Délmagyarország, 1917. augusztus (6. évfolyam, 178-202. szám)

1917-08-12 / 188. szám

5 Szeged, 1917. augusztus 12. _ DELMiAGYABOESZVG Szegeden nem lehet makszimáiis áron vásárolni. (Saját tudósítónktól.) Szombaton lépett életbe a zöldség-, főzelék- és gyümölcsfélék u,i makszimáiis ára, amely augusztus 20-áig bezárólag marad érvényben. Az uj makszimáiis árak valamivel magasabbak, de türhetőek ahhoz képest, amennyit a piacon kérnek a makszimált cikkekért. Napok óta szemlét tartunk a szegedi piacokon és mindenütt azt tapasztaltuk, hogy makszimált áron úgyszólván semmit sem lehet kapni. A legjobb minőségű szilvának például kilónként 1.12 korona volt a makszimáiis ára; de két korona negyven fillérnél sehol sem adták alább. Egy cső kukoricáért 36—40 fillért, őszi barack kilójáért 5—6 koronát kérnek. Egy, darab hullott körtének 30—40 fillér az ára és valamire való alma darabja sem kevesebb 40 fillérnél. Kezünkben a hatóság által kiadott makszimáls ártáblázattal megfordultunk a város távolabbi részén is. Figyelmeztetésünket a gyümölcsárusok nem vették tekintetbe. Hol azt válaszolták, hogy nekik a makszimáiis árakról tudomásuk nincsen, liol pedig azt, hogy a termelőtől — még a makszimáiis árak megállapítása előtt — drágábban vásárolták az élelmicikkeket. Különösen a Szegedállomáson folyik példátlan üzérkedés a gyümölcsfélékkel és általában a sarki árusoknál1. A Széchenyi-téren még előfordult, hogy a ma. kszimális árakat megközelítő öszegért- lehetett kapni a zöldség- és gyümölcsféléket, de másutt sehol. A makszimáiis árak túllépésének több oka van. Fdsőbben is az ellenőrzés lanyhasága •miatt a termelők és eladók hozzászoktak már ahhoz, hogy a hatósági rendeletek nem egyebek irott malasztnál. Másrészt pedig a fogyosztóközönség között nincsen meg az a szolidáritás, — ami a piaci árusok között fennáll — hogy senki se fizessen többet a makszimáiis árnál. Beszélgetés*. Irta: Cserzy Mihály. (Bizalmas kis társaságban voltunk együtt a tavasszal a „pusztai sas" rezidenciájában, öreg épület ez már, a tanyai szőlők közé beékelve és olyan, mint a nyugdíjba került épületek szokta lenni, amelyek együtt vénülnek és vedlenek a gazdájukkal. Nem újítanak rajtuk semmit, csak éppen hogy a vakolatot igazgatják meg időnkint, hogy ne mondják, rájok: no, ez is olyan már, mint az égett sörház. Amelyikre ezt a bélyeget nyomják, annak rendszerint becsorog a teteje, a kerítése széthull, a faláról lekopik a mész és foltonkint kikandikál a polyvás tapasztás. A kerítésen eleresztik egymást a hevederfák s a lécek kitöredeznek, mint az öregember fogai. Szóval olyan, mint a legnagyobb szegénységgel járó pusztulás. Ez az épület nem ilyen. De azért mégis észre lehet venni, hogy nem sok gond van rá. Az istálló például, ahol valamikor a gazda hátaslovai várakoztak a nehéz és veszélyes szolgálatra, megroskadt teljesen az idő terhétől, mohos teteje apró deszkadarabokkal van összefoltozgatva és ma már csak arra jó, hogy kukoricaszárat és rőzsevesszőt rakjanak bele téli tüzelőnek. Annál kedvesebb és barátságosabb azonban a belseje. A szobák, melyek közül az első ebédlő, valóságos uri állapotra vall, ahol nemcsak a berendezés, hanem a kényelem is azt mutatja, hogy itt időVannak, akik ugy gondolkoznak, hogy miért ne adjanak többet a makszimáiis árnál, mikor nekik telik, mások pedig — és ez a fogyasztók nagyobb része — kénytelenek drágábban vásárolni, mert a piaci uzsorával szemben tehetetlenek. Mi a fogyasztóközönségnek ezt a. nagyobb és a háború által legjobban sújtott részét akarjuk védelemben részesíteni akkor, amidőn a hatóságot, erélyesebb beavatkozásra hívjuk fel. Azt hisszük, hogy ami más városokban lehetséges, az Szegeden sem lehetetlen. Nemcsak meg kell állapítani az árakat, hanem gondoskodni kell tarról is, hogy a közönség a makszimáiis árakon hozzájusson az élelmiszerekhez. Mindenekelőtt preventív intézkedésekre van szükség. A fogyasztó nem járhat állandóan tanukkal a piacokon, hogy a makszimáiis árakat túllépő kofát följelenthesse. A védekezésnek ez a módja célra nem ve' zet. Szigorítani kell tehát a piaci ellenőrzést. A piaci árusokat kötelezni kell arra. hogy a makszimáiis árakat feltűnő helyen kifüggeszszék. Érre már csak azért is szükség volna, mert ellenőrző körutainkban — bármily különösen hangozzék is — arról is meg kellett győződnünk, hogy a közönség általában nem is tudja, hogy a kofáknak milyen árakat volna szabad követelniük a makszimálás szerint. A Rajna balpartja már nem kell a franciáknak. Stockholm, augusztus 10. Pichou volt francia hadügyminiszter a Raszkoje Szlovo párisi tudósítójának kijelentette, hogy a franciák lemondtak a Rajna balpartja iránt táplált: igényeikről, ugy hogy a hadicélok tekintetében Oroszországgal már meg lehet egyezni, sőt ez kívánatos is. közönkint urak szoktak megfordulni s az igazi magyar vendégszeretet és barátság melege mellett néhány vidám órát eltölteni. A „puszta sas" (igy nevezik Vadász Nácit bizalmas körben) nyugdíjazott csendbiztos. Szép magyar tipus. Melles, széles vállú, öles ember. A szemében még a régi tüz ég. A bátorság és az elszántság pislogó fényS. Nagy darab mult van mögötte, hosszú szolgálati idő, mely tele van hűséggel, becsületes, tiszta munkával és az elösmerés halványodó emlékeivel. Hoszn éveken át fáradhatatlan ki tartással bújta a rejtelmes tanyák világát és bizony nem egyszer megtörtént, 'hogy karcsú paripáján virradt rá a hajnal, kemény nyereg ben üldözvén a nádasok lakóit. A mindenre kész, elszánt szegénylegényeket, akik azért mégis szelid, respektáló érzéssel viseltettek iránta, mert soha nem hallották, hogy elfogott bajtársaikkal embertelenül bánt volna. A régi perzekutor időben pedig az ilyesmi napirenden volt. A betyárok körülbelül jobban féltek a pusztai rendőrök kihallgatásától (amivel különféle kedélyeskedő kényszereszköz járt, olyan természetesen, amelynek nyoma nem látszott), mint akkor még meglehetősen nyirkos, egészségtelen börtöntől. Náci bácsi (mi csak ilyen bizalmasan tiszteljük az öreg urat) társaágában még ma is szereti megbolygatni a multat. Nem azért, hogy eldicsekedjen egy-egy „jó fogással," hanem, mert lelke szeret visszaszállani olykor a romantikával teli ködös időkbe, amikor még ő fiatal volt s az emlékeken a dicsőség patiA szociális biztosítás. — A szentesi és hódmezővásárhelyi pénztárnak a szegedibe való beolvasztása. — A pénztárak a munkásbiztositás sokoldalú feladatait, a közegészségügyi, szociális és humánus feladatokat vannak hivatva szolgálni. Ugy munkaadóknak, mint a biztosítottaknak közös érdeke, hogy a pénztárak e hivatásukat minél tökéletesebben betöltsék, illetve minél többet fúrditmnak segélyezésre és gyógy ellátásra és az egyéb kiadási nemeket a lehetőségig megszorítsák. A pénztárak legtöbbjét a fokozottabb segélyezésben a kezelési költségek arnáytalan magas volta korlátozza. A kezelési költségek pedig épen a jelen háborúban, amikor ugy a taglétszám, mint a járulékbevétel körülbelül 40%-kai csökkent, ijesztő mérvben emelkednek. Ennek egyrészt az oka, hogy a pénztáraknak a hadbavonult tisztviselők illetményein ifelül az azokat helyettesítő ideig lenes alkalmazottakat is a leien viszonyoknak megfelelően kell díjazni. másrészt a dologi kiadások is nagymértékben emelkedtek. A magyar munkásbiztositás legnagyobb, hibája a szervezetben rejlik, s elsősorban ez az oka az adminisztrációs kiadások magas, voltának. Már békében kerületi pénztáraink, adminisztratív költségei a járulékbevétel 19.7 %-kát tették, ezzel szemben a kezelési költségek Ausztriában 9.38%-ra s Német-, országban 5.7 %-ra rúgtak. A baj legfőbb forrását a kis pénztárakban találjuk. Már a háború előtt a 97 kerületi pénztár közül alig; 15-nek volt 10000-nél több tagja, a legtöbb pénztár taglétszáma 6000-en alul maradt; pedig a 10000 taggal biró pénztár adminisztrációja alig kerül valamivel többe, mint a 6000 tagu pénztáré. Az ideális állapot az volna, hogy a jelenlegi 97 pénztár helyett 30—35, egyenkint körülbelül 30.000 tagot magában foglaló pénztáriak volnának, amelyek amellett, hogy adminisztraeionális költségeik nagymérvben csökkenthetők lennének, még jól is adminisztrálhatok. Eltekintve általában a pénztárak ebbeli helyzetének birálatától, csak a városunkat legközvetlenebbül érdeklő csongrád-vármenája fénylik. Van, azt hiszem, minden emberben valami elfojtott vágy, mely néhav azért keres magának feltörő utat, hogy visszavarázsolván az ő életének legragyogóbb korszakát, elédeleghessen a felejthetetlen, epizódokon. Némelyiknek a diák-élet, másoknak a katona-élet nyújt verőfényes reminiszcenciákat, melyeknek fölidézése megaranyozza a késői kor szürke óráit. Ezen a csendes, szép nyári alkonyaton-, amelyen a magunk kedvteléséből is megjelentünk a „puszta sas" meszelt -tetejű tanyájában, vacsora után rágyújtott Náci bátyánk a kupakos tajtókpipára és lapos mcsolylyal, boldogan nézegetvén bennünket, észrevétette, hogy hajlandó beszélni .... A társaság épen stílszerű vélt (táblabíró, rendőrkapitány, börtönigazgató és holmi firkászemberek ültek az asztal körül) kapott a kínálaton és mindenki elhallgatott. Mintha ezzel akarta volna ki-ki jelezni, hogy csupa fülek vagyunk, tessék megindítani a beszédet. Az öreg megköszörülte a torkát (ugy, a miként ezt régi regényekben méltóztattak már olvasni) és megszólalt: — Hm — mondta — valahányszor az embereknek virtusságból való tülekedését olvasom az újságban, mindig eszembe jut a „nagy paraszt" kora. Rózsa Sándoré tudniilik, a hires betyároké, aki a szamosujvári börtönben hagyta oda bőrét. És ebből a korból egy szép, daliás ember jelentkezik az emlékemben, akinek azért kellett fiatalon elpusztulni, mert hét vármegyére szóló ereje volt. Valóságos Kinizsi Pál. Rádi