Délmagyarország, 1917. augusztus (6. évfolyam, 178-202. szám)

1917-08-12 / 188. szám

6 DSIMAGYARÖBSZAG. Szeged, 1917. augusztus 12. gyei pénztárakat tegyük vizsgálat tárgyává. A vármegye lakossága Szeged sz. kir. város lakosságának leszámításával .jelenleg körülbelül 200,000. Ebből a tiszáninneni járásra 47,000, a csongrádira 30.000. a tiszántúlira 24.000, Szentes rendezett tanácsú városra 32.000, Hódmezővásárhelyre 65.000 esik. A szegedi pénztár körzete Szeged sz. kir. város, valamint Csongrád-vármegye tiszáninneni és csongrádi járására terjed ki, körzetének lakossága tehát körülbelül 190000. Ezzel szemben a megye legkisebb, tiszántúli járása Szentes városával együtt a szentesi pénztárhoz tartozik. Itt tehát 66000 lakos esik egy pénztár körzetére, mig Hódmezővásárhely törvényhatósági joggá] felruházott városban 65000. Emellett az utóbbi két pénztár körzetében egy-két malomüzem kivételével nagyobb ipari és kereskedelmi vállalat nincs. Munkaadóinak száma jelenleg összesen mintegy 800, a biztosítottak közül a hivatalos megállapítás szerint a hódmezővásárhelyi pénztárhoz 1743. a szentesihez pedig 1113, összesen tehát 2856 tartozik. Mindkettő nélkülözi tehát azokat a szükséges életfeltételeket, amelyek egy nénztár normális működéséhez megkövet eltet nek. A szegedi pénztár átlagos taglétszáma békében 14000, jelenleg 10000. munkaadóié pedig békében 6000, jelenleg 4000 és vezetőségének kifogástalan gazdálkodását jellemzi, hogy kezelési költsége mindenkor az országos átlagon alul maradt. Ezzel szemben Hódmezővásárhelyen a kezelési költség a járulékbevételnek mintegy 30%-át. Szentesen pedig 35—40%-át teszi. E két pénztár járulékbevételeit tehát jórészt felemésztik a kezelési és orvosi kiadások; a tagok segélyezésére csak vajmi kevés jut. Emellett a gyógyellátásra sem fordíthatja a szükséges összeget, s igy tagjainak megközelítőleg sem biztosithatja azt a gyógyellátást, mint amelyét a szegedi pénztár nagv orvosi karával s kiváló szakorvosokkal rendelkező s jói felszerelt rendelőintézetével nvu.it; nem is tekintve a közeljövőben felállítandó tüdőbeteg dispansert és szanatóriumot, valamint a már is működő gyermek, és venerikusgondozót. A szentesi és hódmezővásárhelvi munkaadói és biztosított érdekeltségnek elsőrendű érdeke a két pénztárnak a szegedi pénztárba való beolvadása, mely esetben járulékbefizetéseik csaknem teljes egészében a tagok segélyezésére és gyógyellátására fordíthatók. De érdeke ez a szegedi munkaadó és biztosított érdekeltségnek is, mert habár a beolvasztás folytán a kezelési költség abszolút számokban talán valamivel növekszik is, a járulékbevétel, valamint a taglétszám emelkedéséhez viszonyítva azonban oly mérvű csökkenést fog mutatni, amely lehetővé teszi, hogy a segélyezés terén a szegedi pénztár a vidéki pénztárak között a vezető szerepet töltse be. De érdeke a beolvasztás Szeged városának is, mivel ezáltal az egész vármegye kereskedelmi és ipari érdekeltsége ide köttetvén. a város gazdasági fejlődését elősegíti és egy nagy taglétszámmal rendelkező, kiválóan életképes pénztár a város közegészségügyére is jótékony hatást gyakorol. Dr. Holló Jenő. Háborús nyaralás. I) . . , falu, 1917 augusztus. Kint ülök a tornácon. A léckerítésről piros babvirág nevet rám. A közeli körtefán kékmellü cinkepár buvóeskázik — és megértő eippegéssel, azt hiszem, nászlakomához készülődik. Csend, Ünnepélyes, szint ©templomi csend fekszik az utcán. A szép fehértollú libák kényelmesen lépik át a keskeny patakot. Néha meg-megállnak benne. 'Nagyot csapnak a szárnyukkal; megbuknak a vizben •— s mint büszke, fehér hattyúk lejtenek tova , . . Ez a nyugasztaló, zsongitó csend, mint valami láthatalan jó barát simogatna, puhítja a lelket és észrevétlenül oldja meg a „kultura", s a „kötelesség" szorító bilincseit. Feledjük a méltatlanságot, sok bénitó bánatot s a szürke kövek közül is. mintha békevirágok intenének felénk . . . Hatalmas diófa alatt hegyoldalon heverek. Istenem, én nem is tudtam,' hogv ilyen áldott, ilyen meleg, ilyen puha a föld. Szinte érzem szive dobogását. S mi meg mindig csak taposunk, tipródunk fölötte. Ugy szeretnék egy nagy-nagy darabét átölelni belőle, hogy magamba szívnám, lelkembe ültetném miudazt az egészítő, termékenyítő, emberből dogitó erőt, amely olyan széppé, olyan t űri dérivé varázsolja a föld felszínét. . . . Fejemet éppen egy kakukfiibokor tövére hajtom . . . Oh, ez a rég nem érzett, drága illat, A lélek fürge hajóra kap és a gyér mekkor tündértájai felé evez. Igen! Csakis a természetben, a természettől nyerjük vissza elhasznált erőnket; találjuk ismét fel igazi énünket, gyermekkori mivoltunkat. Amidőn lelkünk valóban egy bokor kakukfüböz volt hasonlatos, s mindenki felé az igénytelenség, a jóság illatát árasztotta, küldözgette . . . .... Ilyenkor ismét megtaláljuk a lelkünk templomába vezető, begyepesedett ösvényt és azt képzeljük, hogy tudnánk még egyszer ugy imádkozni, kövön térdepelni, mint valamikor régen, abban a kis falusi templomban . . . eOKl'l, hogy lelkünk korhadt törzséről is évemkint, mint a, platánfáról, nagy kéregiforgácsok hulljanak le. Ezek képesitik a t-öraset uj, friss hajtásokra. S milyen boldogság, mikor szép, friss gondolatok látogatják meg az embert. Kimondhat alan boldog érzés, amidőn a külvilág jelenségei: a zöld lomb, a kék ég, fris gondolatok, madárdal, f'üszag tüesökeirpelés bensőnkkel finom arabeszk alakjába fonódnak össze és lány harmóniába olvadnak. . . . Meleg napsugár járja át minden tagomat, Isten simogató kezét érzem benne Lelkem forró hálával telik meg iránta, S tudom, érzem, hogy rég nem volt ilyen közel hozzám az Isten! * Most jön az érem ásik oldala, Du suhlime au ridiéule il n'y a gu un pas. Jelen esetben, szabadon fordítva, inkább igy mondhatnám: „A fenségestől a nyomoruságig" csak egy lépés. Mennyi kalamitásba, milyen ulysteti furfangba és nekikészülődésbe kerül, mig az ember a természet drága ölén — most valóban drága — pihenhet. Annyi élelmiszert, szárított, és füstölt dolgokat kell az embernek magával cipelni, hogy ekkora készséggel talán a Spitzbergákra is el lehetne menni nyaralni. Már maga az élelmiszer-bevallás is elég kinos procedúra. Ámbár nem francra nyelven kérdezik: „Avevous (iuelaue-cha.se á dé'claver"? Az ember •üss! Imrének hívták és juhász volt a félegyházi határban. Színes legendák szálltak ennek az embernek a bravúros dolgairól. És nemcsak ereje, hanem bátorsága is nagy volt. Megtörtént például, hogy éjszakának évadján négyöt pőregatyás legényből álló banda, betörteícft az akolba ós rákiáltott Bádira: Hé, atyafi, tiz bürgét viszünk. Elő vele! ... — De liát mégis. Hát ha éppen tudni akarja kend, lakodalom van a szarnárfujt ó - csár d á b a n. Eljöhet kend is. Kutya törődik a lakodalmatokkal. Itt ugyan coki a bürgékhez. S mikor a legények a karikás ostorral akartak felelni, Bádi Imrének nem akadt hirtelen a kézébe más, mint, a fejő körül viruló esztendős akácfa, ezt megkapta derékon s azonmód kicsavarván tövestől, olyan suhogta tást végzett veJe, hogynem akadt, emberfia, aki közelében mert volna maradni. A szamárfujtó-esárdában tényleg voltak „lakodalmak". Voltak ugyan másfelé is. Ha elfáradt a banda, vagy ha éppen kedve szotvtyant egy-egy művelet után, kapta magát és valóra váltotta a régi betyár-nótát: Száz itce Ivort. száz szál gyertyát . . . És duhajkodtak vagy huszonnégy óráig. A dudást vagy a cimbalmost pedig eközben féllábra állították és öntötték bele a bort, mint a bőgőbe a húszast. Egv ilyen „lakodalom" alkalmából — folytatta némi szünet után Náci bácsi — (e közben ugyanis újra rá kellett gyújtani a, pipára) szóba került Bádi íme is. Rózsa Sándor haragra lobbant és akkorát ütött, öklével az asztalra, hogy a borosüvegek menten összeesókolództak. Hát ki az a Rádi Imre!? . . . pattant föl ropogós káromkodással. — Bádi Imre! — bámészkodott el egyikbetyár. •— Ügön, Bádi Imre akivel ... bogy olyan nagyon ki vagytok. — De hát kicsoda az? — gúnyolódott megint Rózsa Sándor, a „nagy paraszt." — Az a szentlászlói puszták királya — vágta ki most már keményen Veszelka Imre és fel biccentette fogai között a knrtászáru pipát, ugy. hogy az hirtelen egész a kalapja pereméig fölágaskodott, — No az árgyélusát a juhásznak, majd a szeme közé nézek én annak egyszer! Megmutatom, hogy ki az előbbre való: a juhász-e, vagy a csikós! ... Ezt a „lakodalmat" nem tudta elfelejteni a hírhedt betyár. Mindig az eszébe járt Rádi Imre. Hát olyan hires ember az! — tűnődött — olyan erős, olyan kurázsis! . Osztón még csak nem is ízen neki. Bizonyosan fitymálja ... Dehát hogy lehet ez? ... Egy Rózsa Sándort, egy haramia-vezért, aki előtt minden ajtó, minden kapu tárva-nv itva van, aki elől még a pandúr is reszketve -bújik el — .inba szem be r becsüljön le!... Ennek bele kell harapni a fűbe mentül előbb. Be is váltotta a szavát nemsokára a „nagy paraszt", -azzal a különbséggel, hogy nem ő nézett Bádi Imrének a szeme közé, hanem mással nézetett, A kisteleki őszi vásárt tűzték ki alkalmul Veszelka Imrével és ugy főzték ki a dolgot, hogy egyik jó cimborájával elesalatták a hires juhászt egy kis szemlélődésre, aki persze nem élvén gyamipörrel, egyszeribe ráadta a fejét s ment. nógatás nélkül. A vásárba széjjel néztek, azután beültek a duttyánba pdharazgatni. Az esetről persze híradással volt a betyárokhoz a cimbora, akik közül Veszelka Imre harmadmagával meg is jelent ás szemközt telepedett le Rách Imrével. •— Egy kis ujjhuzósra leinek vóna kedve, embörök! Nem szólt senki. Azt mondja Rádi Imre később: — Gyerőknek való az, hé! Mi a fene! — mordult fel Veszelka gúnyosan. — Hát. Nem is embörnek? Mi való hát az emlxirnek? Mi való? - gondolkozott, a juhász. — Igen. Hát vigyék kend el egy esztendős bika bóruyut a nyaka közt innen a faluig. Azt már nem pajtás. Hanem egy kötőféket, ha összekötöznek vele, szétroppantok, akárcsak egy cérnaszálat, — Ez is gyérüknek való — legyintett Bádi Imre kis idő múlva. Agyaráig kapta Veszelka Imre a pipát, néni felelt. Föltámasztotta egyik kezével az /