Délmagyarország, 1917. augusztus (6. évfolyam, 178-202. szám)

1917-08-19 / 193. szám

fezeged, 1917. augusztus 18. DÉLMAGY ABOBS&M ^ . ^ 3 7{oham a felhőkben. - A szegedi honvédeknél a CapuS-hegyen. — Bukovina, julius hó. Az autó ugyanazon az uton visz fel ben- i Hűnket a meredek Capul-hegyen addig, amig járható utunk van, amelyen két nappalUelőbb a király látogatta meg a szegedi ötös honvédek hadállásait. Az ut mentén szomorúan és siváran sötétlik a hellyel-közei kidöntött erdő rengeteg. A fák sűrű lombjain erős kárpát? szél sivit keresztül, amelynek egyhangú fütytyét ötipercenkint ijesztő, fülsiketítő, hatalmasdörrenés hasítja át. Az ágyuk, amelyek az ut mentén sűrű egymásutánban vannak felállítva . . . Amerre megyünk, mindenütt tréntáborolt, segélyhelyek, munkásosztagok, mozgókonyhák hihetetlen összevisszaságban ós felmeg levonuló katonák szinte elapadhatatlan sorban. Mennyi embert követelt már ez a háború és mégis, mennyi van még mindig! Frissek és jókedvűek és vidáman dalolnak, mintha nem is a fáradalmak és a halál mezejéről jönnének, hanem valahol odahaza, gyakorlótérről masíroznának. Pedig fáradtak, éhesek, rongyosak: enni, pihenni, ujraöltözni sietnek napokig tartó véres tusáik után. (Fönt, a hegy ormán, a hadállásokban a zászlóalj parancsnok fogad. A tisztek és a fiuk imádják: szeretetreméltó egyéniség, valóságos apja a legénységnek, velük örül, velük szenved, a legnagyobb tűzben is lelkesen és lelkesítve, bátran és bátorítva ott küzd a legelső sorokban. Megyünk vele végig az árkokon és a fiuk hálásan, örömmel és szeretettel fogadják a köszöntést. „Gondolnak ránk odahaza — mondja egy viharvert őrmester, — ez nagyon jól esik." Egy másik megjegyzi: „Két éve vagyok kinn a fronton szakadatlan, de még nem láttam itt eleven újságírót, hát csak irja meg, hogy jól érezzük magunkat, nem csüggedünk és köszöntjük a szegedieket!" Á szó a bakák között leginkább a király legutóbbi látogatásáról folyik. Az uralkodó másfélórás szemléje és a kedves, lebilincselő, Palotás Fausztin — ezredes. Irta: Cserzy Mihály. (Mintha csak a mult héten láttam volna Palotás Pusztít, minit újságírót. Mint egészen fiatal embert, aki most szabadult ki az élet rabságából: a hivatalból. Csupa temperamentum, csupa élet, az arca piros a hevülettől, a szemei.-tűzben égnek, amerre néz. mindenüvé elküldi a boldogság mosolyát. Mintha belekiáltaná a világba, hogy imc emberek, most jutottam el az én igazi világom szabad útjára, ahol hódolhatok az én örökké szép szerelmeseimnek: a (Múzsának ... Arra az útra, ahol virág- és tövis egyaránt terem, a végén azonban ott tündöklik, mint szines szivárvány — a 'dicsőség! . . . Sárga rózsa virit a kabátján, a -fején minden nap más-más szinü puha pürg-ekalap, a járása eleven, friss, mint a költőnek született iifjaké szokott lenni, akik bekerülnek a redakeió festetlen asztala mellé, hogy a szomszédos teremben búgó gépek zaja mellett, papírra tegyék lelkük virágait, a szép, a gazdag kincseket, melyeket megőriz a rotációs s a nagy molochon kivül a hir, a dicsőség a mulandóságtól És másnap olvasom a Szegedi Híradó tárcarovatában a szép, színes és mindenképpen zamatos, magyar parasztnovellát, a ciníé: Hornokfelhők, a cim alatt: irta Palofigyelmes mód, ahogyan a. fiukkal beszélt, rendkívül nagy lelkesedést és őrömet váltott ki. „A váratlan látogatás -+- mondja a zászlóaljparancsnok, — csodálatosan felvillanyozta őket- és ha akkor rohamra érkezett volna, parancs, ezek a gyerekek, akik már annyi bőstette] öregbítették a magyar honvédek jó hírét, ugy mentek volna neki a muszkáknak, hogy hírmondó se marad belőlük." Kérdem az egyik tisztet, mi volt az, amiért a király külön megdicsérte? Nem akarja elmondani. Az egyik öreg legény közbeszól: „Főhadnagy urnák alásan jelentem, azt tessék az urnák elmesélni, amikor az összeköttetésünk balról „ments meg Isten", jobbról ..Isten segíts," hátulról előre meg a baka vol." Általános derültség. Értelmetlenül bámulok a kacagó, vidám csoportra. Végül az egyik zászlós, — 19 éves, tavaly került ki az iskolából, — elbeszéléséből a következő csodálatos hősköltemény bontakozik ki: - Ez kérem, — mondja, — a mult héten volt, azután, hogy tizenhét napig húszszoros orosz túlerő ellen harcoltunk. Már akkor ötven kilométert nyomultunk előre az erdős, begyes, nehéz terepen, már a bakkancsaink is leszakadtak; a lábunkról. Ennünk se volt már mit csak a konzerv, inert, a folytonas előrenyomulásban az utánpótlás természetesen megszakadt. Olyan gyorsan mentünk előre, hogy a trén nem tudta merre vagyunk. Egy reggel a zászlóalj parancsot kapott, hogy a Ceremosz-völgyet határoló egyik hegycsúcsot foglalja el. Minden áron. igy .szólt a parancs. Nekiláttunk, hogy feljussunk n hegyre. A csúcsot egy meredek sziklacsoport képezte, mögötte ©ürü erdő. Az egész olyan volt, mint egy erős, hatalmas középkori vár romjai. Itt fészkelték be magukat a muszkák. (Két- irányban támadtuk őket, jobbról A . . . •százados, balról V . . . főhadnagy százada. A főhadnagy már négyszáz méterre jutott a meredek sziklacsoporthoz, amikor téves jelenfás Eausztin. A hírrovatban pedig ott találom a kedves diesekedést a szerkesztő: Nagy Sándor örökifjú iróbarátunk tollából, hogy Palotás Fausztin a lap belső munkatársa lett. lAz egész város elégedetten vette hirül az érdekes irodalmi-csemegét és a legkellemesebb élvezetek reményében várta Palotás irodalmi munkásságát. Akkor is volt már Szegednek irodalmi közönsége, amely jobban megbecsülte és értékelte a szegedi fiukból nőtt irókat, mint a mai. És Palotás Fausztin helyt állott magáért. Egymás utáni jelentette meg a szép, magyaros elbeszéléseket, melyek a nyolcvanas évek irodalmának ma is értékes gyöngyei voltak, s amelyek nemcsak a jó öreg Híradó, hanem a fővárosi heti- és na,pi-. lapok hasábjain országosan feltűnést keltettek. Ezek németre is le lettek fordítva. Önálló kötetei Az én édes otthonom. Rajzok a népéletből, 1881, Farsangi törtévetek. Rajzok, elbeszélések, 1883, A mi parasztjaink, tanyai történetek, 1889, A kapitányságból. 1886, Eresz alól, (Elbeszélések, 1887, Homokfelhők, 1889, Salve Regina, regény 1898, Törpe lelkek, elbeszélő költemény, 1907. És következtek a nagyobb lélekzetü dolgok is. A népszínművek. Az igazi magyar népszínművek, amelyekben magyar lélek él, magyar sziv lüktet és nem kigondolt alakok hamisították meg a magyar észjárást, a tiszta, igaz magyar életet, mint test kapott. Az volt benne, hogy oroszok balról könnyen átkarolhatok. Délelőtt 11 órakor meg is kíséreltük ezt az átkarolást, amely azonban majdnem végzetessé vált, mert ez a mozdulat a muszkáknak lehetővé tette, hogy a századot jobbról körülzárják. Mire ezt észre vették, már késő volt: minden oldalról ellenséges tüzet kaptak. A főhadnagy nem gondolkodott sokáig. Négy frontban állította fel a bakákat és négyfelé tüzelt az ellenségre. Meg"kisérelte, hogy rohammal verje ki a muszkákat, de lehetetlen volt, mert ugy kellett szikláról-sziklára kapaszkodni és miniden baka kitűnő célpontot nyújtott. — Ebben a rettenetesen veszedelmes helyzetben a századnak sikerült magát délután 3 óráig tartania. Csak ekkor ért véget a helyzet óriási bizonytalansága, amelyet fokozott az, hogy egy-egy legénynek már csak negyven tölténye volt. Délutánra az egyik szakaszvezetőnek — a király arany vitézségi éremmel tüntette ki, — sikerült az oroszok arcvonalán keresztül összeköttetést kapnia A . . . századossal, aki azt a parancsot küldte, hogy a Mikla-csucsót egy utolsó kísérlettel meg kell rohamozni. :— A század ekkor két részre oszlott. Az egyik visszafelé, a. hátuk mögött álló oroszokra, a másik pedig a sziklacsiicsra tüzelt. Csak ugy pattogott a sziklacsoport a rá csapódó go. lyóktól. Ezalatt A . . . századosnak is sikerült előbbrehatolnia és oldalról tüzbekapta a V . . .-ék mögött álló muszkákat. Két órás szivós, makacs és elkeseredett küzdelem után a század ujabb kétszáz méterrel közelítette meg a sziklacsucsot. Ekkor váratlanul hatalmas, sötét felhő húzódott a hegy fölé. Pokoli sötétség ereszkedett le a hegycsúcsra. Tüzelő izgalommal nézték a honvédek, hogyan jön a felhő mind közelebb, ösztönszerűleg megérezték, hogy itt a pillanat, mikor a csúcs ellen sikeresen végre lehet hajtani a rohamot. A parancsot be se várva, hangtalanul, halálos csöndben törtetett előre a század és mire a felhő elvonult, újból világosság támadt, a bakák már a sziklákon kúsztak felfelé. Az oroaz azóta keletkezett „népszínművek"-ben tapasztaljuk ezt a szomorú irodalmi félrevezetést. És Palotás színmüvei: a Táltos, a Csősz unokája, a Falu legszebb legénye, a Holdas. a Tüzes nyelvek a szegedi régi (a mai Kelemen-utcában, a Hágd helyén volt ez a színház) színházból, babérerdőt fonva a fiatal író ragyogó feje köré, - kijutottak az országba, sőt a fővárosba is, elsőnek hirdetvén a szegedi népet, melyből, mint illatos, kedves virágok nőttek ki a teljes, nagy irodalmi sikereket ért magyar népszínművek. Mintha csak a mult héten látnám Palotás Faúsztint, mint újságírót, mint Szeged nagy iróját, Szeged fényes tehetségű színműíróját, — pedig ennek már innen-onnan negyven egynéhány esztendeje. Hiába, az ember nagy dolgokat nem egyhamar felejt, különösen ha azokhoz a rokoniélek minden szép érzése hozzák apcsolódott. Pár esztendeig gyönyörködtette írásaival PaloMs Fausztin Szegedet, azután ugy eltűnt, mint a fény, vagy mint a virágillat. Találkozunk ugyan vele még soká, de már nem Szegeden, hanem Budapesten. Ötét is felszívta a központi sajtó, mint minden eredeti vidéki tehetséget. És később halljuk a hihetetlenül hangzó hirt — Palotás Fausztin tényleges katona lett. Hogyan? ... Hát lehetséges az, hogy egy lángolóvérii, igazi bohém kilépjen a sza-