Délmagyarország, 1916. szeptember (5. évfolyam, 204-229. szám)

1916-09-03 / 206. szám

6 DÉLMAGYARORSZÁG (Vasárnap, 1916. szeptember 3. gével, meghatározta a stratégiai vonalat, megszervezte Erdély katonai védelmét. Ezek a kijelentések megnyugtattak mindenkit. Most azt látjuk azonban, hogy Erdélyből ezerszámra menekülnek, mindenüket otthagyva. Ebből az következik, hogy a hadvezetőség nem volt kellőképen tájékozva arról, hogy a 600.000 főnyi román hadsereg tekintélyes részét a magyar határon helyezték el, itt koncentrálták. Ez nem történhetett máról holnapra, különösen a inai hírszolgálat mellett. — A védővonal tegnap a Maros volt, — folytatta beszédét gróf Széchenyi, —• ma már a Tiszáról beszélnek. Tény az, hogy Erdély nagyrészét kardcsapás nélkül engedtük át az ellenségnek, holott ugy vagyok értesülve, hogy az erdélyi szorosok minden átkarolás veszélye nélkül aránylag kevés haderővel védhetők lettek volna. A történtekből az következik, hogy a hadvezetőség nem volt előre tájékozódva, nem volt kellőleg felkészülve. Az a liir, 'hogy nagyszámú katonaság volt a határon, .csak mese. Azt látom, | hogy vétkes könnyelműséggel állunk szenB ! ben. A világháború két esztendeje alatt hadvezetőségünk a végzetes baklövések egész sorát követte el. A mostani tény csatlakozik a többihez. Én itt nem vonhatom felelősségre a hadvezetőséget, de felelősségre vonom a kormányt. Gróf Széchenyi Aladár beszédére gróf Tisza István nyomban válaszolt és a következőőket mondta: — Meg lehet győződve a főrendiház, hogy senki sem várja nálamnál türelmetlenebbül azt az időt, amikor elfogulatlanul és őszintén beszélhetünk a mai helyzetről. A jelen pillanatban nem tekintem célszerűnek a részletes felvilágosítást, mégis indíttatva érzem magamat, hogy az előttem szóló főrend beszédének egy néhány részletéhez kii: egészítő és helyreigazító megjegyzést tegyek. Indokolt kijelenteni, hogy téves az a felfogás, hogy Erdélyt olyan hegylánc határolja, melyet igen nagy haderő nélkül sikeresen lehetne megvédelmezni oly módon, hogy néhány szorost aránylag kisebb csapattal lehessen tartani. Mindazok a ténye zők, amelyek a monarchia védelmével a háború eleje óta foglalkoznak, már sokai ta nácskozlak azejn: mi történjék Erdély védelmével. 1915. tavaszán is a románok rendkívüli előkészületeket tettek. Ezek elérték azt r fokot, amelyet két húrom héttel ezelőtt ta paSztaltunk, A döntésre hivatdtt tényezői az előtt a dilemma előtt állnak, liugy vagy más harcterekről vonjanak el csapatokul, vagy pedig Erdély ugyanazon katiMai helyzetben maiadjon, mint most és a döntést más harctereken provokálják, Biztosithatom a méltóságos főrendeket, hogy mindnyájan érezzük, hogy ez kockázattal jár, de kocká zat nélkül a goríicei áttörés sohasem sikerült volna. A harctéri helyzetnek megfelelően nem sok idő állott rendelkezésre. Attól az időponttól kezdve, hogy a többi harcterekről csapatokat vonhattunk el, nyomban megkezdtük a csapatszállításokat. Sajnálatos dolog, hogy a háború kitörésekor a csapatoknak csak egy része volt a helyén. Ez okozta a mostani helyzet és ez tette lehetővé a romár az ország határain innen, nem nagy távolságra ugyan — húzódott .el. Természetesen az intézkedésekre vonatkozólag további részletekkel nem szolgálhatok, csak azt a reményemet fejezem ki, hogy a megtett intézkedéseknek rövid időn belül meg lesz a kívánt hatása. A miniszterelnök válaszát a főrendiház tudomásul vette. Azután elfogadták az adójavaslatokat, amely után az ülés véget ért. mán hadsereg lassú előrehaladását, amely aaaaiiBBBBaaaiaBaBBaBaBaHllaasaaHaai-isBaai>BS9Ba3G>i«BBSSBaiiiiiBaa(i<KBBatiQ!gBasaa»iiaa A viszontlátásra Bukarestben. Meghatottan olvasom „dédo" (nagyapó) Radoszlavov történetmii jelentőségű szavait. Az a jegyzék, amelyet a nagy államférfi e hó Lén nyújtott át Románia követének, örök momentuma marad a férfiasságnak és a bolgár nemzet önérzetének. Bulgáriában különben régen elkönyveltél; már a román háború lehetőségeit. Ottlétemkor ugy beszéltek róla, mint elkerülhetetlen faktumról. A világháború véres krónikája nem fejeződhetik be anélkül, hogy a két szomszédos állam valóban össze ne mérné gyszer fegyverét. A bolgár nép lelkét a jogos bosszuérzet és a revans vágya tölti el. Ismeretes, hogy Románia az ő dög poitikáját épen a léteért küzdő bolgár nemzeen próbálta kii először. A második balkáni u'iboru idején a román hadak a védtelen országba és csaknem Szófiáig nyomulva előre, rákényszeritettek a három oldatról is megtámadott nemzetet, hogy országának legtermékenyebb részéről lemondjon és hogy beleegyezzék a szégyenteljes bukaresti békébe, amely úrrá tette Romániát a Duna egész alsó folyása felett. Reszkető kezekkel, könynyes szemekkel Írták alá Bulgária követei világtörténelem e legigazságtalanabb okmányát. A bolgár nép pedig tudomásul vette, mert nem tehetett egybet. Nem zúgolódott, nem rekriiminált vezetői ellen. Égő sebével lelkében türelmesen várt, a jövőbe vetett hittel remélt. Azok a szálak, amelyeknagy királyához fűzték, csak megerősödtek. A világháború kitörésekor a szivek egyszerre dobbantak meg; a tekintetek is egyszerre vetődtek a Duna felé, amelynek habjai anynyíit meséltek már az 1913-iki dráma gyalázatos fináléjáról. Egy fiatal bolgár tiszt sokat mesélt nekem a bolgár hadsereg hangulatáról. A mi népünk — mondta — nem haragszik Orosz országra. Nem gyűlöli az angolt, nem a franciát . . . Ezek a népek, önös érdekektől, életünkre törtek: mi védekezünk. Ennyi az egész. Lovagias küzdelem minden bosszuérzet nélkül s lássa, el tudnám képzelni, hogy csaknem 5 éve fegyverben álló nemzetünk ereje ellankadjon a franciával, szerbbel, angollal .szemben. Iiiszen a mi erőnk is véges, mint minden, ami emberi. De ha Románia ellen parancsolna bennünket a megsebzett haza, ugy higyje el, nem lenne ott szó többé lankadásról, még a haldokló is talpra kelne, oly lelkesedés venne erőt népünkön, mint az első török háború idején, hogy megtoroljuk a rettenetes gaztettel, a melyet hazánk épsége ellen annyi számítással, annyi hidegvérrel elkövettek. És nagyon tévedne, ha azt hinné, hogy ez csak a bolgár tisztikarnak az érzete. Nem! Közösek vagyunk mii ebben a hierarchia Legalsóbb fokától fel a legfelsőbbig . . . A románok 1913-iki „hadjáratát" a kukasok és a tyúkok elleni háborúnak nevezik a bolgárok. Abból az időből való ez az igen szellemes anekdota is, auíely annak idején egy szófiai lapban látott napvilágot. A román trónörökös, aki a Bulgária ellen operáló hadak fővezére'volt,' igy szól adjutánsához: — Tábornok ur, lát ellenséget? — Nem, Fenség! — No akkor felfejlődhetik a sereg és kezdődhetik az ütközet! Hogy mennyire számítottak Bulgáriában a román konfliktusra és az antant-hadak jelenléte ellenére is mennyire bizakodó volt a hangulat a várható uj ellenféllel szemben, bizonyítja az is, hogy bolgár barátaim —mindnyájan tnagasrangu tisztviselők — amikor az utolsó estén búcsúzóra gyűltünk öszsze — e szavak kíséretében űritették ki az utolsó poharat: — A viszontlátásra Bukarestben! Mintha „Dedo" Radoszlavov jegyzéké? bői is ez a biztatás hangzanék felénk, a megpróbáltatásban is sziklaszilárdan álló nemzetihez: Magyarok! a viszontlátásra Bukar est ben! ' Jakab Dávid. magyar fi üMtott n mm juttassanak valamit a rokkant hősöknek • ."•As-S-'-ífX?*: •;• Védjegy. Harctéren levő szereietteinknek küldjünk MODIANO-CLUBSPECIALITÉ hüvelylye! készített cigarettákat, hogy lássák, hogy nekik mindenből a legdrágábbat (egy doboz 70 fillér) tehát a legjobbat is, választjuk! Főraktár: fiptlnuialll Hermann, BfíStgH, 17-