Délmagyarország, 1917. július (6. évfolyam, 152-177. szám)

1917-07-08 / 158. szám

Szeged, 1917. julius I. DBLMAiGYABOBSZÁÖ J(usmanek tábornok mellett• — Két és félévig orosz fogságban. — A Üéhnagyaromttág annak idején megírta, bjgy <ír. Brana Iván ezredorvo-s, Kass János veje, kiét és fái évi orosz fogság utál), mint rokkant megszabadul az orosz fogságból és családja körébe. Szegedre érkezik. Ma-holnap egy hónapja lesz már, hogy drT Brana ezredorves hazaérkezett. A kiváló orvos és a vitéz katona alig mozdul ki otthonából, pihen és minden igvekezetóviel azon van, hogy mielőbb megszerezze a teljes egészségét és végezhesse majd azt a munkakört, arait a katonai parancsnokság részéve kijelöl. Dr. Brana Iván 1914. november 9-én került orosz fogságba. A hálboru előtt Przemyslhen. a 45. gyalogezred főnök-orvosa volt. Mint fogoly'Nijniy-Novgorodha került, aGilol az első hét hónapot a szibériai deportáltak öreg fegyházában töltötte. Ezenkiivül Sudogda, Wesovo, Iva rí owo-Wozneszenszk, Btogorodiek, Moszkva és Pétervár volt az a hely, aihol időről-időre elhelyezést nyert. A Xijni.y-Novgorodlban levő fogsága üdéjén alig merte remélni, Ihogy idő előtt kikerül az öreg fegyház épületéből. Hét hónap után. most két esztendeje, azt az utasítást kapta, hogy-jelentkezzék a város végén egyedül álló iskola-épületben, ahol szintén foglyok voltak elhelyezve-. A parancsnak megfelelően egy orosz katona kíséretében megjelent a kijelölt épületben, ahol Kusmanek tábornokot, Przemysl hősi védelmezőjét találta. Képzelhetni végtelen öröanét, hogy a hős tábornok előtt megjelenhetett. Kusmanek kézadással üdvözölte az ezredorvost és megkiérte, hogy orvosilag vizsgálja -meg az adjutánsát, aki betegségbe esett, Dr. Brana rövid idő alatt .meggyógyította Kustmanék adjutánsát és a. tábornok e fölött való megelégedését azzal fejezte ki. hogy az orosz tábornokot megkérte,^engedné meg, hogy dr. Brana Iván, mint háziorvos, mellette maradhasson. A hős tábornok kérelmét az orosz tábornok teljesítette és dr. Brana 13 hónapon keresztül Kusmanek tábornok közvetlen közelében tölthette el a rabság keserves idejét. Lassan és szomorúan teltek a napok. Délutánonként kártyáztak, majd hogy orosz kuglizót csináltattak az udvarban, kiugliz-ássa! szórakoztak. E szórakozásokon kívül hasznos szórakozást is űzték. Kusmanek tábornok tudvalevőleg szenvedélyes -kertész. Az épületnek elég tágas udvara van, arniely 60 mtétei hosszú és 15 méter széles. Ezt a területet kertnek művelték meg. Volt abban virág, vetemény, amelyeket ugy ápoltak, gondoztak, mám a szerető szivü anya szokta a gyermekét. Ennyi minden, amit dr. Brana fogságának idejéről, történetéről elbeszél. Seimmü másról nem hajlandó nyilatkozni, interjúra sem kapható, egyszóval hallgatag, szűkszavú és ezt a magatartását azzal indokolja, hogy ami jelenteni valója volt, azt az illetékles helyen elmondta, a nyilvánosság számára nincs mondanivalója. Annál bőségesebben beszél Kusuianek tábornokról. A szeretet, a tisztelet melegsége árad a szavából, ha Kusmanek tábornoknak csak a nevét is kiejti. Nemcsak a bős- katonát magasztalja benne, hanem a legjobb szivü embert, az emberséges embert, a magyar embert, aki büszkén vallja magát magyar születésüllek és aki el van ragadtatva a magyar katonák emberfeletti teljesítményétől, a honvédek vitéz magatartásától. — Sokszor, sokat beszélt nékünk a kegyelmes ur a przemysli nehéz napokról, a katonák hihetetlen szívósságáról, kitartásáról és lelkesültségéről. Elmondta, hogy 1915 január hónapjában már nagyon érezhető volt a kenyér, a hus és a főzelék hiánya a szorongatott várban. Februárban és márciusban már beállt a k-enyérinség és csak lóhussal táplálkoztak. A legénységet nagyon sajnálta és minden lehetőt elkövetett helyzetük enythitésére. Kirohanásokat is azért eszközöltetett ntlha, hogy a földekről a legénység céklához és répához juthasson. — Mikor megtudtuk a vár visszafoglalását. nagyon boldog volt a kegyelmes ur; az öröm csillogott a szeméhen, egyben a homlokára kitilt a bánat a miatt, hogy a visszafoglalás idejéig nem tarthatta a várat. Ez a gondolat kiuozta mindig és foglalkoztatta a bo* tábornokot. — Nagyszerű ember az én kegyelmes uram, i/ig-véiig katona, szokásaiban és megnyilatkozásaiban is. Ha a fogságunkban valamit okmányt, vagy levelet aláirt, a neve alá mindig azt irta: osztrák é>s magyar tábornok. — Beszélgetés közben újra meg újra viszszatért kedvenc témájára: a magyaaiság jövendőjére. Páratlan nemzet — szokta mondogatni — a magyar! Nemcsak lojális, hanem lovagias és eszményien hős és vitéz. Ennek a nemzetnek kívánatos a számbeli gyarapodása, mert minden egyes magyarral szaporodik a királyhűek száma és a szeretett hazának hősi védelmezője. A csodával határos, amit a katonáink végeztek. A honvédek, az én honvédéin! pedig csodalények! — Néha a szakács tortát készített. Amikor a kegyelmes ur környezetében asztalhoz ültünk és feltálalták a tortát, amely nemzetiszínű zászlócskákkal volt díszítve, a tábornok urnák kipirult az arca, szemed tűzben égtek és felállva, minden pose nélkül csak annyit mondott: — Uraim, talán felállnak a nemzeti trikolor előtt. — Magam is sokat beszéltem a kegyelme* urnák a magyarságról, a magyar nemzet teljesítményéről és bizony néha elragadott a hév, amikor a magyarság múltjáról, .jelenéről és jövendőjéről emlékeztem. Egyszer, beszélgetés közben, amikor nótát zengte/m a magyar népről, a kegyelmes ur a vállamra tette a kezét és csöndes, simogató, atyai hangon azt mondta: ; — Jó, jó, kedves doktor, elhiszem, hogy maga i.s jó magyar. De az nem érdemi, hanem kötelesség. Hanem majd megmutatom én. magának, hogy ki az ig'azi magyar ember. Felállt, majd bevonult a szobájába, ahonnan kisvártatva kihozott egy pár millenkrmi ék koroHangulat. Irta: Cserzy Mihály. A jó öreg hegedós ebéd utáni sziesztáját élvezte. A verandán ült, hová a napsugár csak nagy erőlködéssel birt bejutni a szőlőlevelek között, Meggyszinre érett taitékpipájából fehér felhőcskót eregetett, melyek lasu imbolygással ide s tova húzódtak, végre álmosan elnyúltak ós olyanok lettek, mint őszi délutánokon a mező fölött tévelygő bikanyálnak vékony szálai. Egy darabig meddőn szemlélgette, az eképpen formálódó füstfoszlányokat, azután szép csendesen gondolatok kezdtek rajzani az elméjében s a> gondolatok révén színes képek alakultak ki a lassan ébredező képzeletben ... Apró, egymásba olvadó régi képek, melyek ugy sorakoznak időnkint az ember lelkében, mint a múltnak visszamosolygó szép emlékei, melyeknek még a hangulatait is megérezzük, ha nem zavar meg mélázásuakban semlmi. Például egy szép őszi napnak :az emléke ugy jön vissza az ifjúság verőfényes korából, hogy annak nem csak a szinót, <a mosolyát látja meg lelkünk, hanem ez illatát is újra megérzi, A fodormenta-illatot, mely valahol az érdőszélen árad fel és vonta magára a figyelmünket. De csak egy-két pillanatra, amint letéptünk egy szálat s mosolyogva, odanyújtottuk a rózsaszín-ruhás leánykának, ki ránk nézett, visszamosolygot t csak annyit tudott mondani: — Szépszagul Íj ' ' f Ci.-il.LS Valóban szépszagu volt a fodonnentalevél, mert annak adtuk, aki szivünkhöz legközelebb állt, akinek bársonyos, tapadó tekintete egy egész világot széppé, bájossá tudott volna varázsolni. 9 akinek ma már rozsdavörös hajába itt-ott fehér szálakait tűzdelt a negyven esztendő, a lelkét megtöltötte a hitvesi hűség és az anyai szeretet hófehér virágokkal, s ma is oly szép, oly kedves és oly forró, odaadó a csókja, mint akkor, azon ai felejthetetlen őszi délutánon.. A szines, öreg képek lassankint megejtették az ezüsthajú költőt, bágyadtain lecsukta szempilláit és álmodozni kezdett. Kedves volt az álmodozása. . . Amig csendesen elvonult lelke előtt a feltámasztott mult egy epizódja, ugy érezte, mintha az emlékezésnek ritkuló selyemfátyola mögül hangok szálldosnának a verenda alá Régi magyar nótáknak lágy ütemei, melyek olyan titokzatosan, olyan sejtelmesen jönnek és hullámzónak, mintha valahol messze, árnyas lugasok között, öreg emberek és petyhüdt asszonyok dalolnának és az erőltetve fölcsendülő hang előbb kopár sziklafalhoz ütődne s csak azután jönne ide és simulna az öreg költő lelke köré ... A régi magyar nótáknak visszhangját hallgatta és figyelte most a multak közt bolyongó öreg hegedős ... A dalok szivetmegejtően szépeik voltak ós minden soruk, minden ritmusuk magyar szívből, magyar lélekből fakadtak . . . Valami csodálatos melegség kezdett föláradni » szive körül. Törékeny ereiben mintha sziláján kezdett volna folydogálni a vér, mintha tüzet fogott volna szivében a magyar önérzet és az ősi büszkeség, egy percre fölnyitotta fényes szemeit, nézett a beszüremlő napsugár felé és eszébe jutván a mai dalok, a mai költészetnek szagtalan, dérütött virágai, rezignáltán hátradőlt székén és a felindulástól elfáradva, ismét beletemetlkezett lelke a régmúlt ifjúság viszszaálmodott verőfényébe. ' • ! A dal elmúlt, egy régi udvarház képe lebbent a képzelet lenge vásznára. Ez domborodott most ki mindjobban, mind erősebben. A nyolc-tizszobás öreg kúria, melyben valamikor vidám, pezsgő élet folyt és szép tipusu emberek élték le gondtalanul és munka nélkül az irámló éveket. i . í j Az ősi kúria ma már üres és elhagy ott, a régi bűnökről sírdogál szomorú elégiát. A falakról, ahol valamikor pompa és vagyon hivalkodott, fakult, poros fcaipéta . rongyai hajlongnak megalázkodottan lefelé és az öreg kandalló ugy gubbaszt a sarokban, mint a vágottszámyu, kopott gólya-madár gondozatlan, göröngyös udvar közepén. Az ebédlőben még kérkedik néhány karosszék; nagyvirágu kasmír szövetével olyan mindegyik, mint egy valóságos potentátum. Mint egy tönkrement dzsentri, aki a régi jó időkhői maradt, fakult gúnyában feszeleg és azt képzeli, hogy ő még mindig ur, még mindig csak ugy vállveregteve kell az emberekkel érintkeznie. Ezek az öreg, öblös fotelek is mintha hetykén rászólnának az idegenre: nem ez a világ járta valamikor, ember! Puha, fehér testű asszonyokat ölelgettünk mi itt. vaíamiikor. Szép asszonyokat, 'kiket tüzes