Délmagyarország, 1917. július (6. évfolyam, 152-177. szám)

1917-07-08 / 158. szám

6 DÉLMAGYARORSZÁG. Szeged, 1917. julius 8. názási emlék öt- és egy koronást és azt auondta: — Ezeket ]K<dli,g minden magyar embernek magával kell hordania. — Kis dolgokban nyilatkozik meg nália az ginber teljes egyénisége -— mondta emlékezése nyomán dr. Brcma. Megihat ottan láttáim, liog.v az én kegyelme* aram milyen boldogan és kegyelettel őrizte fogságában azt a pár przemysli képeslapot, amielyien a vár képe látható lés a vár négy sarkán magyar nemzetiszínű zászlók lengenek, a lap közepén pedig az ö képmása díszeleg, ezzel a feliirásslal: Przemysl magyar erősség hős védője. — Akiit a magyar katona megszeret — •mondta a tábornok ur — az meg van szeretve. És ragyogott a szeme az örömtől. — Napokon keresztül beszélhetnék a kegyelmije® ur különböző figyelmességéről, jóságos megnyilatkozásairól, a katonák egészségi állapota iránt való érdeklődéséről — szólt dr. Ura na. Egy a sok közül: — Egyszer a városiba menteim, még pedig a teinplomba. Míg odajártam, addig a kegyelmes ur az adjutánsával, vejéivel Soós Pál (Századossal egy nemzetiszínű, vászonból készült, ágyhossziuságu faldiszt helyezett el a szobáimban, mert tudta, hogy ezzel végtelen örömet tszerez nekem. Külön-külön szerezték be a piros, fehér és zöld-szó na vászondarabokat, mig elkésziitették a nemzeti-színű faldiszt. amelyet magammal vittem sudogdai és we.so.voi fogságomba is. amely utóbbi helyen elkobozták tőlem a drága emléket... A tábornok ur, valahányszor megjelentek előtte az orosz katonaiság kiküldöttjei, mindig csal: azt kérte, hogy jó! hátijaualc a foglyokkal, különösem a beteg kaic.ncűikcd. A maga személyét illetőleg biean igen volt kívánsága, noha fogságának első évében szigoré bánásmódban volt része. Annikor ' Forgách grófné a Vörös-Kereszt megbízásából Oroszországiban meglátogatta a fogolytáborokat, közben járására, a volt cárnő parancsára jelentősen megjavult a tábornok ur helyzete. — Nijuy-Novgorodban, Wesovoban, Moszkváiban fogolytábori és kórházi működést fejtettem kii —- fejezte be elbeszélését dr Braua. A kegyelmes ur mindennap jelentést adatott magának beteg katonáink állapotáról és amikor környezetéből más helyre elszállítottak, szemű fiuk simogattak, mig odakint a széles, üvegezett folyosón az uraknak húzta a ban. da. És bej . . . igy volt, nem lehet eltagadni: sokszor belecsattant a forró csók is a pezsgők durrogásába. Élet volt itt uram, lázas, forró ellet. A levegő 'is szinte izzott a tobzódástól , , , i ' | I | A kockaköves zárt folyosó is olyan ma már, mint régi, egy alvó kripta, melybe a régi emlékek vannak cl temetve. A vidám é,i- szákák fakó emlékei, melyeket esak a képzelet tud szelíden visszavarázsolni és tailáu azok, kik valamikor itt ültek ennél a kihúzó® asztalnál, mely mint egy ősi ereklye húzódik meg most a szegletben. Az ember szinte látja rajta a gazdag terítést, a pompás ételeket, a finom borokryt, a csillogó poharakat, ezüstöt, aranyat, melyek alatt roskadozott hajdanában az ódivatú remekmű. És szinté hallja a vidám muzsikát, mely éjfél felé már felszabadult és bezengte az efeész épületet, A többi szobák is ilyen mostoha sorsra jutottak. sÉ az udvar, a cselédház. istálló, mind, mind egy letűnt szép életnek a. romjaiként. disztelenkednek ma már. A hombár is üres, lécei itt-ott kitöredeztek, alatta a disznóól deszkái lekorhadtak, egymásra csúsztak, a knt kávája is inegroppnat, a gémje, ostorfája podvásodásra hajlanak, az itatővályu kilyukadt, régi kukoricaszár van belehajigálva. Az udvaron szenny, por és a régi keréknyomok után fölcserepesedett görön- 1 gyök egészítik ki a pusztulást. Csak a természet maradt hü önmagához, j arra kért, hogy mindent megtegyek beteg katonáink egészségi állapotának javítása érdeikóben. Páratlan szit'vü, mély érzésű ember az én (kegyelmes uram, akinek fogságában is az volt a legnagyobb gondja, hogy a foglyok és beteg katonáink jó elbánásban részesüljenek. Egyszer azt mondta az orosz tábornoknak: — Hiszem és tudóim, hogy az orosz katonafoglyoknak ugy Ausztriában, mint Magyarországban jő dolguk van. Panaszra nincs és nemi is lelhet okuk. Remélem, hogy a mieinknek sincsen. Ne is legyen! Tudja-e tábornok ur, hogy Magyarországon az orosz fogoly tábornokok az Eszterházy kastélyban laknak! Mert nálunk mindenkiben az eimlbert nézik. Már mi ilyenek vagyunk és maradiunk . . . Meghalt Boros Józsefné. (Saját tudósítónk tói.) Virágok nyílása idején megszűnt egy* virágzó élet. „A kis Idusba virágai" bánatosan hullajtják levelüket és egy nagy csomóban tömörülve, oda igyekszenek a fekete posztóval bevont koporsóra, hogy szeretettel födjék be annak a ragyogóan <szóp asszonynak kihűlt tetemét, aki mig élt és itt járt közöttünk, melegséget ársztott maga körül, finom, poétikus lénye mindenkit -elbájolt, hódolásra késztetett- és aki olyan volt, mint egy* virágzó orgona-fa: színnel, illattal, szépséggel teli. Virágok nyílása idején távozott el a virágok ajnározója és virágok halk szavú, egyszerűségében is kedves megéneklőj-e. Nyárele ji idő vitte el a sugárzó szépségű'asszonyt, akinek a; kora nem hajlott még a nyárba, a'ki szerette a napfényt, a csillagbullásos augusztusi éjszakákat, a tűző nap melegét és azt a meleget, ami jóságos, szerető szivü emberekből áradt ki. És szerette az életet, ami csak szépségeket juttatott neki és szerette embertársait, azokat is, akik környezetéhez tartoztak és azokat is, akiket nem ismert, de akikről tudta, hogy evangéliumuk" A rózsafák még ma is nyílnak a ház előtt a kicsi kertben hajnalicska, folyondár is lmján tenyézsik, anélkül, hogy a régi idők gondos ápolását élveznék. A szökőkút kövei azonban már elváltak egymástól az egyik itt bever, a másik amott, ahová a szél. vagy az eső elmozdította őket. És a finom keeskecseesü szőlő venyigéi is üdék és termők, most is a falvai vannak erősítve, onnan lógatják fürtjeikét. A régi udvarházban ma már csak egy idős asszony él. Talán Bolvsáry Gáborné, vagy akinek a neve most hirtelen fölvillan -a multakban bolyongó ősz hegedős lelkében. Ennek is fehér már a baja, ezt is beezüstözte az idő, ez is megöregedett, a másik is aggastyán lett, olyan valamennyi, akik igy visszamaradtak, mint a múmia. Az arcuk fonnyadt, ráncos, a kezük remeg, a lelkük tele van sóhajjal, szomorúsággal és vezeklésseí. Csodálatos -dolog, hogy éppen 'őket választotta ki a sors, akiknek vezekelniük kell a multak könnyelműségéért. Őnekik, akik a világos, zajos éjszakákban az egyik széni ükkel kedvesen mosolyogták a vendégekre, a másik szemükben pedig ott csillogott a jövő fölötti aggodalomnak a fehér könyje . . . Szegény asszonyok. Hiszen ők még azt- is megcselekedték, hogy elmentek az uruk után az alacsony vendéglő füstös nagytermébe. Betoppantak, mikor javában húzta a cigány, mikor bankóvsll gyújtott rá szilaj nagy kedvében az ember és a kifogyott. toros üvegekbe égő gyertyát parancsolt kemény, dacos hangon. a jóság, a. szeretet. És megesett a szive az elesetteken, a szűkölködőkön, akiket nemcsak szánt, hanem segített is. Harmonikus volt- a lénye, az élete is, csupa szépség, csupa fényesség, mindaddig, mig hatalomba nem ejtette az elmúlást előidéző sorvasztó betegség. •Virágok nyílása- idején hunyt el dr. Boros Józsefné, akit ennek a városnak társadalmi élete már harmadik esztendeje nélkülözött. Harmadik esztendeje már, hogy ágyhoz szegezte a betegsége, amit a- háború első esztendejének szent estéje előtt szerzett, ama nyirkos és hűvös délutánon, amikor a városi közikörházban lázas buzgalommal serénykedett a kórház betegeinek, sebesült katonáink örömokozásán. Fáradhatatlanul, kipirult, rózsás arccal járta a kórház hideg, sötétes folyosóit és benyitott minden betegszobába, begy anns-k lakóival éreztesse a szeretet ünnepének melegségét, örömét. Kis karácsonyfák apró gyertya-esküit. gyújtogatta a betegszobákban, minden betegnek juttatott kalá"csot, befőttet; a katonáknak bort. szivart, egy csomó cigarettát, képes lapokat és vigasztalta őket, elfojtva könnyeit, mosolygós areacl, meleg, szeretettől áthatott szavakkal. ' ' A szerető jóság munkája közben meghűlt, tüdőbajt kapott és a betegek neiness-zivü ápolója, vigasztalója súlyos beteg lett. Hiába volt szerető és szeretett családja, gondos ápolása, orvosainak minden törekvése, buzgósága, Abbazia, Gosensass. Gries, Tátrafüred, Grimmenstein, D-avos tiszta balzsamos levegője, a szép és jó asszonyt mindinkább sorvasztotta a kór és szombaton kora reggel, amikor még a- nap nem is bontogatta sugárkévéjét, szenvedéseitől szatymazi villájukban megszabadította a halál. Mindössze 34 esztendőt élt és ebből 15 esztendőt bold-cg, zavartalan házasságban férjével, dr. Borús Józseffel, a városi közkór— Száz szál gyertyát, száz itce bort, aki áldója vem a világnak! . . . Betoppantak és ugy álltak az asztal végénél, mint az esdő lélek. Szótlanul, de könyörgőn. —Istenem, mi lesz, ha ez .soká, igy tart! ,S mikor nagysokára engedelmes hitvessé vált a nagyvérü italos ember, akkor, távozás előtt lopva, hogy az ősi tradícióktól pusztuló magyar valahogyan ne lássa, összemarkolták a gyertya darabokat és kanosóba öntötték a megmaradt bort, s azután lopva, •kendőjük alá rejtve, elvitték az italt, a gyér* tyadarabokat, mert hát ezek még valamonynyire megkönnyítették az ő szorongó lelküket . . . Veszett fejszének nyel-e került. A jó, öreg hegedős most hirtelen fölrezzen. A vissza,álmodott múltnak szép, szines képei im lassankint elmosódnak1 előtte. Ugy tűnnek el, mint a reggeli köd a ragyogó napsugártól. És nyomban ott van a jelen, a megharnieithatlan, tiszta valóság. S ez most, az elpusztult régi magyar világ fölött borongó ősz költő lelkét még inkább lehangolta. Bár sohase látta volna meg a. jelent, a mai életet, az udvarháznak mai idegen lakóit. Ezek még jold-au megrontják a nimbuszát, még inkább lealacsonyítják a ház értékét, idegen nyelven beszélnek, idegen szokások között élnek a kurta zsöl'1 ér-életre idekerült emberek. És nem is olyan szépek, ne mis olyan--kedvesek, mint B régiek voltak. A foglalkozásuk is olyan száraz, prózai, nincs benne semmi szín, csak rideg üzleti számítás ós haszonlesés. Vaggon-számra szállítják idegen, országba,