy állomások ulán most Háló-utca 7. szám alatt lesi a tavaszt, amely talán leégeti róla a láz verítékét és kicsalja belőle ismét a kedélyt, a derül, a hegedűszót. Urbán Lajos 14 héttel ezelőlt hegedült utoljára, akkor aztán hirtelen megszédült, elesett és eltörte a felsőlábszárát. — Öreg csont ez már, hehezen áll össze — mondotta Kukac, mikor megálltunk az ágyaszélénél. — Nyolc hétig feküdtem a közkórházban. Kikötözlek, mint a lovat szokás. Most már azt remélem, hogy a jövő héten kimehetek a fürdőbe. Talán a gőz majd használ. A kis szobában felhúzták a rolót s az öreg Kukac feltámaszkodott az ágyban. Sápadt arcán melegen játszadozott a tavaszi napfény, szakálla ezüstösen tapadt állához s ősz bajusza leperdült az ajka körül. Párisról suttogott, ahol ő nagy dicsőséget szerzett a magyaroknak. — 1889-ben elhoztam Párisból a legelső dijat. Olt lóg a falon. Ott voltak a világ minden tájáról a muzsikusok. Minket raktak legutolsónak, de a közönség tudta és ott maradt mind egy szálig. Mikor aztán mink jöttünk: Vive la Hongrie, vive la Hongrie, kiabáltak. Ugy húztam, hogy még a légy zümmögését is meghallotiák mellette. Londonban mej Eduárd őfelségének játszottam. Nikolajevics nagyhercegnek, meg Ferenc Ferdinándnak Pusztaszeren húztam. Hej, de szeretett engem az a Nikoláj. Ugy simogatott, mint a fiát. A „Rácsos kapu, rácsos ablakw-ot húztam neki. Ezt a nótát nagyon tudták élvezni a mágnások. Szeretett engem mindenki. Párisban azt mondták, maradjak ott De én csak hazajöttem a hazámba. A mai fiatalság bezzeg nem mehet sehova, meg máskép is gondolkozik, mint mi, öregek. Nagyon tudtam a módját, hogy kell bánni az emberekkel, de mindig becsületös, tisztösségös ember maradtam A fiatalokról lévén szó, a hires mágnáscigány rátért a mai időkre. Elsirta buját-baját, hogy nem tud mozogni, keresete nincs, el kell pusztulni a drágaságban. A testvérnénje is nyomja az ágyat a szomszéd szobában, annak is eltört a csontja. Pedig hattagú családot kellene eltartani a borzasztó drágaságban. Mert ő semmiről sem tud már, ami odakint történik a világban, csak azt tudja, hogy nő a drágaság. — Mi újság — kérdi — igaz, hogy hat a korona ? Borzasztó. Nem látok olvasni, csak a Császári portré. — Irta Móra Ferenc. — Nem kell megijedni, nem csaptam fel portréfestőnek. Annak is eljöhet ugyan még az ideje, modellt, hála istennek, ismerek hozzá eleget, de császárok nem igen találkoznak köztük. Én is elmondhatom az egyszeri bakával, hogy csak egy császárt ismertem életemben, az se az volt. Tudniillik a keresztapámat hivták Császárnak, becsületes nevén Dudaorru Császár Andrásnak, de az a foglalkozására nézve foltozó varga volt. Sajnos, nem maradt neki portréja máshol, mint az én keresztfiui szivemben, mert konzervatív és takarékos férfiú létére nem lehetett megbarátkozlatni a fotografáló technikai vívmányaival. Egyszer eljutott ugyan odáig, hogy megkísérelte az alkut a nyári vásárban a gyorsfényképésszel, de mivel az nem engedett a tiz krajcárból éi keresztapám nem ajánlott többet nyolcnál, nem lett az üzletből semmi. Igy a duda-orr és a szép nagy seprüs szemöldök, amin a mai elsatnyult nemzedék bajusz gyanánt osztozkodhatna, nem maradt fönn a jövendő számára. De most veszem észre, hogy én akaratlanul is a keresztapám portréját rajzolgatom, holott nem arról lesz itt szó, hanem a Leopoldus császár ábrázatáról. Azt kell eldönteni, hogy bogy „néz ki" egy császár általában és hogy nézett ki különösen ama Leopoldus imperátor. Hát hogy hogy „néz ki" egy császár általában, az engem nem nagyon érdekel. Gondolom, ugy, bogy kidugja a fejét az ablakon, mert máskép nem igen lehet kinézni. De éppen az a kérdés, hogy a feje milyen. Hát azt feje válogatja. Van olyan császárfej, amelyik sugárzik az értelemtől, van olyan, amelyik szánalomra indít a jámborságával. A legtöbb pedig olyan mindennapos polgári fej, hogyha nem tudom róla, kicsoda, akkor nézhetem akár trombitásnak is. Láttam én már elég császárfejet régi pénzen, meg képen, Augusztus császártól kezdve ama hasított fülű kaffer-császárig, akinek ökulunkulu volt az ökörkolompcsengésü neve, de nem vettem észre soha, hogy valami különös közös ismertető bélyeget nyomott volna a jó isten a császárok arcára. Olvasok ellenben egyik folyóiratunkban valami nagyon elmemozdi'ó értekezést egy bizonyára jeles esztétikusunknak a tollából a tekintélyek megbecsülésének elvé-ről. Ez nekem mindig kedvenc studiumom volt, azért nagyon kaptam rajta, hátha tanulok belőle valami ujat. Mert szeretek tanulni és hála istennek, most van is mit tanulni mindig. Például éppen a mai lapokban látom, hogy a nagyon tisztelendő, mert njgyon tekintélyes Qeöcze Sarolta a nemzetnevelés reformjáró! értekezvén a magyar Pedagógiai Társaság-ban, azt fejtegette, hogy a nemzet érdekében ma nem az az iskola köteleszége, hogy sokat tudó embereket neveljen, mert nem a tudomány a fő, hanem a stb. Nekem, 1 elmaradóit, régi embernek ez is egészen uj dolog, noha tetszeni nem tetszik ugy, mint harminc esz endővel ezelőtt tetszett volna, csakhogy persze még akkor Qeöcze Sarolta is mást hirdetett s azért nem volt nekünk olyan szimpatikus, amilyen a mai ifjúságnak lehet. Ami pedig a jeles eszteiikust illeti, aki egyben pedagógus is, attól még meglepőbb dolgot tanultam. Az azt követeli, hogy a szépirodalom is, a festészet is, a szobrászat is, a zene is tartsa tiszteletben a tekintély elvét és óvakodjék mindentől, ami a tömeg előtt ártalmára lehetne a tekintélyeknek. Sajnos, a liberális világban a művészetek nem vették tekintetbe ezt a szempontot, amit a jeles esztelikus több példával igazol. Többek közt azzal is, hogy Stróbl mester a millenáris emlékművön „Lipót császárt, aki hazánkat a töröktől felszaoaditotta, formátlanul, majdnem visszataszító rútsággal mintázta meg, ami a tömegek szemében kétségtelenül nem vált javára az uralkodói eszme fönségének." Én őszintén szólva sohase láttam a Stróbl keze formálta Lipót császárt, a Kollonich, a Lobkowitz és Karaffa gazdáját, aki Zrínyit, Nádasdyt és Frangepánt lefejeztette, — igaz, hogy azután két misét is mondatott értük, futván ennyire elkobzott kincseikből. Azt se tudom, hogy a Stróbl mester történelmi tanulmányai mennyire terjednek e nevezetes császárról, aki alatt törvénybe iktatták, hogy Magyarország ezután örökségképen szállá Habsburgokra. Azt se kérdezem, hogy mért éppen e Lipót császárt kellett volna a tekintély szimbóluma gyanánt Adonisz szépségével, Antinousz bájával és Achilles formásságával felruháznia a művésznek. Hanem egyszerűen idézek egy kortársat, Evlia Cselebi-1, a török világutazót, akinek a memoárjait tán tizenöt éve adta ki magyar fordításban az Akadémia. Evlia Cselebi mindenféle kiküldetésekben többször megfordult Bécsben, lakott is a Bargban, söt sokszor összejöít a császárral is, tehát