Délmagyarország, 1917. szeptember (6. évfolyam, 203-227. szám)

1917-09-02 / 204. szám

Szeged, 1917. szeptember 2. i>£LM AU Y AR0KS7, ÁB 5 TCéi hónapig a háborús Bulgáriában. — Egy éjszaka a szófiai Városi-Kert padjain. — Amikor elérkezett az indulás napja, a fiuk arca kipirult az örömtől, szemeikben megcsillant a magyar dac. amidőn utoljára figyelmeztettem őket a reánk váró nehézségekre, a háborús utazás összes nvomoruságaira . . . Ök még nem féltek, én már nem féltem. (Bizakodóan és lelkesülten 'indultunk tehát útnak azon az emlékezetes szombat délutánján: egy utolsó „Isten veled"-et intettünk kedves hozzátartozóinknak, maid a mikor megindult a vonat, mindnyájunk ajkairól szinte önkéntelenül röppent el a hármas „Hurrah Szeged!" kiáltás: szivünk teljéből érzett hálánk akaratlan megnyilvánulása volt ez, a nemes város iránt, amelynek hatósága, bölcs előrelátással meleg genérositással, lehetővé tette nekünk, életünk ez egyik legszebb vállalkozását. Orsováig egy ártatlan diákcsinytől eltekintve, simán' és kedélyesen ment minden. Éjifél után két órakor érkeztünk e kedves, -kis határszéli városkába, ahol néhány nagyon tónos órát kellett átélnünk. Csak itt tudtuk -meg ugyanis, miután podgyászainkat a 'hajón már elhelyeztük, ihogy útlevelünk a viziutra nem elegendő dokumentum, s hogy a révkapitánytól kell irásos engedélyt kapnunk, -mielőtt hajóra szállnánk. És két óra múlva már indulnunk kellett! Holminkat egyelőre a fedélzeten hagyva, lelkendezve szaladtunk a hajóparajicsnokság épületéhez, amelyet fekete lepelbe burkolt a csillagtalan éjszaka... Kopogtattunk az első ablakon... Mit akarnak? Takarodjanak innen! — volt a kelletlen, mogorva válasz azok részéről, akiknek éjszakai nyugodalmát illetéktelenül megzavartuk. Most tanácstalanul néztünk egymásra. Kihez forduljunk? Egy óra múlva indulnunk kell! Egyszerre csak öreg oláh asszony körvonalai bontakoznak ki a homályhói és anélkül, hogy egy szót is váltottunk volna egymással, rámutatott egy félig lefüggönyözött ablakra, azután, m'int a kisértet, eltűnt a sötét éjszakában. Ki volt ez a jó öreg oláih néni? Hogyan értette meg oly (hamar kinos helyzetünket? örök rejtély marad előttünk, de az a kézmozdulat, a mellyel illetékes helyre iránvitott bennünket, ékesebben szólott -az ő iószivéről minden emberi beszédnél... Egy ásitozó ügyeletes tiszt vigasztalt ímeg bennünket, hogy jó -helyen járunk ugyan, de... ő nem tehet semmit a mi érdekünkben, mert a kapitány ur alszik, várjunk 10 óráig és feltétlenül megkapjuk az utazási engedélyt, a következő hajóra, amely... 3 nap múlva fog indulni. És azután egy nagy ásítás kíséretében, udvariasan becsa-ota előttünk az ablakot. Visszasiettünk a hajához. Nagy nehezen sikerült holminkat elhordani a fedélzetről és már-már rezignáltán belenyugodtunk az elkerülhetetlen veszteglésbe. amikor megszólal a hajó kalauzának, egy derék somogyi őrmesternek stentori hangja: „Tanár ur! Tanár ur! Jöjjenek vissza!" Ámulva néztünk egymásra, müntha gyökeret vert volna a lábunk az örömtől... Vissza a fedélzetre! A hajó parancsnoka, kedves, magyar Lelkű hadnagy, -kisütötte, -hogy nekünk tulajdonképen nincs is szükségünk a „Schiffskcmmandant" engedélyére, mi utazhatunk anélkül k., A „Ferenc József" derűs, széo időben siklott tova a kék Duna habjain; Ada-lKaleh előtt megálltunk egy pillanatra: halónk ..török-kávésa" volt az érdemes ember, akinek kedvéért a parancsnokság ,Jhalte"-ot rendelt el. Azután folytattuk utunkat, át siklottunk minden idők egyik legnagyszerűbb alkotásán: a Vaskapun és a szerb part mellett fekvő Kladevó volt első állomásunk, a hol sok bolgár katona szállt fel hajónkra. Turn-Severinnél már messziről is láthatók a háború pusztításai, amelynek romboló munkáját különben a nagv számú elsiilyesztett uszályok és vontató gőzösök is jelzik. V'dinnél érkezünk el a tulaidonképeni Bulgáriába; a kikötőben nyüzsgő tarkabarka népség a mecsetek és minaretek sokasága mutatja, hogy most már csakugyan keleten vagyunk. Délután 4 órakor érkezünk Lompalankára, utazásunk első nagy étapejára. A partraszállás formaságain átesve, megtudjuk, hogy csak másnap délután lesz vonatunk Szófiába, miért is megszállunk a városka legjobb hirnevü hoteljébe, a „Monté Carlo"-ba; ez a hangzatos név azonban csak arra való, hogy palástolja a kis vendégfogadó mindenféle nyomorúságát. Loropalankal* tartózkodásunkat kellemessé tette Budai Ferenc szakaszvezető ur, egv kedves, kimeríthetetlen humoru pesti gyerek, aki immár 8 hónapja teljesít szolgálatot a dunaparti bolgár városkában. Később megtudtuk, hogy Budai F., a mi kellemes kompánistánk azóta újra a fronton van. Óvja Isten a derék katonát, hogy szerencsésen megtarthassuk azt a találkát, amelyre egymásnak itt Szegeden adtunk, ha majd csakugyan eljönnek a Béke várva-várt napjai... Hétfőn, augusztus 7-én délután indultunk el Loimpalánkáról. Mindnyájan megőrizzük az emlék-ét annak a derék bolgár katonának is, akinek gondjaira bizott bennünket a lompalánkai állomásparancsnok, a civil életben derék kartársam. Azt a parancsot kapta, hogy a hazáját látogató magyaroknak könnyítse meg, tegye elviselhetőbbé a háborús utazás fáradalmait. Hogy megmegíeleit ennek a derék bolgár hadfi! Egyetlen gondolat alig villanhatott meg agyunkban, egy szó alig röppent el ajkainkról, anélkül, hogy azt valósággá ne változtatta volna a mi kedves ciceronénk szolgálatkészsége!... Este tiz óra tájt érkeztünk be az Isker völgyébe, s utunk ezentúl a folyó partján, a Balkán hegység gerincén át, 25 alagúton keresztül, vezetett Szófia felé. Szófia! Mi mindent jelentett, mennyi varázst rejtett magában e szó a derék szegedi deákokra nézve! Hányszor olvasták ezt a tanév folyamán is. amidőn, szorgalmuk és kitartásuk serkentésére, a bolgár órák előtt, e szavakat Írattam -fel a táblára: „Gondoljatok a szófiai útra!" Éj-fél után 1 órakor robogott be vonatunk a szófiai páVince. Irta: Sípos Ivón. A körösmenti kis faluban mindenki igy hivta: Vince, sőt igy szólították a nagyritkán idevetődő idegenek is. Hogy kereszt vagy vezetéknevén tiszíelték-e, jóformán senki sem tudta, nem is érdeklődött utána senki. Itt kevésbé akadékosak az emberek és kevésbé szeretnek gondolkozni, Vince pedig sokkal inkább igénytelen volt, semhogy bárkit is erőteljesebb gondolkozásra indíthatott, volna. -Postás volt és reggeltől estig ott görnyedt a postahivatalnak csúfolt kis odu rácsos ablaka előtt és nagyokat csattant bélyegzője a kész „recepiszeken." A lányok, akik sáriin jártak a postára levelekkel és levelekért, meg voltak vele elégedve, sőt szerették is, mert gyors . volt és valósággal „égett'a-munka a keze alatt." Vince pedig boldog volt, ha gyorsaságát hálás mosolyok jutalmazták. Mert csúnya volt szegény és érezte csúnyaságát; hátát és mellét hatalmas púpok éktelenitették, ugy, hogy alig volt magasabb az egy méternél; az arca pedig torz volt, elferdült és ritkás vörös szálak meredeztek elő az állából; szemei mélyen a koponyából villogtak elő különös sárgás fénnyel és arcát szemétől a szájáig mély és kesernyés ráncok barázdálták. Természetes, hogy mindig szerelmes volt; végigszerette beteges rajongással a falu minden lányát; már nem is a mosol yos leány arcokat, rengő-ringó csípőket és formás bokákat, hanem magát a szerelmet imádta: szivében mindig ujabb és ujabb vágyak nyiladoztak; remegtetően lázasak, forrók, pirosak a perverzitásig. Eleintén nem is nagyon igyekezett titkolni érzéseit, később azonban — a sok-sok és súlyos kudarc után — óvatos lett és né- | mán magábazárta a viharokat, amelyek tür- j hetetlenné tették a nappalokat és megfosztot- j ták az éjszakákéi. Sokszor reggelig virrasztott és állandóan álomszerű ködben élt; más gondolata nem is volt mint a lányok és a szerelem. Mintha az erotikának n^' Jen virága csak neki bontogattal volna szirmait, neki, aki csaknem teljesen el volt zárva tőle. (Egy nap — nyár volt, fényes és forró — fojtogatóan keserű érzésekkel ébredt; tűrhetetlennek érezte a hivatali rahoskodást, a rácsos póstaablakct, — ebben az időben a főjegyző lánya kápráztatta finoman szomorkás mosolyával, esudálkozó világoskék szemeivel és aranyos szőkeségével. Mert Vince nem volt hűséges, kitartó szerelmes; sokszor pillanatok alatt változtak meg az érzelmei és pillanatok alatt tudott egy lánytól elfordului és egy másikba szeretni, — halálos, görcsös akarással. — Mariska! — dadogta zavarosan és értelmetlen gyöngédséggel és ugy érezte, parázs a vére és mindjárt keresztülégeti az ereit. Vince — szegény — pozőr volt és már akkor is pózolt, amikor egyedül volt; szeretett legalább önmaga előtt kiválónak látszani. — Mint a börtön! — mondta aztán, hogy a postára gondolt és régi képes újságok fegyházakról készült felvételei elevenedtek meg emlékezetében. Az idő már nyolc felé járt és kelletlenül készülődött befelé és csöppet sem bánta, hogy elkésik, sőt örült neki, titokban arra gondolt, esetleg kiteszik a szűrét a postától és igy megmenekül a raboskodás kellemetlenségeitől. De nem volt szerencséje; még csak nem is szóltak neki a késés miatt, becsülték szorgalmáért és inkább elnéztek neki holmi apró kis mulasztást. Pár percig ülhetett az ablak mellett, mikor egyszerre nyilt az ajtó és eddig sohasem látott lány lépett a szük és piszkos odúba. Mögötte Mariska állt; szép és üde volt, mint egy tavaszi reggel. Vince azonban szinte nem is látta attól a másiktól. Csudálkozva, kimeredt szemekkel nézett rá és ugy érezte, soha tökéletesebb szépséget nem hordott még a föld. Mariska nem vette észre ezt a gyors hűtlenséget, — talán azt sem tudta, hogy szereti Vince. — Van levelein? — kérdezte kis unalommal ós sajátosan fátyolos hangon. — Majd megnézem. Fölugrott szolgálatkészen; Mariska hirtelen ntánaszólt: — Ugyan nézze meg az unokahugomét is: Várkövi Ica. Két napja érkezett és a vőlegénye bizonyára már irt neki. „A vőlegénye!"... Vince szivébe belevágott valami durva fájdalom; élesen, vadul. Megállt egy pillanatra és csak mikor már vége volt ennek a kiállhatalan, görcsös nyilalásnak, tudott megindulni újra a kiraköt levélcsomó felé. Arca sötét volt, mint azoknak, akik nagy elhatározásokkal tusakodnak. íSorranézte a leveleket. „Várkövi Ica" ötlött egyiken szemébe a. cim, de nyomban keresztül is siklott rajta. — Ez az enyém lesz! — gondolta sötéten, komoran. El volt keseredve; most teljes súlyával érezte átkos nyomorúságát. Ö, hát mit akar ő még az élettől, aki a gnómok közt is a legcsunyább lenne! Mit akar, — de milyen igazság az, amely neki ezt a sorsot szánta?