Délmagyarország, 1916. november (5. évfolyam, 257-281. szám)

1916-11-12 / 266. szám

Vasárnap, 1916. november 12. DÉLMA G YARORSZÁG 6 DHPLO. 0000 ÍTlajő a háború uíán... Pár nappal a háború kitörése előtt kis baleset történt az irószobámban. Tulajdon képen szóra sem érdemes. Kissé megsántult az Íróasztalom. Egyik lábára bicegni kezdett. Eleinte alig észrevehetően, majd határozottan. Első gondolatom az volt, hogy asztaloshoz szalajtok és kijavíttatom. Ekkoriban azonban kincsért se lehetett kapni mesterembert. Legalább ezt hallottam másoktól. Minden a régiben maradt, íróasztalom tovább sántított. Valamikor télen jutott eszembe, hogy a csonka láb alá iegy kis fácskái tolok, ezzel ütöm helyre eredendő fogyatékosságát. Sikerült is ugy ahogy. Aztán újra engedi a toldalék. Most már a foltot kellett volna megfoltozni. Csak a gorlicei áttörés után határoztam el magam ujabb cselekedetre. Az első fács-ka fölé még egyet tettem, igen elmésen. Gyorsan fölmondta a szolgálatot ez is. Azóta újra csak három lábon tántorgott íróasztalom, mint egy ördögi szerszám. Ha irtam, jobb karommal mindig reá kellett nehezednem. Kissé előre kellett hajolnom, hgy tollam szilárd támaszpontot kapjon. •Ilyen világfájdalmas helyzetben csak a régi költők fényképeztették le magukat. Ma -már hagyom, hadd bicegjen az asztal, vigan, ahogy isten tudnia engedte. Belenyugszom a fogyatékosságába. És csak gondolatban teszek alája éket — bölcs emberek módjára — a filozófiámmal egyensúlyozom ki tökéletlenségét. Valahányszor azonban bemegyek ebbe a szobába, kötelességmulasztást érzek. Tudom, hogy itt van a rokkant íróasztal, mely megbolygatja lakásom rendjét ós az állandótlanság érzését terjeszti maga körül, azt az ideges tétovaságot, bogy nem is lakom itt, csak épen megszálltam és nemsokára tovább költözöm. Csiklandó, csúnya érzés ez. Úgyszólván naponta -szenvedek tőle. Pedig könnyű lenne védekezni. Egyszerűen asztalost kellene hozatni. Mórt nem Is hivatok? A gondolat kecsegtető. De egyszer kimondtam, hogy majd „csak -a háború után..." Addig maradjon igy. Ha bosszant, izgat a halogatásom, elaltatom az érzésem. Bőt néha-néha 'már bizonyos hamis büszkeséggel tekintek erre a beteg bútorra, mely kalimpáló egyensúllyal, szinte térdrerogyva áll a szoba közepén. Ez az Íróasztal érzékenyebb minden remekbe készült műszernél: és szeizmográfnál, jelzi, hogy a világon óriási kilengések történnek, figyelmeztet arra, — -ezzel a kibillenésével —, hogy ma mások az .emberek is, a törvények is, mint valaha, íme, egyik sarka lesüllyedt a föld középpontja, •vagy — ha ugy tetszik — a pokol felé. •Azért uíég mindig nem tartom reménytelennek a sorsát. Bár egy idő óta kissé gyanúsnak látom, hogy minden csak „majd -a háború után történik." Ma este újra irószobámban ülök, szivarozom a sötétben, azon gondolkozom, hány ilyen sánta íróasztal yan mostanában kerek e világon. Azt hiszem, nagyon sok. Az ényóm tulajdonképen jelkép, egy a sok helyett. Minden házban lehet valami, egy bútor, vagy Más, melyet annak idején -azzal tettek félre, kegy majd a háború után. A bútort belepte a Por. Emlékeztetőnek hagyták valamelyik sakkban, hogy ne tekintsék állandónak a szenvedés idejét és- ne felejtsenek el remélni is. Egyelőre csak várja a békét és — mint kísérteties ora, — mutatja a háború idejét azzal, hogy nem jar. Gyakran találkozom aztán emberekkel, kik meglepődve veszem észre — feltűnően haMnlüanak a sánta íróasztalhoz, ö bennük .sincs minden rendben. Lelkükben talán el is tört vaanu e két hosszú év -alatt. Ügyeik vannak, mezeket máskor pár nap alatt elintéztek volna, most, legalább azt hiszik, nincs rá érkezésük <]' ti bírnak velük évről-évre. Kissé elégeMlenek, de kissé elégedettek is. Mert ez a bevégzetlenség épp annyira kellemetlen, mint kellemies is. Nem elégít ki, de felold minden (ftel-elősség -alól. Most minden gyenge akaratú embernek van elegendő címe és mentsége, hogy ne dolgozzon. Minlenki úgy •érzi, hogy erkölcsi moratóriumot kapott, önön•magától. Ismertem öreg kártyásokat, kik már azon a ponton voltak, hogy leszoknak szenvedélyükről. Százszor esküdtek ímeg és százszor Szegtek esküt. Sárga ujjaik közt ma még mindig vidáman forog a kártya. Természetesen csak a háború után érdemes leszokni a kártyá,ról. Addig nem érdemes. A hűtlen nők? Ök is megvárják a háború végét, bogy visszatérjenek urukhoz. Az iszákosak? Boriban keresnek vigasztalást, az emberiség katasztrófája ellen. A lusták, az önzők, a kapzsik, a javíthatatlan roszak? Mind erre a dátumra várnak és henyélnek, csalnak, lopnak. Közvetlen a háború előtt sok házastárs válni akart. Szögre akasztották problémájukat, le-Iveik fenntartásával együtt maradtak és most a háború leple alatt kettős életet élnek, folytatják a régit és reménykednek az újban, melyet a béke hoz meg. Évtizedekig irtak az orvostanárok az európai táplálkozás helytelenségéről, tudományos érvekkel igazolták, hogy túlontúl sokat eszünk, táplálékunkat nem .rágjuk meg, ízét nem élvezzük ki ikellőlen s követendő például állították elénk a japán zsákhordó munkást, kinek napi tápláléka pár marék rizs és egy nyers paradicsom. Mindig méltányoltuk ezt az álláspontot. Csak ma nem, hogy szűkebb az étlap. Valaha voltak növényevők. Ma, hogy kénytelen-kelletlen mindenki vegetáriánussá vedlett, a. viegetár ián izmus apostolai egyenesen eltűntek. Vádbeszédeket irtunk a nikotin ellen, melynek gyilkos mérge lerongyolja szervezetünket. Szép számmal vannak ma is az antinikotinisták. Ott tolonganak a tőzsdék előtt tömör sörokban. Elmeiket ma is hirdetik, de egyelőre haladékot kérnek. Adjuk meg a haladékot. Lássuk be, hogy nem szokhatnak le a dohányzásról éppen piost, liogy 'szűkében vagyunk a cigarettának meg a szivarnak, csak majd ia bőség idején. Valamikor a háború után. Ennek .a háborúnak világszerte az a jeligéje: „majd a háború után." Először a hadüzenet pillanatában hallottam. Valaki mellettem ezt mondta: „Kitört a háború, ma este nem jöhetek el hozzátok." „Hát mikor jössz?" „Nem tudom, majd valamikor, a háború után." Azóta úton-útfélen hallom. Ma már körülbelül olyan szólás mint: „sohanapján..." vagy: ^holnapután kiskedden..." De nem olyan őszinte. Tehát sokkal kényelmesebb. E ködös, nagyon határozatlan időpont előtt átadja magát az emberiség valami felelőtlen-kedves tervezgetésnek. Senkise hazudik, csak azt mondja: „majd a háború után..." Addig pedig néz-néz a levegőbe, mint az ópiumszívó. Legyünk elkészülve, hogy ezekkel az emberekkel évtizedlek multán is találkozunk 'éjjeli kávéházakban, korcsmaasztaloknál, de akkor majd nem előre, hanem hátratekintenek és egy lemondó taglejtéssel a háborúra tolnak mindent. Ismertük őket régen, még a béke idejében. Már akkor meg volt jegyezve homlokuk az akaratlanság sápadt jegyével. Tudtuk, hogy nem lesz 'belőlük semmi. Szegény 'esendő lelkek mindig csak pihenni akarták, a harc kényelmetlen kötelessége nélkül. Milyen kapóra jött ez az óriási kifogás. Nyomban ki is kotorták a parazsakból, a csataterek véres sarából s a mellükre tűzték, mint egy tragikus hadiérmet. Van egy északi legenda, hogy valaha a középkorban építeni kezdtek egy tornyot, az ördög azonban beleavatkozott az istene® munkába, az -építés megakadt, a torony csonkán maradt. Ilyen csonka tornyok ők is, a félbemaradt életükkel, a véghez nem vitt terveikkel. Mindenesetre lesz legendájuk is. A háborúnak köszönhetik. Alapjában nincs igazuk. Aki dolgozni akar, és tud, az rég letett a várakozásról s látja, hogy ezek a n^héz évek a mi munkaidőnk, a mi fiatalságunk, a háború a mi egész életünk. Csak a gynge bölcselkedik ma is az élet múló voltáról, csak őt ejti kétségbe az, bogy nem tudja, hol nap hol hajtja le fejét, csak az ő évekre szóló tervét szakítja ketté a bizonytalanság. Mert ha korlátoltnak tartjuk azokat, kik közvetlen a halálveszedelem előtt öltözködnek és költözködnek, akko.r, akkor korlátoltnak kell tartanunk minden halandót. Hiszen békében se volt Írásunk arról, hogy örökké élünk. Az igazi bölcs- előtt a béke teviés-vevése is ép ilyen hiú. Goethe öreg korában a béke éveiben mondta Eckermannak, hogy illetlen az embereknek kőházakban lakni, inkább megfelel nekik a sátorban való lakás, a nomád élet, vagy a vendéglő. Mert minden ember csak „vendég." A háborús ember nem is bölcseletből szomorú vagy lusta, csak kényelemből. Az történt, hogy a háború, mely annyi sok reményt hamvasztott el, n sok-sok kis remény helyébe hozott egy nagy reményt, -azt, hogy -azután minden másképen lesz, megváltozik, j órafordul. Sok erős életét vette el a háború, de a gyengéknek új életet adott. Soha annyit még nem álmodozott az emberiség, soha ennyit nem reménykedett még, mint ebben a korban, melyet „reménytelenének szokás nevezni. Izzó, fantasztikus tervek égnek a lelkekben és jó szándékok, csupa jó szándék. A pokol — régen irták — jó szándékokkal van kikövezve. Ugy látiszik, á; háború pokla is. E sorok irója régen, több mint egy éve, feljegyezte ezt a kis észrevételét, az emberi gyengeségről, azzal -a szándékkal, hogy egyszer majd hosszabb cikkben fejti ki. Hogy mennyire igaz a mondani valója, ennen-magán is tapasztalta. Nem egyszer nézegette jegyzökönyvében a kis jegyzetet, de hamarosan félretette. Puszta véletlen, hogy ma este megakadt rajta a szeme és meg is irta. Sokáig attól tartott, hogy ily csíp-csúp lélektani megfigyelések alapjában nem is érdeklik az olvasót, most hogy 'a földgolyó vajúdik. És niem egyszer gondolt arra is, hogy máskor irja meg, jobb időben, nyugodtabban és szebben talán m-ajd -a háború után. Kosztolányi Dezső. A poroszok uj lengyel politikája. Berlin, november 11. A poseni uj lengyel lap, a Gazeta Narodowa érdekes adatokat közöl a porosz kormány uj lengyel politikájáról. A lap illetékes körökből szerzett értesülése a következő: A törvényeket a lengyelekre való tekintettel -alapos revízió alá veszik. A lengyelellenes törvényeket már most sem alkalmazzák, a kisajátításokat beszüntették s a telepedósi tilalom sincs már tényleg érvényben, mert a kormány a lakóházak építési engedélyét nem tagadta meg. A lengyelekre vonatkozó törvényéknek a háború alatt való miegváltoztatása/a bábom alatt a porosz országgyűlésen nehézségekbe ütköznék, de a lap mégis reméli, hogy a lengyelek legforróbb óhajtását még a békekötés előtt -teljesitik. A lap azonban másrészt azt is kívánatosnak mondja, hogy a lengyelek is megváltoztassák a kormánnyal szemben való -magatartásukat. —• Mindkét félnek azon kell lennie, (hogy ,a kölcsönös bizalom tartósan megerősödjék. A cikk a következőképen végződik: Ha megértünk egy olyan valószínűtlen dolgot, mint a lengyel királyságnak Varsóban történt proklamálása, bizonyosan meg fogjuk érni Poroszország lengyel politikájának azt a változását is, melyet a kormány megígért s amelyet a helyzet megváltozása követel. vVi