Délmagyarország, 1917. szeptember (6. évfolyam, 203-227. szám)

1917-09-02 / 204. szám

0 miMA&lABXmBSLAG. Szeged, 1917. szeptember lyaudvarra. Podgyászunkat egy egyfogatura raktuk fel, melynek török kocsisa csak mosolygott, amikor Riadtam a parancsot: „Hotel Imipérial!" — Rekvisireno! — volt a lakonikus válasz. Még egy nelhány szálloda cimét adtaim tneg, mindegyikre a válasz ugyanaz maradt: „Rekvisireno!" — Hol kaphatunk hát szobát? — kéCe dém kissé boszusan. — Sehol! — feleié a derék antomédon. — Kíséreljük csak meg! — Jól van! — mondta egykedvűen a török kocsis. Bejártuk a főváros összes kis- és nagy vendégfogadóit, egy gombostűnek való (hely sem volt egyikben sem. A Hotel de Bulgarie-ben kaptunk volna szobát — 40 frankért egy éjszakára. Nemi Gyerünk fiuk! Holminkat lerakattuk a városi kert rácsozata elé. s amidőn kiveszekedtiik magunkat a derék kocsissal — volt ugyanis egy kis 50 százalékos nézeteltérés közöttünk a fuvarbért illetőleg — leültünk a podgyászunkra, s a fiuk rágyújtottak a (Mágnás Miska közismert melódiára: „Csiribiri, Csiri-Mri!" És ugy látszik, elég hangosak voltak a jó szegedi legénvek, mert egy atléta termetű rendőr, aki szemtanuja volt az egész jelenetnek, fölkérte a gyerekeket, hogy mérsékelnék kissé művészi produkcióikat, mert ihiszen 11 óra rég elmúlt és a reglemán t'iltja, ihogy az alvók pihenését ilyen későn bárki is megzavarja. — Mit csináljunk. — kérdém tőle, — hol töltsük el az éjszakát? — Menjenek be az urak a kertbe, helyezkedjenek el a padokon, ott aztán zavartalanul pihenhetnek reggelig. Megfogadtuk a derék rendőr szavait. Szépen elhelyezkedtünk a kerti padokon s amikor már a katonai őrjárat előtt 'is igazoltuk magunkat, a szállás kérdése annak rendje és módja szerint megoldást nyert... A fiuk mély álomba merültek. Miről álmodhatnak a derék szegediek? Én egv öreg gredinárral (kertésszel) beszélgetve vártam be a reggelt, őrködve a ió szegedi diákok á'ma felett... Jakab Dávid. Beszélgessünk. * A fahonvéd: íMegint kevesebben vagyunk, mert hát hazamentek a német gyerekek. Azt hiszem, jó emléket vittek magukkal. Én: Ée euiyos kilókat. A fahonvéd: Ha valamikor valaki ugy kínálhatta a vendégeit, hogy „egyél, ne koplalj, mint otthon", ezúttal mi ugy kinálkattuk a németkéket, Én: Ettek, ittak azok kinálás nélkül is. Nem lehet panaszuk, jó soruk volt. Egyik-másiknak legfeljebb amiatt lehetett kifogása, hogy a szives látója más hit szerint imádta az Istent, A fahonvéd: Ha újra jönnek, előzetesen majd intézkedhetnek a hitbéli dolgok felől is. Most azonban csak arra volnék kíváncsi, hogy ugyan otthon mit is beszélhetnek a kicsikék. Én: Ami igaz. .Hogy a magyaroknak van bőven eledelük és hogy ők a drágaságot nem érezték. A fahonvéd: No nem. Csak a magyarok jó és vaj szivét. Sokan élnek vele. többen meg vissza is élnek. Néminemű sógorok igazolhatnák. Én: Már mi ilyenek vagyunk. Ha valaki kővel dobál, kenyérrel hajítjuk vissza. A fahonvéd (maga elé néz, mereven, majd elgondolkozik. Szünet után): Most is, mint már napok óta azon tűnődöm, hogy ebben 'az országban nincsenek-e éhező gyerekek, olyanok, akik a térülj asztalkám falatjaira rászorultak1? És ha vannak, nem lehetett-e volna a módosabb házaknál azokat vendégül látni egy kis hízó kúrára? Én: A kelleténél is több van. csak olyan magyar szülő nincsen, aki a maga szájától ne vonná el a falatot, hogy a gyerekeinek adja. Különben pedig ne beszéljünk erről, mert mostanában bizonyos akciók nem az akciók miatt csinálódnak, hanem azért, hogy némelyeket észrevegyenek. A fahonvéd: A gombly uk-fájdalom régi betegség. Én sohasem éreztem és boldog vagyok. Én: És boldogok lehetünk a miatt is, hogy mi adtunk és mindig csak mi adunfe, •nélkül, hogy valamit is kapnánk. A fihonvéd: Igaz ember nem azért wi, hogy kapjon. Én: Vasárnap az utászok sok minden látványosságot adnak, de nem azért, hogy kapjanak, de hogy a katonaözvegyeknek és árvák nak adhassanak. A fahonvéd: Szent dolog a céljuk, megérdemelnék, hogy áldás járjon a törekvésük nyomában. Én: Ezen a tájon egyszer azonban megtanulhatnák már, hogy jótékonycélu ünnepélyeket csak kevés költséggel szabadna re»dezni. A fahonvéd: Minden fillérért kár, amit parádéra költenek. Kis költséggel nagy haszon, ez lehetne a jelszó. Én: iMás irányban, sokan követik is ezt a jelszót, de azok a saját javukra jótékonykodnak. A fahonvéd: Egyszóval sose azok, akiknek kellene. Én: Kellene most munkaerő a Fehértó lecsapolásához, de nincsen, nem adnak azok, akik adhatnának. A fahonvéd: Ez az, hogy rendszerint azok nem adnak, akik adhatnának. És ha most munkaerőt nem adnak, félő, hogy a Fehértóitól, meg & környékéből Feketetó lesz. Én: Esti időben most fekete a város, amelyre ráborult a sötétség. És emelni akar a gázgyár. A fahonvéd: Csak tán nem a sötétséget? Ezen sem csodálkoznék már. Emelnek a pékek, a borbélyok, a mészárosok, a kofák, a tanyai magyarok és végeztül nagy némaképlet: emelik a nők a kurta szoknyát. Én: ők legalább ezzel a férfiak látványossági érzékét emelik. De ki emeli a kiuzsorázott tisztviselők bérét? A ,4:honvéd: Akiknek kellene, még a kalapjukat sem emelik. És gy áll elő a helyzet, hogy egyik-másik megtévelyedik és elemeli a rábízott pénzt és folt es;,k a becsületen. Én: Ez a folt nem tisztit, de piszkít és mindkét irányban. A fahonvéd: Azt mondják, hogy a NobelLázadozott. Egészen fölpirulva lépett az ablakhoz Mariska kiválogatott leveleivel. — Mindenki szebb, mint én! — sikoltozta bensőjében a kétségbeesés. Végignézett magán, — hát csakugyan olyan rémesen rut lenne? És igazán annyira fontos a testi szépség a szerelemben? Hát a lélek, — az semmi? Ica! Lám, —.az lenne kárpótlás mindenért, ha ez a lány az övé lenne!... És az övé is lessz, — kell, bigy az övé legyen! Görcsös akarások ébredezték benne; — szegény azt hitte, ez a szerelem, az igazi, amelyre ő vágyakozott. Arra, hogy hirtelen fellángoló érzései nem őszinték, — nem lehetnek őszinték, nem is gondolt. iMár beteges volt lázadozása. Átadta a lapokat, leveleket és alig várta, hogy eltávozzanak a lányok. Rohant a levélcsomóhoz és zsebrevágta hirtelen a nagy baritékot,, az idegen cimmel. Délben valósággal szökött a hivatalból. Bezárkózott szobájába, elővette a levelet és fölbontotta óvatosan, hogy visszatebesse, ha kell. Nekifeküdt mohón és valósággal falta a sorokat: „Icám, Szivem, Egyetlenem, most a lelkem fáj, el vagyok keseredve és szomorúság kinoz: olyan üres. olvan elhagyatott nélküled ez a város! Szeretlek, szeretlek és olyan rossz igy, ilyen magánosságban; olyan nagyon, olyan végtelenül egyedül és árván vagyok; jobb volna meghalni talán. Ö! ne hagyj el soha, egy pillanatra sem, nem tudom nélkülözni a hangod, a kezed simogatását, az arcod és szemeid nézését: kellessz nekem és kell. hogy örökkön homlokomon érezzem a te lágy kezed! Nem birom el igy J és megőrülök, ha soká tart; akarom, hogy te j is ugy szeress, mint téged szeret örökké Jancsid. ÍMire a végére ért a levélnek, kiverte a í láz. Minden elfojtott érzése pillanat alatt fölszabadult, tombolt, őrjöngött, üvölözött. Lassan mégis magához tért. Lecsillaponott, gondolkozni kezdett. — Nem adom vissza és nem engedem, hogy egy levél is a kezeihez jusson többé! — határozott. Elfogom az ő leveleit is és udvarolni fogok neki, hogy őt meggyűlölje és megszeressen engem! Jó leszek, olyan jó leszek hozzá, — te látod Istenem, mennyire jó leszek! Megebédelt gyorsan és sétára indult. Még volt egy órája, ez alatt megháuyta-vetette tervét és részletesen kidolgozta. Mulatságos lesz, — neki ez a legkönnyebb, — mulattatni fogja, mindig vele lesz, gyöngéd és jó lesz hozzá, beszélni fog a szerencsétlenségéről; fölébreszti a szánalmát és végül megmondja, szemeláttára lövi szivén magát, ha nem lesz. az övé. És meg is teszi, — talán még azt a másikat is! Szerencséje volt, a község kertje felé vezető uton találkozott a lányokkal. Köszöntötte őket, hozzájuk csatlakozot. — Édes Vince, ugy-e azonnal ideadja, ha ir a vőlegényem? — monda Ica a harmadik mondatnál. — Ha ir. — Ó! az bitos. Vincének ugy dobogott a szive, hogy majd megfúlt tőle. Szerette volna máris megváltoztatni elhatározását, mert jó volt, de aztán újra föllángolt benne fékeveszetten a szenvedély. Percek teltek el, mig visszatért nyűg a, ina és újból szólni tudott. De már nem volt vidám ós mókái, melyekkel Icát akarta szórakoztatni, erőltetettek voltak. Délután a postáról egyenesen Mariskáékhoz ment. Levelezőlapot vitt, Icának szólt, a vőlegénye küldte, de csak pár, sabloncs sor volt rajta, hát odaadta. Gondolta, ezzel eltereli a gyanút magáról és nem is fog sokat ártani a saját ügyének. Szívesen fogdták és késő este volt. amikor elhagyta a házat. Most már mintha őszintébb lett volna valamivel a kis menyasszony iránt első pillanatban föllángolt érzése; ő maga is észrevette ezt, de nem merte bevallani, az is lehet, hogy csak az akart volt, az a kiálmm lehet, hogy csak az akarását erősítette meg a pár órás együttlét, azt a kiállhatatlan aka| ratot, amely már annyiszor kérdezhette meg lelkét: hát csakugyan te kényszeritenél engem erre? Ó, nagyon gyakran mást kellett tennie, mint amit szeretett volna s hiába kutatott ntána, sohasem tudta meg miért? Este sokáig nem tudott elaludni: a gondolatai lázasan kóvályogtak összevissza és reggel korán fölébredt. Ment be a hivatalba, kis szorongással, de jókedvűen. Most már örült neki, hogy nem dobták ki és szerencséjének tartotta, hogy postás lett, — uiryan Úristen, mit csinálna ő most, ha például bankban lenne? Az első levél, amely a hivatalban kezébe | akadt, Icának vőlegényéhez irott. levele volt. | Zsebrevágta merészen, majd leült és fölbontotta hirtelen elhatározással. Nehéz lett volna délig várni az elolvasással. — Jancsikám, Egyetlenem — olvasta — I nem tudom, miért nem irsz, ugy bánt, olyan