Délmagyarország, 1917. június (6. évfolyam, 128-151. szám)

1917-06-03 / 130. szám

Szeged, 19!7. jnnins 3. DELMAtíYA RORSZAG 5 Háborús célok. Nemsokára lesz három éve annak, hogy Szggeden tüntető felvonulásokban volt részünk. „Éljen a háború", „Vesszen Szerbia" és hasonló kiáltásokkal volt trii a levegő. A Kossuth szobor előtt buzdító beszédeik hangzottak el, önkéntes csapatokat toboroztak és mindnyájunkat a láz fogott el, amelyet évek, talán évtizedek a magunkba szorított düh táplált. Nagy volt az elkeseredésünk különösen Szerbia, azon Szerbia ellen, amely éveken keresztül aknamunkát végzett és Magyarország területi integritása ellen állandóan tört; azon Szerbia ellen, amely gyilkosokat nevelt és kitanított arra, hol, mik ép és kit kell láb alól eltenni, hogy hóbortos álma valóra váljék. Majdnem három év telt el azóta, A háború soha sem gondolt, soha sem óhajtott méreteket öltött. Mi, akik megfenyíteni akartuk Szerbiát, mint egy rakoncátlan gyermeket, amely testi fenyítéket érdemel, belesodródtunk a világháborúba. S ennek közepette tárult elénk az a boszorkánykonyha, amelyben ezt a háborút évek óta élesztgették, dédelgették, nevelték. Azt a háborút, amelyet Szerbia vad gyűlölete, gyilkos bérenesége zúdított ránk. S ebből a boszorkánykonyhából tárultak elénk azok az összeesküvések, amelyeket strucmadár módjára soha észrevenni nem akartuk. Az egész világ nemcsak ellenünk, ihanem egyetlen szövetségesünk, Németország ellen tört és megnyergelve Belgiumot, Oroszországot, Szerbiát, Montenegrót, kiadta a jelszót a kezdésre. Az ok és a, mód mellékes volt. Igy született meg az a háború, amely még mindig dühöng, az, amely fiaink színe javát elvette, amely pusztítást hozott az egész világra, amely hihetetlenül megduzzasztotta a lelketlen spekulánsok, főleg Anglia zsarnokai és Amerika álszenieskedők zsebeit, amely az áldozatok hekatombait követelte eddig. Ki ne emlékeznék vissza az első tüntetésekre, amelyektől Szeged utcái is hangosak voltak és ki ne emlékeznék vissza magukra a tüntetőkre? Merte-e volna valaki akkór gondolni, hogy három év elegendő ahhoz, mindent elfelejteni, elegendő ahhoz, hogy a háborúért lelkesedőkből háborúellenesek legyenek? ki merte volna elképzelni, hogy maga a j háborús ok feledékenységbe fog menni és i magunk közt levő magyar ember fogaj ki- . Stáció-szentelés Alsótanyán. Ha majd vége szabad enuek az istenitéletnek, ennek a lelketlen emberpusztitásnák, gondolom: sok márvá-nykő, sok apró kápolna fog épülni utor-utfólen, ellaposodott sírhantok mellett, melyek mig kő kövön marad, szomorú emlékekként fogják hirdetni késő utódokak, azt az írásokban kellőképpen el nem regélhető és hagyományokban meg nem őrizhető borzalmas időt. amidőn az emberi lélek megtompulásából éveken át tombolt a világháború. Oszlopok, kálváriái stációk keletkeznek majd, ahová kegyelettel i'og elzarándokolni a nép, hogy letegye az-emlékezés friss koszorúját és elmondja a hazaszeretetben elcsöndesedett szivek túlvilági nyugalmáért a maga forró, áhítatos, szent imádságát . . . i Oh, milyen szép lesz ez, milyen kiengesztelő!. ; . Amerre majd járunk, amerre majd gondtalan utunk visz, mindenütt lesz egy-egy patináskodó kő vagy érc, egy-egy omladozó építmény, mely rátolt emlékeztek; édes véreink, büszke, vitéz magyar üuk, kik ma még nemes önfeláldozással, haláltmegvető bátorsággal ott harcoltok az ellenség földjén és mikor leszáll •az„est, a nap aranyfényű sugarai búsongva mondhatni: nyújtsunk bókejobbot a szegény j szerencsétlen Szerbiának, annak a megtévedt 1 rossz gyereknek; nocsak béke jobbot, hanem adjunk módot neki arra, hogy a maga szája- I ize szerint felvirágozzék, nagyobb, tehát rakoncátlanabb legyen, mint.amilyen volt; kövessünk el mindent, hogy ennek a. kedves szomszédunknak, amely annyi jót tett nekünk, álma megvalósuljon, hogy a tengerhez kijusson ós ott is csatlakozóassék bősz ellenfeleinkhez, had legyen az Adria is egy zárt tenger és hadd függjünk mi és fejlődésünk ezentúl kedves Olaszország és még kedvesebb Szerbia jóvoltától. Mindezek eszünkbe jutnak nekünk most, a harmadik évforduló küszöbén, mikor olvassuk a Stockholmból jövő bireket. Igaz — és ezt sclha senki sem tagadta, — minket hódítási vágy nem vezérelt, amikor a mindenki által rozsdásnak vélt kardunkat hüvelyéből kihúztuk. Mi csak megfenyíteni akartuk azt az ugrándozó szomszédunkat, amely annyi borsot tört orrunk alá, azt, amelyet dédelgettünk és Slivnica után egy győztes Bulgáriával szemben egész haderőnk súlyának lat ba vetésével az elpusztulástól megóv tünk, azt, amelyet, fejlődni mi segítettünk, azt, amelynek rakoncátlanságaiva] szemben állandóan, jóindulatulag szemet hunytunk. Hogy ebeim a fenyítésben megakadályoztattunk, helyesebbén, hogy ez volt az a szikra, amely évek óta az elvetemedett Anglia által szántszándékkal gyűjtött puskaport felrobbantotta — tudtuk, vagy tudhattuk mi azt? És képesek volnánk mindezt elfelejteni? Képesek volnánk egy eszerint nagyobbodó, tehát fenhéjázóbbá váló csirkefogóval jó szomszédos barátságban élni? Élni akkor, amikor bizonyos — hiszen a kedves cseheink, akiket ebben nagymérvű felelősség terhel, •mutatják már, — hogy az.ilyetén béke esetén sokai nagyobb mérvű államunk integritása elleni hajsza és aknamunka fog megindulni, hiszen bizonyos nemzetiségeink részére való autonómiáról és beszélnek Stockholmban magyar emberek! Mintha nemzetiségeinknek panaszra lehetne okuk. Nemzetiségeinknek, ja kiket valódi magyar gavallérosságunk tettünk naggyá, sehol oly jó dolguk nincs mint nálunk. Hova, jut Árpád j ezredéves állama, hová jut a maigyar| ság? Hová lesz a magyar sznpreimácia, ha I egyfelől ilyen szabadjára eresztett agyarkodó szomszédokkal lesz körülvéve, másrész! egy még a valódi magyarországitoz som kötött legszélesebb alapon nyugvó választójog fog bomlasztólag belsőleg hatni! Talán végeigyen gnlésben szenvedünk már? Talán csak ez menthet meg minket? Ez, amely Magyarországon belül is nemzetiséggé degradálja majd a magyart, a magyar fajt? Ez volna tehát a hála, a köszönet, az ellenérték, az elismerés azért a töméntelen magyar vérért, antely a Macsvában, az elátkozott Sabaehan, Valjevoban, Belgrád utcán, Pancsova környékén, a Kárpátokiban, Volhyniáhan, a Doberdon, a Karszton folyt? Ez volna, tehát három évi lótháiborunk erdeménye? Ez és talán az óriási terhek, amelyek alatt évtizedeken át fogunk mi és fognak utódaink nyögni^ Lehetetlen! Képzeljük el, hogy mi is csehül harcol-, tunk volna, hogy igy alul maradtunk volnál e gigászi viaskodásban. Képzeljük ezt el. És ha elképzeltük, erőltessük meg agyunkat és képzeljük csak el azt a helyzetet, amely akkor bekövetkezett volna! Lett volna-e bárki is, legyen az Internacionálé, vagy nemzetiség, aki érdekünkben, a magyarság érdekéhen egy árva szót szólott volna? Erre adjon! valaki választ! S ha nem tud, ugy erőltesse meg még egy kissé magát és gondoljon csak vissza, vagy lapozzon vissza a, történelem lapjaiban és látni fogja, mily nagy évszázados tövis a magyarság a szlávok busában. Mennyire szerették volna és szeretnék azt) kihúzni; összezúzni, tönkretenni, megsemmisíteni azt a busz milliós nemzetet, amely útját állja annak, hogy a Wenzelslausok a Petárokakl karöltve járhassanak a szép mar gyar Alföldön és a Tisza magyarszeretze vizében piszkos, vértől piszkos és büdös ruhájukat kimoshassák. Ezt gondolják meg, mielőtt Hozsánnát kiabálnának azokon a felelőtlen nyilatkozatokon, amelyek Stockholmiban tétettek. Tisztbáan vagyunk avval, hogy hódító háborút nem folytatünk és ilyet nem is indítottunk, de a már megindított a csakis ugy fejezhetjük be, hogy jövő fejlődésünket minden .ben biztosítjuk, ami évezredesimultunk és a ja -en háborúban is tündöklött dicsőségünk parancsoló követelménye. Fejlődésünket ésife.ilő désünk szabadságát a mi Dunánk biztosítja nekünk, ezt, a Dunát nekünk ugy kell körülhatárolnunk, hogy az a mienk legyen akkor tükröződnek vissza a ti forró, kiömlött piros véretekben... Czép lesz, nagyon szép, de hajh, mikor következik el ez!? . . . Elmegyünk majd sírotok előtt, elmegyünk majd édes emlékleket hirdető jelvények előtt és letérdelve ott, megtanítjuk unokáinkat, hogy miként kell érettetek imádkozniok... Jöjj el szépséges idő. .jöjj el csöndes, fehér békének nyugalmat hozó kora, amikor ismét fel fog szabadulni a lelkünk, amikor újra szabadok leszünk s a sziv újra boldogan röpdös, mint a szabadságát visszanyert madár. Jöjj el, te édes, te szorongva várt szépséges idő!... ... A szeged-alsótanyai emberek lelkében már megfogant a szent kötelesség, hogy a háború emlékszobrát felépitsék. A kiengesztelődés szivárványa már beragyogja azt a csillogó, szürke homokföldet, mely az életet termi nekünk, váró. vágyódó embereknek. Megfogant a szent kötelesség s ifn' már is tett követte. Megindultak a parasztok, az örgek, akik itthon maradtak és kimunkált, görbe ujjaikkal megkopogtatták a parókia vaskilincses ajtóját és bementek: , — Főtisztelendő ur könyörgöm, az anyjutkom mögparancsolta, hogy adjak tiz koronát a Nepomuki szent János szobrára. — Szent Atyám —TSönclta a másik — ezt a kis pénzt vögye át a kápolnára. Jó sziivvel adjuk, ugy igaz, amint mondom. — Nézze már no — illegette magát egy karcsú, őzszemü menyecske Miihályfy kántor előtt — ezt mög arra a micsoda nevü szent János köcscségire adom. — Nepomuki Szent Jánoséra. — No arra, arra, irja be. És ment ez tovább, amig a pár ezer korona, a kápolna költsége, egybegyűlt; Akikor azután megjelent egy másik napbarnított magyar, nem \is egy, hanem több és simogatván körbe-körbe a kalap peremét, a vezetőjük: Barna Illés imigyen beszélt Barmos György plébánoshoz: — Nagyságos főtisztelendő nr, aziránt a szobor iránt gyüttünk. amelyiknek a kápolnáját itt épitik a Nagy Dobó tanyája szél in. — Nos. — Hát aihon, mink. igy ahogy vagyunk, fölajánljuk a szobrot, a Nepomuki Szent János .szobrát, mer' annak errefelé nincs képmása, hát mink is hozzá akarunk járulni. Barmos megköszönte a hívek áldozatkészságét, kezet fogott velük s a távozó magyarok boldogok voltak.