Délmagyarország, 1917. október (6. évfolyam, 228-253. szám)

1917-10-21 / 245. szám

Szeged, 1917. október 21. htümiül asotok a.u t engem is ő gyógykezelt, tessék csak járni utána. . tisztelettel Boius Júlia. Az or\os szó nélkül ad actt, teszi a lev. lapot, napokig vár türelmesen. Két-három nap sem telik el. ismét jő egv asszony a . . . kerületből, kir.él be kell fejezni a megindult vetélést. Sok-sok kérésre, faggatásra, fenye­getésre bevallja a sápkóros mtm'kásnő, hogy őt is Szarvasné „gyógykezelte". Egyben be­valotta, hogy a szülésznő már sok más asszonyt is „kezelt", de neki is. mint a töb­bieknek bő vérzés miatt mégis az intézetbe kellett bejönni. Beidézik Szarvas Qábo: nét. Sir, tagad, s kenyéririgyeknek nevezi szitkozódva a fel­jelentöket. Szembesitik, felmutatják a két­ségtelen bizonyitékökat. az Írásbeli doku­mentumokat. Bíróság elé kerül, ahol csak­hamar megfosztják oklevelétől. ... Azóta szülésznői oklevél nélkül száz­számra végezte továbbra is a ti tott és bű­nös magzatelhajtást. 2. Egy előkelő úrasszony magához ké­reti a város iónévá nőgyógyászát. Az orvos lelkiismeretes vizsgálat után megállapítja a három hónapos terhességet. Az úrasszony a diagnózis után idegesen rászól az orvosra, hogv fejezze be már az abortust. miután az a tegnapi nap folyamán automatice megin­dult, mert ieeseít az ablak párkánvárói, (a paraszt asszony az eperiáról pottvan le min­dig) amikor a függönyöket akarta felaggatni. Az orvos az ismételt felszólításra meg­nyugtatja az asszonyt, hogv semmi baja nincs, a terhesség a legt ormálisabb lefolyá­sú. De csakhamar tisztán tátja a burkolt ké­rés hátterét. Tehát szépen elköszön s gyor­san távozik. Ám az előszobából ismét vissza­tér s rövid, de velős előadást tart az úr­asszonynak az anyaság szent és szép hiva­tásától, hivatkozik orvosi esküiére, majd in­gerülten rendőrséget emleget, sőt meg is fenyiti. — De legalább ajánljon egv jó kollegát, édes dck.or ur, - - szólt közbe nagv flegmá­val a nő. Ajtócsapás, szentek * m'egtáése; az or­vos távozott. Két-három nap inulva azonban tudomá­sára jutott, hogy mégis akadt egy Jó kolle­ga", aki „jó pénzért" teljesítette az urasz­szonv kívánságát. Ugy hisszük ehhez nem kell kommentár. Kisteleki Károly. HÍREK ocoo &/ttuális strófád Végr* nyugodtan nézhttak az égre s a számon is • mosoly derül: a szerdai közgyűlésen a tanácsnak megmondták emberül. 8 akinek igy lesújtott a karja, hozzátette még: „A t. tanácsot ő bántani nem akarja, de szereti a köziigyek»t figyelemmel kísérni," Azóta mondják a torony alatt: — Mi lesz, ha a Bsnő elkezd majd — dicsérni? Azt mondta a minap Fodor és a .Jenő: — Dicsérjen meg téged Kormányos, a Benő!... A dohány árát emelik egyre, teteje pedig már fölnő egy hegyre, sőt fölül is azon, nemsokára drágább lesz, mint száz szép — amazon « egy cigaretta ára — igazán kár! magasabb lesz mint a (Jaurizankar! Sip. Kártya, Irta: Sípos Iván. Vesztett. Nyakán és homlokán kidagadtak az erek és klasszikusan szép arcán átvillámlott a kétségbeesés, amely csaknem megdermesztet­te. Mint az alvajárók, akiket paloták tetején ébreszt föl valami durva kiáltás, egy pilla­natra megfagyott a rémülettől, — inost vi­lágosan érezte, hogy lábai alatt megnyílt a talaj és ő örvénylő mélységek fölé került. Látta, mint zugnak a piszkos hullámok a szakadék ködében és mint zuhan egyre lej­jebb, — már a szennyes tajtékok nyablosása borzongatta libabőrössé a testét. Idegen lázak, izgalmak mámorától ré­szegen föleszmélt, hogy mit cselekszik és * kezei, amelyekben reszkettek a figurás kar­tonlapok, lehanyatlottak a zöldposztó.- asztal­ra. Révedezve körülnézett partnerein, — a gáz fénye zöldrefestette a merev arcokat, egyszerre belevillant agyába egy kép, amit sok éve, diákkorában látott a viaszfigurás panoptikumban... 'Hátán végigborzongott valami verejté­kes didergés, — sokáig ült igy némán, ernye­detten. Csak az agya volt döbbenetesen vilá­gos: miniatűr tükörképekben eléje vetítette egészen eddigi életét. Látszólag megmeredet­ten, félig öntudatlanul bámult a bankra ahol halomban álltak az ezresek, de a lelke friss volt és olyan magautálat ©mélyítette, amilyet sohasem érzett eddig. A bankár gépies, monoton hangja éb­resztette: — Téteket, Uraim! — Hallotta, mint mondják be társai, a szerencse e tipikusan tragikus lovagjai le­lógó szemhéjjal, üvegesre váló szemekkel az összegeket: — ötszáz. — Ezer. Maga elé nézett, — ujjai végig pörget­ték az előtte heverő bankjegyeket, — mái­nem volt esak hat darab ezerkoronása. Becsü­letének is romjai, — reggel, — reggel bizto­san észreveszik a hiányt a pénztárban és ak­kor!.. Mint a pörölycsapás zuhant szivére a közelgő rettenetes idő tudata. Hát mindennek vége, ha!... Nem merte tovább fűzni gondola­tait,—belemeredt elképpedve a gázlámpa csil­logásába. De abban a pillanatban, amikor a csüggedés már majdnem perig sújtotta, ha­tártalan önbizalom élénkítette gyorsabb pezs­diilésre a vérét. Szivében szétrobbant a drága, meleg életfolyadék tüzesen, elevenül. Ráné­zett merően, blazírt nyugalommal a ban­kárra. — Tét, — mi a tét? — sürgette az már türelmetlenkedve, •— Hármat eldobni — és fele a banknak! — mondta rekedten, de remegés nélkül. Nyu­godt volt a hangja, mint a hadvezéreké, akik halálos biztonsággal intézik dolgaikat. A bankos leolvasta a liárom lapot és I osztott. A megrögzött kártyások tempósságá­| val megnézte saját lapjait lassan, kinos esön­Valahol messze, a keleti front sártól és vértől dagadó rögei alatt alussza örök álmát az a jó ember, aki még élt, addig is küzdött, dolgozott, harcolt, a létért ós egyetlen hibájául csak azt rójják fel, hogy szeretett... Bizonyára névtelenül, csöndesen nyugszik a hant alatt és egyéni lé­tének kicsiny tragédiájában sok névtelen osz­tozkodik még. Kegyeletét ne bolygassa az alábbi történet, amely — sajnos — valóban ugy esett, ahogy itt leírjuk és lia realiszti­kumábari néhol Ízetlen is, egykor adatul szol­gálhat a mai bűnös idők fekete korrajzához. Szombaton délelőtt egy gyászruhás ja­vakorabeli asszony szatyorral és sok holmi­val járta a piacokat. A Klauzál-téren egy ösmerősével találkozott, egyszerűbb kinézésű, szerény asszonykával, aki óvatosan érdeklő­dött: — Jaj nagysád, maga is gyászol! Talán esak nem kedves urának történt valami baja? A gyászruhás szilárd hangon felelt: - — Eleset az uram, az orosz fronton. — Óh fogadja részvétemet, ilyen csa­pás, ilyen szerencsétlenség, — nyögte a má­sik. — Csak hagyja, — felelt emez, nem kellett volna meghalnia, de nem fért a bőré­ben a disznó. A másik asszonyt láthatólag kellemet­lenül érintette ez a kifakadás és szerette vol­na elhesegetni az emlékezés keserű, vijjogó varjúit. — Hogy beszélhet igy, — mondotta, — nem lehet ilyesmit biztosan tudni. — Máv pedig én biztosan tudom. — nyel­velt az özvegy. Szerbiában volt az uram és ott nagyon jól ment a dolga. De szerető kel­lett a vén lacibetyárnak, ahhoz szökött foly­ton haza, mig rájöttek dolgaira és büntetés­ből az orosz frontra küldték. Ott aztán meg­szerezte a hősi halált. dességben. Összehúzott szemöldökkel gondol­kozott egy ideig. — Nyolc! — mondta aztán gőgös diadal­lal és föl vágta a feketefigurás kártyalapokat. — Tiszta nyolc — tette aztán hozzá és lát­szott, mint. szabadulnak föl élénkülve a testé­ben lenyügzött idegek, kéjes reszketéssel. Somorjai elsápadt. Most... most az élet és halál kérdése dől el, — most ítéletet mond a Kártya! Ugy érezte magát, mint a bűnös, mikor a törvényszék bevonul a tárgyalóterem­be és az elnök beszélni kezd: „Őfelsége a ki­rály nevében!" Habozva, az önkiviiletig fokozódott iz­galomban emelte föl a két lapot. Nem merte mind a kettőt egyszerre megnézni. — öt! — olvasta le viaszfebérre váló arccal a pontokat. Már nem mert bízni a kö­vetkező kártyában, elvesztette minden re­ményét. Haldokló pillantással már búcsúzott az élettől is. Fáradt, reszkető keze. mintha ólmot öntöttek volna belé, lehullt az asztalra. Táncolva vágódtak föl a kártyalapok. Kilence volt. Nyert. Félájultan még látta, hogy a hatalmas bankjegyhalmazt kiolvassák eléje, aztán el­vesztette az eszméletét. Mikor magához tért, társai már nem voltak ott. Csak az egyik pincér állt mellette összefont karokkal, tanácstalanul Minden ereje megfeszítésével fölemelkedett, majd elő­relépett támolyogva. — Pezsgőt — mondta halkan, kiszáradt torokkal. Zsebébe nyúlt, kivette a beléjegyiirt ezreseket, megszámolta. Nem volt hiánya, -

Next

/
Thumbnails
Contents