Délmagyarország, 1917. július (6. évfolyam, 152-177. szám)

1917-07-22 / 170. szám

Szeged, 1917. julius 22. DELMAGYAROBSZÁG 5 Énekszó mellett visszavert orosz támadás. — hogy harcol a 101-ik ezred a határon. — — A sajtóhadiszállás engedélyével. — Orosz front, 1917. julius 7. Reggel 6 óra . . . Siirü ködfelhő ereszkedik a földre . . . Az emberek szeme révedezve bámul a tömör szürkeségbe. Nem lehet látni a sziklás begyeket, a nyári pompájában zöldelő fenyőóriásokat; mindenre ráfeküdt a párolgó, nyomasztó ködtenger. A fronton is csend van . . . Nem hallatszik egyetlen ágyú, vagy fegyver-lövés ,sem. Csak valahonnan nagyon messziről hoz kísérteties hangokat a juliusi szellő, mi a nagy csöndben ágyuk öblös, mély dübörgéséhez hasonlít. Az Erdős Kárpátokban, hol jó darabon a 101-ik gyalogezred frontja húzódik, már régóta nem volt nagyobb íharci tevékenység, csak egyes helyeken kellemetlenkedett az oroszok kölcsönkért angol és francia tüzérsége. Ma azonban már ugy 9 óra tájban szokatlanul hangosan viselkedtek a túlsó oldalon. Különböző kaliberű ágyuk lőtték he magukat állásainkra. De még sem lehetett komolyan venni a szokatlan kellemetlenkedést, mert a mindennapi tüztevékenységet nem nagyon haladta meg. Tüzérségünk eleinte nem reagált az ellenség kihívására, csak várta a fejleményeket. Később azonban erősödött az oroszok tüzérségi tüzelése, sőt dél/után 1 óra tájban már a drótakadályokat, az állásokat és a frontba vezető utakat vette tüz alá és lőtte különböző nagyságú robbanó és gázos gránátokkal. Ekkor már sejtettük, hogy akar valamit az ellenség és pár perccel később minden irányból jöttek a figyelmeztető parancsok: felkészülni, figyelni, mei\t az orqsz 'támadni akar... A bakák örömmel vették tudomásul a parancsot, Elővették fegyvereiket, ellátták magukat bőségesen munícióval azután — mert már záporként hullott a gyilkos gránát és srapnell — gránátmentes fedezékbe húzódtak visz-" sza. A tüzérség is teljes készenlétben várta a fejleményeket. Száz meg száz öblös torkú ágyú leste a parancsot. Délután 4 órakor már megszámlálhatatlan mennyiségben szórta azorosz állásainkra a rengeteg gránát-tömeget, mely valósággal pergőtüzzé alakult át. A nehéz gránátok pozdorjává tépték drótakadályainkat, melyeket előretolt állásaink elé huztunk és szünet nélkül tartott ez a rettenetes ágyútűz egész este 9 óráig. Sötétedni kezdett ... Az oroszok előbb egyenkint ugráltak ki árkaikból, majd sürü, tömött sorok fejlődtek fel . . . Pár pillanat . . . Már minden baka a helyén van, a fegyvere ravaszát felhúzva várja az oroszt . . . Tüzérségünk is megkezdte a tüzelést . . . Zúgott, fütyült, sivított a levegőben a sok gránát. A bakák még egy lövést sem adtak le, várták, hogy közelebb jöjjenek, esak a tüzérség aratott bőségesen. Már nyüzsgött a sok orosz katona a front között... Habozva félve jöttek előre. . . Tele félelemmel, rettegéssel . . . Ugy jöttek, hogy egymást lökdösték előre . . . Most a gyalogság is akcióba lépett. Millió kis fegyvergolyó röpült a támadók felé. . . Hullt az orosz, hogy bámulat volt nézni . . . Egyszerre csak — mint egy parancsszóra — megállt a hullámzó tömeg, mintha valamennyi támadó orosz lába gyökeret vert volna a földbe .. . Állt és pillanatokig tehetetlen volt a nagy gránát- és fegyvergolyó zivatarban . . . Szivesen szaladtak volna vissza, de zárótüzünktől nem birtak . . . Lefeküdtek ... És ez a harcban az a pont, amelyben a támadló fél megtörik, le van verve ... | A 101-es „sárga veszedelem" pedig csak állt rendületlenül és tüzelt . , . Aztán percekig tartó csend . . . Valaki elkezd énekelni. . . . Most egy másik harmadik . :; tizedik. Már az egész frontja énekel a 101-es bakáknak ... A zugó gránátzivatart túlharsogta a magyar baka érctorka, amikor rázendített: •Megkérem a lisztes molnárt" „Őrölje meg a búzámat," „Úgyis más öleli, úgyis más csókolja" „Odahaza a babámat ..." Mint a villám, ugy cikázott végig a dal a fronton. A félelemnek, meglepetésnek még a nyoma sem látszott meg egyetlen bakáján sem a „sárga veszedelem" ezredének ... Az oroszok ismét mozgolódni kezdtek . . . Felugráltak, hogy előbbre jöhessenek. Most kezdődött csak meg az igazi hangzavar. Gépfegyverek, aknavetők, kézigránátok kezdtek siralmas koncertbe ... A tüzérség és gyalogság össztüze teljesen legyőzte az oroszok támadó erejét . . . Örült kavarodás támadt közöttük. Egyik tartalék a másik után tört meg a 101-es bakák védelmi vonala előtt... Olyan volt a harctér | külső képe, mint egy fantáziált pokol-konyha, melyben a bűnös emberek jajgatva, sinva, ordítva veszik ki büntetésüket olyan lárma volt, mintha millió ördög dübörgött volna a pokol katlanában . . . Ugy hullt az orosz, mint otthon kasza után a kalász. Ismét nem tudtak előbbre jönni. . . Lefeküdtek . . . Ekkor hajrá! Garmadával hullott közéjük a gránát és az apró, de biztos balált hozó fegyvergolyó Felugráltak . . . Menekülni próbáltak, de menekülés csak a balálban volt számukra . . . Két teljes órát tartott igy a harc, mig teljesen megtört a támadás a 101-es baküfif vitéz ellent állásán. Azután csend lett. . . csak a sebesültek segélykiáltásai hallatszottak, csak a haldoklók végső nyöszörgése zavarta a csendet, melyből mint az égből szálló ima, ugy vált ki a magyar bakák felharsanó Himnusza . . . Levett sapkával, lábhoz tett fegyverrel könyörögtek, hogy: „áld meg á magyart jó kedvFiatalok. Irta: Sípos Iván. Ott ült az őszi verőfényben. A kis térén már a késő szeptember hullatta aranyfényű leveleit; az ég opálos volt és a Tisza felől hűvös szelek fújdogáltak. Kallós csak nézte, nézte a néma utakat ós kis melankóliával Rómára és Parisra gondolt; az örökvárosban most gyúlnak föl az örömök lámpionjai; a párisi utcák pedig most a legszínesebbek és bizsergő vágyak sóhaj toznalk a karcsú bokák nyomán! . . , •— Párás! •— mormolta vágyakozva és fölsóhajtott, de nyomban utána idegen, furcsa fájás térdelt a szivére; olyan gyötrő szomorúság, hogy azt kívánta: bárcsak mielőbb halna meg. Az utóbbi időben mindig ez kínozta; ez a nyugtalan, szorongó bánat hozta haza is az idegen világból; mint valami csudálatos vak ösztön, csak hajtotta, hajtotta, mig haza nem ért. Pedig akkor már alig emlékezett az otthonára és nem várhatott semmit tőle; lassankint elszakadt mindentől, mindenkitől; hazátlan lett és világcsavargó. Mert sokáig nem tudott megmaradni sehol, csak ment, bolyongott egyre messzebb, egyre távolabb s csak üritgete az élet örömeit, egyre nagyobb mohósággal. És amikor már azt hitte, hogy ez igy fog tartani mindörökké, akkor kirobbant az idegeiből ez a rémesen kinzó betegség és egyszer csak itthon volt, a régi városában. Hazajött — meghalni, ' Kallós unottan bámult szerteszét és jól esett néki, hogy az arcát langyos napfény simogatja; olyan volt, mintha lágy asszonyi kezek cirógatták volna puhán, melegen. El volt keseredve; most, ezen a mosolygósan szomorú őszi napon százszoros súllyal érzett minden kint, minden gyötrelmet; energiája szinte végképp és teljesen elhagyta a véres tusakodásba®. Agyában zavaros gondolatok kóvályogtak; már töltött revolverek csövével játszadozott és búcsúzni kezdett meghatottan mindattól, ami szép, kedves ós jó ebbén a nyomorult földi létben. A szomorú ötletek annyira lenyűgözték, hogy nem is vette észre, hogy már nincsen egyedül. Arra eszmélt föl, hogy valami türelmetlen toppantástól finom kavicsok ütődnek kalapjához és keztyütlen kezeihez. Akaratlanul is összerezzent és föltekintett a földről, ahol az elszórt kavicsdarabkákat számlálgatta gondolatnélküli, automatikus vizsgálódással. [Fiatal, alig 17 esztendős gyereklány haladt e'1 előtte; finom, mint egy altwieni porcellánváza ós szép, mint az ébredő hajnal. Kallóis egészen megdöbbent; még sohasem látott ennyi kedves szépséget, ennyi derűt, mosolyt és jóságot egyetlen leányarcon. A kislány nem vette észre a férfi meglepetését; talán nem is látta; ideges nyugtalansággal sétált tovább és minden pillanatban kicsiny kar-óráját nézte eléggé nem titkolható 'bosszankodással. Mintha sírtak volna várakozásteli mozdulatai a türelmetlen panasztól: — Hát nem jön, hát hiába várom! Hirtelen visszafordult és megállt Kallós előtt: — Szabad? — kérdezte, majd hozzátette kis zavarral, magyarázatul: — ez az egyetlen pad, ami még mindig a téren van. — Ó, kérem, — parancsoljon! 'A lány leült és Kallóst még nagyobb, még mélyebb fájdalommal hasogatták az éles nyilalások. Ahogy ott ült a bosszankodása ellenére is mosolyos arcú kislány mellett, egyszerre belédölbbent nagy-nagy árvasága, hogy senkije, senkije nincsen s ha véletlenül elérkeznék az utolsó este, nem lenne, aki lefogja a szemét. Most egyszerre megértette, miben is gyökerezik tulajdonképpen kinző betegsége s mi kellene, hogy meggyógyuljon? Kis szomszédnőjének mélységes sóhaja ébresztette föl ájult gondolataiból. Az idegbajos emberek finom ösztönével §zt is megérezte, hogy a lány hosszan, kutatva nézi, vizsgálgatja. Minden szomorúsága ellenére is elmosolyodott gyöngén: •— Nagyon nehezen várja? A hangja lágy volt és meleg és annyi megértés csengett benne, hogy a kis gyereklány, akit az alkony, az ősz ós a várakozás láza amúgy is elkínzott már, szívesen boosájtkozott beszélgetésbe. — Nem, de olyan rossz igy, hiába várakozni. És haza kellene mennem már . . . pedig . . . Folytatni akarta, de hirtelen elszégyelte magát, hogy egy idegennel szemben egyszer-