Délmagyarország, 1917. augusztus (6. évfolyam, 178-202. szám)

1917-08-12 / 188. szám

Szeged, 1917. augusztus 12. dblmaöyárorezátí. 7 mégis, becsületesen felsorolja a kosarak tartalmát. •Pedik sokszor felesleges. Bizonyítja ezt Környeinek az esete. A német fináncnak ő hűségesen bemondta: — Bőröndömben van egy darab brüsszeli csipke, három pár angol cipő, két üveg francia parfüm. A német finánc ujjával fenyegette meg a művészt s tréfásan mondta: —Ugyan bérem ne tessék tréfálni; ismerjük mi már ezt — régi vicc ez nagyon! Nem hitte el a valóságot! Nálunk éppen fordítva történt. A gőzhajóállomásnál a kapitány még ki is nyitotta, „bevallási ivünket", kosarunkból már vígan ömlött előre a tarhonya, A kapitány elmosolyodott s nevetve jegyezte meg: — No nem tagadhatják, hogy Szegediek. A podgyászt tulaj donképen csak holnap volna szabad útnak indítanom, azonban tekintve a tarhonya igyekvő állapotát, majd" intézkedem, hogy az kegyetekkel menjen. Igy egyengette a mi utunkat a tarhonya. Még egy baj volt vele. Mikor már a kis duuamxnti falunkba megérkeztünk és valóban su.' lyos csomagjainkat három orosz görgette tova az erősen köves zeg-zugos utcán; az egyik orosz egyszerre csak stentori hangon rákiált lányomra: — Várj .... Lányom megütődve néz hátra, hogy vájjon mit akarhat az orosz? Ez nyomban kézzel-lábbal mutogatja a földre ömlött tarhonya-szemeket. Lányom aztán szintén gesztikulálva, vállvonogatással felel neki, hogy ezen most már nem segíthetünk; csak menjünk. Az oroszok azonban nekiestek. az ut porából felszedegették a tarhonyát s vígan ropogtatva tolták tovább a xlragacsot. Takaros, kis, gerendás szobánk van konyhahasználattal. A lányok csakhamar észrevették, hogy -a sparherd pompásan süt. No, ezeknek egyéb se kell, süthetnek, főzhetnek kedvükre . . . Olyan palacsinták, lángosok készülnek, hogy otthon se különbek! Finom, fehér gyertyánfát vettünk a sütés-főzéshez, de a gyujtófát magunk szedjük .az erdőn. Életemben nem ettem olyan jódzü krumplis-tarhonyát, mint most, mikor a hozzávaló fa a magam „szerzeménye". Sohasem képzeltem, hogy a fűrészelés olyan könnyű munka. Igaz, hogy a nevetéstői össze-vissza támolyog a fürész kezünkben. De az ebéd annál jobban esik utána. Mivelhogy a fának ilyen bőviben vagyunk és elfogyott a finom Sehweiger-féle rozskenyer fink „kenyérsütés"-ig merészkedtünk. Itt azonban tudományunk csütörtököt mondott. De mi is a szakácsnők hagyományos szokása szerint „másban" keressük a hibát. —A liszt ... a falusi élesztő... mondjuk egymást vigasztalva. Mert bizony — szégyen ide, szégyen oda — lapos lett a kenyerünk. És minthogy tepsiben sült: még szegletes is. Margitkám azt mondja: — Anyuskám! Olyan ez a kenyér, mint egy osztálykönyv! Erre mindnyájan harsogó kacajban törtünk ki. — Na, fiain! — mondom — legalább nem tagadhatjuk le a mesterségünket! K. Csapó Róza. ocoo cAktuális strófák. E közgyűlésen is volt nagy-nagy vitk, egyiknek gyár kellett, s a másiknak — szita. Hallottunk — istenem — ezernyi érvet'., — megtudtuk, ki arat s azt is: ki mér' vett Mindént megtudtunk, ami csak kellett, hogy miért nem áll ez s amaz a gyár vétel melleit t •Az egész nívós és szép vita volt, az ember élvezett, ha valaki szólt. De aki szereti állás és ugy nézte szúrós tekintettel sokáig a juhászt. Pár perc múlva megint az szólalt meg. — Hát kettőt elszakitsz-e? — Nem én. — Nohát nézd-e, itt van ez a két marok, ugy kösd össze, ahogy jól esik, de ne egy, hanem két kötőfékkel. Ebben a percben olyan volt Kádi Imre, a hires félegyházi juhász, mint egy fiatal oroszlán. Talán még a haja is felborzolódott. És hát megkezdődött a verseny. Két kezefejét szorosan egymáshoz kötötték, ugy, hogy alig látszott ki belőle valami a kötőfékekből. Most felemelkedett a hatalmas, szélesváilu ember, a mellét kidomborította., az arca olyan lett, mint a kiserkedni készülő vér s amint nagyot csavart a két kezével, recsegni kezdtek a kötelek, a szálai szinte füstölögve váltak el egymástól. Mindenki szájtátva nézte a műtétet. Még maga Veszel ka Imre is megcsóválta a fejét. — Ez aztán töszi! No! vetette fel kevélyen a tekintetét Kádi Imre. —Mondom, hogy töszi, Hanem . . . —• Mit hanem! Azt, hogy ilyen bivalyember, mint te vagy, három kötőiféknek is megfelelhetne, Mintha tarkón ütötték volna a nagyerejh .embert, hirtelen elborult az arca, Hát még jennél is többet lehet kívánni? — Hármat, érted-e? Megrázta a fejét Kádi Imre. Azt mondta: nem lehet! Hanem később, mikor kiüresedett előtte a borosiiv%, tenyerébe vágta az állát és gúnyosan vetette Veszelkához a, foghegyről szakadt szót: Hát báromat ugy-e, atyafi! Annyit mondok testvér. Húromat. Egyet vililant a tekintete és kurtán, röviden ennyit mondott: — Hozza kend ide. Oda is vitték, megkötözték vele Rádi Imre két kezét, még pedig olyan erősen, hogy a nagy mohamed ember moccanni sem bírt. Vérbe borult a szeme is. a halántékán kidagadtak az erek is, majd megszakadt, de nem ért az erőlködés semmit. És most, mint a pribékek, fölugrottak a betyárok, a háta mögé kerültek Rádi Imrének és ugy vágták fejbe a fokossal, hogy azonmód lebukott az asztal mellé. Egy szót sem szólt többé. Vitték a liirt a nagy parasztnak, aki "kevélyen pohavazott Voszelka Imrével. - — No, csakhogy eltettétek láb alól, most már jobban esik a dohány is . . . A „pusztai sas" jóízű mosolylya! végezte be a beszédét. Rengett a pocakja is, mikor befejezőül hozzátette: ilyen viliin- ™it Hz fink akkor! . . . És megnyomta a villamos csengőt, rászólván a szolgálóleányra: - Magda, két kancsó bort hozzál a belső hordóból. a szépet és nagyot, a beszéd helyett mégis inkább — hallgatott. Most nagy titkot súgok meg önnek: a békeremények egyre közelebb jönnek. Az élet már majd csupu derű s a magyarázata röppent egyszerű: e sorok írója tegnap fölfedezte, miközben a: rímeket kereste, hagy lehet eltüntetni e sok gyászt, vért, borút — makszimálni kell a háborut! A háborunyertes d'Annunziő. A Délmagyarország levelezőjétől. — Lugano, augusztus 5. Olaszországban a háború előtt d'Annunziót nem vették nagyon komolyan. Az élclapok kifigurázták dagályos nyelvezetét, mérhetetlen hiúságát és hatást hajhászó fellépését. De számos napilap elitólőleg nyilatkozott irodalmi értékéről is, rámutatott több plágiumára és privát életéhői sok, nem nagyon épületes dolgot szellőztetett. Természetesen az erősebb dolgokat csak irodalmi körökben rebesgették. Hogy d'Annunziő feleségét egy délolasz arisztokratának tekintélyes összegért úgyszólván eladta, hogy a hires tragikát, Duse Eleonorát majd kifosztotta és hogy utána szerelmi históriáját „A tüz" címen áruba hoesájtotta. Később azután Florenzben ugy eladósodott, hogy bűnei következményei elől Franciaországba volt kénytelen szökni. Ezek és hozzájuk hasonló más gyanú* dolgok a nemzeti hőst komoly olaszok szemében annyira lealacsonyították, hogy erkölcsi hitele a nullpont alá esett. Ekkor kitört a világháború és d'Annunziő lábaihoz rakta a pénz és dicsőség gazdag kincseit. Csak ugy folyt az arany zsebeibe, hogy teljes erejével a háborúra uszítson. Csak emlékezzünk vissza a hegyiprédikáció istenkáromló paródiájára, amellyel 1915 májusában olyan nagy embertömegben ébresztette fel Hennában a harcikedvet. A bábomban azután gyorsan lett hadnagyból főhadnagy, majd kapitány. És ép röviddel ezelőtt kapta a harmadik vitézségi érmet. Emellett egyetlen egy harcban -sem vett részt, hanem megelégedett avval, hogy másokat beszédekkel bátorságra tüzelt és*>fjesettekre szép imát mondott. Legnagyobb hőstette egy repülése Trient fölött volt, hova frázisokkal teli felhívásokkal dobott: le a magasból. Egyetlen egyszer sikerült neki jelentéktelen sérülést szereznie, persze nem harcban, hanem ügyetlen kiszállással a repülőgépből. Az olasz sajtó azért mint mártírt dicsőítette és bulletint adott ki hogy létéről. Az emiiett harmadik dicsőségi érmet d' Annunzió egy 1917 május 23-án résztvett nagyszabású repülésért kapta, melyről azon ban a bőbeszédű sajtó olasz semmit sem referált és mely szerepléséről senki közelebbit