Délmagyarország, 1917. április (6. évfolyam, 79-102. szám)

1917-04-29 / 102. szám

DELMAGYARORSZÁG Szeged, 1917. április 29. Gránátokat 7.4-től 42 cm.-es kaliberig, srapnel lt és minden egyéb fajtájú muníciót. Gyártunk aknákat, kézigránátokat, bombákat és mindent, amire ezeken kivitt a hadseregnek szüksége van. Tábori konyhát, nmniciós kocsikat, fényszórókat, fényszó rókocsikat, csattokat, láncokat stb. A helyzetre a legjellemzőbb, hogy csak a német fémipaianny-i muníciót gyártott, hogy a hadvezetőség az utóbbi időben kénytelen volt csökkenteni az üzemet) és a termelést, mert — tulprodukció voM munícióban. Természetesen •mi, fém iparosok mulatunk a legjobban az antant-lapoknak a meséin, amelyek Németország municióhiányáról szólnak. — Meg kell még mondanom azt is, hogy a német hadvezetőség is mindent megtett arra nézve, hogy a fémiparnak a munkáját támogassa és előmozdítsa A benyújtott számlák azonnali kifizetése az első hetekben nagyon kellemes volt a gyárosokra, mert ezáltal lehetővé tették azt, hogy a metamorfózissal természetszerűleg járó nagy (kiadásokat és befektetéseket a gyárosok nehézség nélkül tudják viselni. Ma már minden nehézségeken tul van a német fémipar és az bizonyos, hogy mi addig bírjuk a háborút, ymeddig csak az antantnak tetszik. Vécsei Miklós. aBaaaaaamaaanaaaaaBaaBBaaasaBEaaaBBaauaaaacaaaBaaaa Beszélgessünk* A faihonvéd: Régen volt olyan szomorú hetem, mint ez a mostani. De talán sohasem. <Nagyon nagy embert veszítettünk el, akinek az irásaibó] csak jót tanulhattunk, meg mindazt ami szép. Túlságosan is korán hagyott el bennünket jó Tömörkény István. Én: Bizony, hamar elment, de olyan is volt ő, hogy u-gy cselekedett, ahogy Ítészéit. kurta beszédével igy fejezett csak ki: — Az ii baja . . . Ü tudja mit csinál , . Nini, hátha neki igy jobb! Önmagával szemben is fegyelmezett volt. És határtalan kötelességtudó. Halála előtt pár nappal találkoztam vele a külvárosban. Egyedül sétálgatott. — Hol jársz Pista? kérdeztem. — Sétálok . . . Tudod idekint nincs olyan szél, mint a nagy házak között. Ott nagyobb tt körösztszél! — mosolygott. — Jó teszed. Vigyázni kell magadra. — Hát -természetes . . . Azért jöttein nde ki. /Elváltunk. Ö ment tovább a nagy körúton, én a magam utján. Sokszor hallottam megjegyzéseket, hogy <a mi halhatatlan nagy Pistánk el-ellátogajtott a külvárosi kiskorcsmákba, borozgatni. ,Ezt némelyek (föl is rótták neki. Nem a régi latin közmondásnak: de mortius nil nisi ibene — akarok szolgálni, amidőn jnegjegyizém, hogy ezek a -szelíd és ártatlan megróváisok igazságtalanok voltak. Ezeknek nem volt alapjuk. Ezek ugy keletkeztek, mint a szálló igék. Valaki kitalálta, tovább adta ós a végén már sokan valóságnak vették. Tömörkény nem azért tisztelte meg a kiskorcsmákat., hogy -a maga élvezetét és vágyait szoltgálja, banein azért, hogy nemes Írásaihoz a /tárgyakat, az alakokat a legjobb forrásból közvetlenül megszerezze. Az, aki a bor élvezetéért megy 'korcsmába, szinte önfeledten anerül bele az egyéni élvezetbe, és jóformán nem is látja, hogy mi történik körülötte, ellenben Pista csak a szemével, lelkével élvezett és mindent meglátott, megjegyzett, amit az élet nyújt abban a környezetben, ahol az A fahonvéd: A tisztességes és becsületes embereik szokása ez. ö pedig minden volt', csak rossz nem. Én: A rosszat annyiban ismerte, hogy más emereknél tapasztalta. De olyan kiváltságos ember volt, hogy vele szemben nein igen nyilatkozott- meg ínég a rosszaság sem. A fahonvéd: Egész ember volt és makulátlan. Én: Akinél a szó sem volt üres beszéd. Néha, amikor játékos volt a kedve, egyre azt hajtogatta, hogy aki ur, az nem él tovább ötven esztendőnél. Akkor megbiz egy hordárt, hogy éljen tovább helyette. A fahonvéd: No neki nem keli hordárt megbíznia. Élnek helyette a ragyogó irásai, remekbe formált történetei, minden leirt betűje, ami magában foglalja a magyar zamatot. Én: Szívbéli, jé ember volt, nemcsak nagy iró, aki még a légynek sem ártott, ha zümmögtek is körülötte. Se elvét, se meggyőződését, se hitét, se a barátait nem változtatta, csupáncsak a fehérneműjét. A fahonvéd: Az már igaz, tiszta volt mindenképpen. Nem mosolygott, ha szomorúnak kellett lennie ós nem hullatta a könnyét,, ha nevetésre volt oka. Mindent, mindenkinek a szemébe mondott, nem rágott meg senkit, különösen hátmögött nem simfelt senkire. Én: Nem is a mostani világba való ember volt, de hogy már nincsen, ugy érezzük, hogy az elmúlása óta nem is olyan kék az ég, nem is olyan melegítő a nap és nem is olyan -fényesek a csillagok. A fahonvéd: Fényes csillaga volt ő a magyarságnak, aki sok mindent eltűrt, de a hazugságot nem szenvedte. Se szóban, se írásban. Nem jól érezte magát, ha valótlanságot tálaltak elébe. Én: Ilyenkor csak legyintett a kezével, mint az -az ember, akinek a halála hírét költik, pedig még húzza -az élet igáját. A fahonvéd: Nem is utolsó dolog, ha olvashatjuk, hogy mint is parentáltak el ben- | n iinket. Én: Hát kinek igy, kinek ugy. Az, aki j emberek a legőszintébben megnyilatkoznak és gondolkozásukat, lelkivilágukat leplezetlenül feltárják. A festők az üzletek fiókjaiból szedegetik elő a színeket, a szobrász a sáros követ faragja, simogatja, ezeket nem látja meg a kritikus, mig az irónál, aki az élet forgatagába kerül ós onnan kell neki összeszedni. -az alakjait, azért, hogy egy egész nemzetet műveljen és gyönyörködtessen — kifogásolják, ha átlépi a határt olykor, ahol az etikett áll sokszor otromba -pallosával. Tömörkénynek ezt a valóban ártatlan •gyengéjét feltaláljuk — ha éppen keressük, minden irónál, aki az életet a maga szépségével és durvaságával rajzolja és teszi maradandó kincsesé az utókor részére. Petőfi vei is megtörtént, liogy Jókait meglátogatván, Jókainak az anyja egy csöbör bort tett be éjszakára Petőfi ágya mellé. Másnap megkérdezte a költő Jókai anyját: — Miért tette be nagyasszony ezt a kanna bort éjjelre? — Miért — felelte megütközve a. nagyasszony — hát azt gondoltam, hogy aki olyan szép bordalokat ir, az éjjel is iszik. . . bort. Sz akasztót tan igy van Tömörkény is. Sokan azt hiszik, liogy azért, mert a mi Pl A1 barátunk ragyogó Írásaiban a helyzetet, is megrajzolt®, ahol az ő megértő hajósai, öreg népfelkelői szerepelnek, ő is azért volt a korcsmában, hogy hódoljon a borivásnak. Régi barátja vagyok, sokszor voltam ve-le „tanulmányutc-n", s ezért nemcsak merem, de kötelességem is kijelenteni, hogy az iró csak annyit fogyasztott, amennyit az ott tartózkodás megkövetelt. A komédiába sem eresztenek be ingyen, ott is meg kell fizetni az állópénzt. Az azután, hogy az ő pompás pár sorral nem tud megelégedni, jó néven nem igen veszi, ha röviden végeznek vele. Mert még a haláltól nem vesszük rossz néven, ha röviden végez vélünk, de már az újságoktól többet várunk. A fahonvéd: Mái- pedig az a boldog ember, aki kevéssel is beéri. Én: A halottunk már mindegy az élő azonban máskép gondolkozik és az elismerésből nem igen éri be kevéssel. A fahonvéd: Sokszor, soknak a -kevés is sok ós a sok is kevés. Mindig az embere válogatja (Mert különbség van ember és ember között. Én: Nekem mondja? Éppen a napokban hallottam, hogy egyesek azt hangoztatják, hogy egyik-másik egyesületet csak ők támogatják, mig a (középosztály teljesen távol áll a jótékonyság gyakorlásától. A fahonvéd: Nem is tudtam, hogy itten arisztokraták is léteznek. Én: Az egyszeri vásárhelyi fiskális szerint, Szolnokon, ahol tudvalevőleg majdnem minden második ember fakereskedö, kétféle emberek vannak: arisztokraták és plebejusok. A fahonvéd: Arisztokraták és plebejusok? Én: És azok az arisztokraták, akik a fűrészt (felülről húzzák... A fahonvéd: (hirtelen közbevágva): . . . ós -azok a plebejusok, akik alól állnak, merthogy az ő szemükbe hull a fűrészpor . . . Én: Igy van és nem másképpen. Mióta világ a világ, emberi tulajdonság, hogy » maga szeméhen nem látja meg a gerendát, mig a más szemébe még a szálkát is észreveszi. A fahonvéd: És ez érthető is, mert a gerenda nem fér oí a szemben . . , g S || K <££MH9| világítási berendezéseke t megbízható és szaszertik lllilliliiira ' FOPÖ USiiuiill S0Mfl W iilHili! D TELEFON : 165. sz. • és szánté páratlan humora miatt a társaság szinte leláncolta a maga körébe, nem eshet rovására az egyénnek, ha tovább a zöld asztal mellett időzik, mint a másiik ember, aki csak a bor kedvéért marad a társaságban . t Tömörkény mókája és humora képes volt egy egész társaságot lekötni és mulattatni . . . Ez alatt természetesen ő maga is jól mulatott. Nem kacagott, csak a lelke mosolygott, hogy ime fölüdit egész rakás embert a robot után . . . Egyzser megtörtént vele, hogy • a szegedi sakk-te-gy-let elnöke, -aiki hires a sakktudományáról, meginvitálta éjifél felé egy játszmára. Pista komikusnak vévén a dolgot, hogy* éppen öt-et. szemelte ki, befelé mosolygott és azt mondta: — Kérem, ha csak ez kell. hát- mulassunk. Nekifogtak. Gondba merült mind a két ember, rakták a figurákat jobbra-balra. Tömörkény hosszú ujjaival oda, ahová jól esett, egyszer csak megszólalt a matador: — Hiszen ön nem t-ud sakkozni! Tömörkény laposat pislantott, megállt. — Dekát ki mondta, hogy tudok! . . . Sóha életemben sem játszottam, pedig az apám vendéglős volt — felelte nevetve. Az ilyen mókázásokért szólták meg azután, hogy kiskorcsmába jár. Talán senkinek nem jutott -eszébe, liogy a nép vonzotta ezekre a helyekre. A nép, melyet valósággal gjórifikált s ha kellett körömszakadtig védett, mert ő a magyart erényeiről akarta bemutatni, amely* erények kiengesztelhetnek bennünket a parasztnak minden hibáiért, mely-eket most, a háboru alatt, a helyzetből kifolyólag elkövet . . .