Délmagyarország, 1917. november (6. évfolyam, 254-279. szám)

1917-11-01 / 254. szám

Sfofcgieft, 1917. nov&mber T. Mindenszentek napján ... Újra itt vagyunk az őszi hervadásban, a hulló, sárga lombok atatt, kint, kint a város szélén, a holottak csendes birodalmában. Eljöttünk újra, hogy emlékezzünk. És ezenközben szétnézünk, keressük a változást, ami tavaly Öta történt. Az embert mindenütt árnyként kiséri a kíváncsiság, itt a szép csendben, a néma egyhangúságban is van változás. Uj emberek kerülnek ki, a régiek közül pedig többen eltávoznak. Eltűnnek nyomtalanul. A feledés idővel elereszti a két fadarabot, melyet egykor a szeretet szegezett egymásra, hogy legyen egy szent jelvény, melyhez könnyeit elsírni jár a bánat és a fadarabok lassankint lekorhadnak, később felszedi őket a földről a temető csősze, vagy a télnek bujdosó embere és ami egykor vigaszt nyújtott a léleknek, az most tűzre kerül, hogy meleget adjon az elpetyhüdt, didergő testnek. Az egykori kicsi földpupot pedig elsöpri apránkint a szél, viszi jobbra, balra, mig egyszer csak elsimul és nyomtalan lesz a sirhalom. Volt, nincs. Eltűnt. És egygyel kevesebb a temetők elporladt lakója. Másutt uj fejfák keletkeznek. Vékony, kicsi keresztek, vagy fényes márványoszlopok. Az ember azt hinné, hogy ezeket ide is elkíséri a jómód, amazokat pedig a szegénység. . Oh nem . . . nem igy igaz. Itt nem olyan könnyű a szemfényvesztés, mint odabenn, a sokszor hazug és álnok életben. Itt meglátszik, hogy az igazi gazdagság nem a külső csillogásban van, hanem a szivek rejtett mélységén. Nem az a valódi gazdag, akinek az összeharácsolt vagyon pompát teremtett, hanem akinek lapos földpupján a szeretet örök lángja lobog. Ahol leborul a zokogó fájdalom és idők múlásával is érzi a veszteséget és az ürt, melyet maga után hagyott a halott; ahol összekulcsolja kezét a szeretet; ahol az ima fohászában olvad föl a mélységes bánat s ahol a nemzet kegyelete őrködve virraszt az elmúlás sötét éjszakájában. Ezek az igazi gazdagok. Ezeket haláluk után is felkeresi az élet igazsága. Maga az örök élet, a szeretet. A halottak hozzátartozói lassankint leteszik fekete jelvényeit a külső gyászszal. A fátyolt, a ruhát. A belső gyász lángja is, ugylehet, hamarosan ellobban náluk. Majd idők multával ök is eltűnnek és beáll az örökös szakadás. Áll egymagában a sirkő . . . Áll hosszú esztendőkön át és olyan, mint az élőnek üres, érzéketlen és sötét szive. De akinek a kegyelet föligazgatja összeomló sirgöröngyeit, akinek az emlékezés, a nemzet, a népek kegyelete és kiapadhatatlan szeretete mécsest lobogtat fejfája mellett, az itt is gazdag, ide is magával hozza azokat a ragyogó kincseket, melyek életében fényt árasztottak maguk körül. Olyan ez, mint a csiszolt gyémántkő, melynek nincs zománca, de van tüze, van fénye, és ez a főid alatt sem haloványodik el tökéletesen. Valami benső megnyugvás árad széjjel a bensőmben, amidőn Mindenszentek-napján a temetőkben való bolyongásomban idegen emberek által hozott friss koszorukat látok egy-egy szerény sírhalmon. Amidőn dal száll föl a sírok közül és fekete ruhában embereket hallok itt-ott a csoportokhoz beszélni. M! ,Az? r"n w "'Orszayi I.<lfl'r"'_ Kinek tesznek idegen emberek színes őszi virágokból font koszorút a keresztfájára. Kinek hangzik föl sírja mellett a szomorú gyászdal és kiért mond emlckbeszédet a felebaráti kegye1 et ? Nem tudom. De érzem, hogy az, akiért mindez történik, életében ember lehetett. Ember, a szó legnemesebb értelmében. És hogy gazdag volt a szive, tömve volt a lelke kincsekkel. Érzem azt is, hogy ezek a kegyeletes külsőségek nem egyebek, mint a kölcsön adott kincseknek lassú törlesztése. Virág a virágért, dal a dalért ... Milyen szép dolog ez. Mennyi magasztosság van kenne. S mégis nagyritkán, csak Halottak-napján, eszmél az ember erre. —yAMonfaicone közelében levő észak! alagút visszafoglalása A sűjtóhadiszáltásról jelentik: A tizenegyedik Isonzó-csata, amely a védelemben elért győzelmével Ausztria-Magyarország népei emlékezetében örök időkre élni fog, az 55. gyalogezrednek ujabb alkalmat nyújtott megmutatni, hogy legény a gáton. 1917 szeptember 4-én a cs. és kir. csapatoknak egy ellenlökése a Hermada-sikozaton fekvő egykori első vonalat, amelyet az olaszok a tizenegyedik Isonzo-csata kezdetén pergőtűzzel teljesen szétromboltak és legázoltak, ismét visszajuttatta birtokunkba. Csak egy mintegy 500 lépésnyi szélességű árokdarab, amely a trieszt-monfalconei vasútvonal hosszában az úgynevezett északi alagút mindkét oldalán húzódott, valamint maga az alagút, amely tartalékok elhelyezésére hatalmas, bombamentes helyet nyújtott, váltogatta meg néhányszor gazdáját. A szeptember 5-éről 6-ára virradó éjjel az 55. gyalogezred feéf százada azt a parancsot kapta, hogy váltsa fel ott a saját csapatainkat. A 13. és a H. századnak jutott ez a feladat. A két század a vaksötét éj oltalma alatt parancs szerint felvonult a vasúti töltés mentében és egy járőrt küldött ki előre, amely csakhamar avval a jelentéssel tért vissza, hogy ugy az alagutat, mint attól két oldalt az árkokat az ellenség szállotta meg és hogy ott a mi vonalunkban egy rés támadt. Abban a pillanatban, amidőn a félzász-r lóalj az adott vis'zonyok alapján a további elönyomulásra akart csoportosulni, az olaszok ádáz géppuska- és gyalogsági puskatiizzel árasztották el. A 14. század parancsnoka, egy egészen fiatal százados, a jelentés vétele után gyorsan átlátta a he^gíén' teljes nyugalommal adta kL fehdelkézéseit és végül is támaö^f parancsolt. Egy szakasztja Küidött előre, hogy szállja meg az" árkot az alakúitól balra. Körülbelül 50 olasz, aki ott a rókalyukakban vonta meg magát, fogságunkba esett. A másik három, szakasznak a leghevesebb olasz elhárító tiízben és az össze-visszaszaggatott Karszt sziklák közt kellett magát az alaguttól jobbra futó árokba előredolgoznia. Bátor hurrával rontottak neki az olaszoknak. Aki nem látta tanácsosabbnak a menekülést, az megadásra kényszerült. Száz ember és nyolc géppuska, amelyek vizköpenyébett még forrt a viz, úgyszintén nyolc aknavető jutott a derék 55-ösök 13. és 14. századának a kezére. Csak maga az alagút dacolt még a"z 55-ösökkel, mint az ellenség utolsó védőbástyája. Időközben megvirradt, ugy, hogy a támadástól el kellett tekinteni. " Az újonnan megszállott árkok mindenféle kaliberű legsúlyosabb tüzérségi tüzében állották és az olasz tüzérség egész napon át kérlelhetetlenül kalapált ezeken az állásokon, mintha az olaszok igy akarták volna kitölteni a szenvedett kudarc miatt érzeti dühüket. A derék 55-ösök, akik már a Karszt-csatából hozzá voltak szokva a legvadabb tüzérségi tüzeléshez, ami valaha tombolt, kitartottak és helyt állottak. Még a fáradtság és a szomjúság sem tudta őket megingatni. S t r a u b hadnagy, — csöndes, fiatal ember, ifjonti nyugodt idegekkel — eközben egy haditervet főzött ki, amelyet azután, amikor később a sötétség alászállt, époly meggondoltsággal, mint szilárd eltökéltséggel hajtott végre. A szakaszától megszállott árokdarabból rendkívül kitűnő kilövés esett az alagút északi kijárójára. — Egyetlen olasz sem merészkedett ott mutatkozni. Egy idő múlva a vakmerőbb fickókból egy kézigránátvető járőrt vett maga mellé' és époly ügyesen, mint észrevételeim! maga vezette el az alagút kijárójáihoz. Egy megbeszélt jelre a járőr, rajtaütve, kézigránátjait az alagút belsejébe vetette. Az egész tűz csak pár percig tartott. Straub hadnagy beszüntette a tüzet és hangos avanti-t kiáltott az alagút felé. Előbb két olasz bujt ki bátortalanul. De amikor az egész járőr visszhangozta az avanti-kiáltásokat, az alagút egész megszálló személyzete — 9 tiszt és több mint 200 ember —• előkerült. Felemelt kézzel ellenállás nélkül adták meg magukat sorsuknak és járultak Straub hadnagy hős járőre elé. A hadnagy nyomban meg--fs szállotta az alagutat és JUTél" aze'lsö Henmada-vonal visszahóditásának letette a zárkövét. A liélmagyarorsziág telefonjai Szerkesztőség 305. Kiadóhivatal 81. fonyó Sománál f mSM eCCij-yC f/jSSI "C'L-V-' mmm •^••HWttiKIflettHbiiifei