Délmagyarország, 1916. február (5. évfolyam, 27-50. szám)

1916-02-06 / 31. szám

Szeg©á, 1916. (február 6, jDÉLMAGY ARORSZÁG. JCét hónapig a crnagócok hadifogságában. — Sgg szegedi hadnagy, akit a 3enta tisztjeivel együtt szabadítottak ki a fogságból csapataink. — (Saját tudósítónktól.) A mozgósítás első napjaiban a haza Ihivó szavára Barabás Géza, szegedi rajztanár is magára öltötte tartalékostiszti uniformisát. Október végén már Trebinjéban inspiciálta a legénységet és a hosszú, unalmas téliestéken visszagondolt Szegedre, a kis szoba sürii dohányfüstjében megjelent előtte a feleségének az alakja, karián két gyermekkel... A kisebbiket még nem is látta, azóta .született, amióta őt a montenegrói határra rendelte ki a (király... Számos csetepatéban vett részt, november elsején .Visegrádtól keletre, — Drinszkó fölött — négy közemberrel megszálltak egy magaslatot, amit .a montenegróiak észrevettek és két gépfegyverből kezdték őket lőni. Gyorsan beásták magukat és (felvették a harcot a sokszorosan túlnyomó ellenséggel szemben. Két ember megsebesült, egy fellövést kapott, de még mindig nem adták meg magukat. Közben besötétedett, igy nem vették észre, hogy az ellenség hátba kapta a kis csapatot. Két tüz közé szorultak, kézi tusára került a sor, végre is, hiábavaló volt az erőlködés, a montenegróiak elfogták őket. Barabás hadnagyot csapataink a Zent a tisztjeivel együtt kiszabadították a fogságból, a napokban érkezett haza Szegedre, ahol végre megcsókolhatta a kis leányát, akit még nem látott... > A Délmagyar ország munkatársa felkereste Barabás Gézát, aki a fogságban irt naplóját rendelkezésünkre bocsátotta. A rendkívül érdekes naplóból a következő részleteket közöljük: Ja szam brigadér! Amikor elfogtak bennünket, — a legénységet különválasztották — első dolguk volt, hogy elszedték a köpenyegemet. Mindenemet átkutattak, el akarták venni a jegygyűrűmet, de ekkor már dühbe gurultam és erélyesen tiltakoztam. Nem értették amit mondottam, de látták rajtam: ütök, ha a gyűrűhöz nyúlnak. Engem egyedül vezettek egy kapitány elé, aki megállott előttem és bemutatkozott: — Ja szam brigadér! Brigadéros vagyok — mondta — és egy üveget nyomot a kezembe. Azt hittem,, hogy vizzel kinál, de mikor belekóstoltam, 'kellemetlenül csalódtam. A legerősebb fajta pálinka volt. Ugy látszik, a kapitány jóba akart velem lenni, különben csak nem kínált volna meg kedvenc italával. Később faggatni kezdett, — tolmácsot is kerített — és azt kérdezte, lliogy milyen haderőnk vonult fel Szerbia ellen. Nem állhattam meg, hogy el ne mosolyogjam magam ennyi naivság láttán. Közöltem a tolmácscsal, ihogy először: ha tudnám sem mondanám meg, másodszor: még azt sem tudjuk, amikor lutzulAól eliiutulank, hogy hová megyünk, nem hogy hányon vagyunk. Furcsa pofát vágott, de nem zaklatott tovább. Üt nak indulunk. Estefelé összeszedték a hadifoglyokat, ékkor egy másik tiszttel: Székely Vilmos föhadinagygyal találkoztam. Együtt maradtunk, sőt egy pajtában együtt is virrasztottuk át az éjszakát. Hajnallj három órakor egy katona jött értünk és a brigadéros-kapitány elé vezetett bennünket, A kapitány feketekávét adatott és hivatta a szakácsot, akinek azt a megbízást adta, hogy főzzön valamit a részünkre, — Tegnap se ették meg, amit kaptak — jelentette a szakács a kapitánynak, — aki haragosan r ári vált: — Disznó, főzz tisztán, akko}r megeszik! A szakács megijedt és pompás ennivalót hozott, amit mohón elfogyasztottunk, hiszen már második napja alig ettünk valamit. Találkozásunk a Zenta tisztjeivel. Tizemnyolcnapi keserves gyaloglás után Podgoricába értünk, köziben azonban Geor. giádesz István ötös lionvédfőhadnagygyal találkoztunk, aki csatlakozott hozzánk. Prijepolje-ig fanyerges lovakon mentünk, — Pritolyban megszánt bennünket egy tiszt, az adatta a lovakát — ott aztán egy szerb őrnagy megirigyelte a három gebét és elkobozta. Galog kellett tehát tovább vánszorognunk. Bármilyen fáradtak voltunk is, megkíséreltük a megalkuvást a helyzettel és vigan daloltunk. Hiszen a gyaloglás is elviselhetővé vált, — hárman voltunk és igy gyorsabban telt az idő. Plevjén keresztül haladva Podgorizzába értünk, ahol pár órát pihenhettünk. A bakancsaink már foszlányokban lógtak le lábainkról, amikor végre elértük a fogoly tisztek táborát: Damlowgrad-oi A fogolylegénység zöme Kolossin-bun maradt el tőlünk, sirva búcsúztak a fiuk, fájt nekik, hogy nem maradhatnak velünk. Danilowgrad nyolcszáz lakosú kis község, jobbadán földhözragadt szegény földniivelők lakják. Óriási meglepetés ért itt benmüniket: találkoztunk a Zenta tisztjeivel. (A Zenta 1914. augusztus 16-án egy francia csatahajó csoporttal keveredett harcba. A kis cirkáló hősiesen állta a tüzet, de a túlerővel szemben minden erőlködés hiábavalónak bizonyult: a Zenta elsülyedt. A mentöcsolnakoík elpusztultak, a tisztek egy részét halászbárkák mentették ki a tengerből. A szerk.) A Zenta megmenekült tisztjeinek névsora. Danilowgradban voltak: Pachtier Pál, a Zenta kapitánya, báró Leonhardi Ferenc, Honi uyer Albert, Csery Károly, Krammer Miksa és Déry Ernő sorhajó hadnagyok, Herold Ferdinánd, Siess Iván és Bemer Emil kadettok, Mikesek Gusztáv, a hajó gazdászati tisgtje, Bonne János és Stengel Frigyes és Raschendorfer Rudolf gépkezelő tisztek, úgyszintén dr. Schammel Rudolf, a hajó orvosa. A Zenta tisztjein kivül találkoztunk még Navratil Lajos örnagygyal, Jónás János liadnagygyal, dr. Vékony Gábor kiskőrösi ügyvéd, népfölkelő hadnagygyal, Biró Dezső hadnagygyal, Reiber István temesvári mérnök, kadéttal, Antal András zászlóssal, Steiner hadnagygyal és Bakay Aladár főhadnagy gyal. A hadifoglyok kaszinója. A montenegrói kormány rendes havi illetményben részesítette a fogoly tiszteket. Lakást és ellátást privát helyen kellett szereznünk. A ravasz crnagócok az ellátásért ugyanannyit számítottak, mint amennyi a havi jövedelmünk volt. Valószinüleg a magas kormánytól tudakolták meg a fizetésünket, azért tudták olyan pontosan, hogy mennyit kérjenek. Nem nagyon őriztek bennünket, csak egy kapitány volt hozzánk 'beosztva, aki az ügyes-bajos dolgainkat intézte. Első jdoilga volt közölni velünk, hogy a községtől csak egy kilométernyire szabad távoznunk és hogy levelet minden két hétben Írhatunk. Ennek meg is volt az oka, mert Albánián keresztül nincs postaközlekedés, Olaszország pedig — amint értesültünk — megtagadta leveleink további tását. Mikor egy kicsit megszoktuk a fogságot, első dolgunk volt az egyik kaffána kii lönszobáját kibérelni. A kávémérés tulajdonosa — -a város volt polgármestere — pár koronáért rendelkezésünkre bocsátotta a helyiséget, ahol aztán egész nap tanyáztunk. A kaszinóban sakkoztunk, dominóztunk, kártyáztunk és német lapokat olvastunk. Daniló trónörökös felesége küldte a szórakoztató játékokat, a német lapokat is az ő jóvoltából olvashattuk. Mindig tudtuk az igazságot. A török lakosság kitűnően volt értesülve, a király .háziorvosa — egy Montenegróban lakó osztrák — sürün járt ki autóval és informált bennünket mindenről. Nikitát is láttuk, mikor autóval keresztül robogott a városon. November végén a király háziorvosa által azt üzentette nekünk, hogy legközelebb magához hivat bennünket és örvendetós hírt fog velünk közölni. Nyomor és drágaság mindenütt. A montenegrói kapitány eddig is (kollegiálisán bánt velünk, de mikor ezt meghallotta, még szívélyesebb lett. Többször ismételte: idáig ellenségek voltunk, önök most vendégeink. Várakozó álláspontra helyezkedtünk, nem is sejtettük, hogy mit akarhat tőlünk a király, csak akkor, amikor repülőink mindsürübben suhantak el a város fölött. A nyomor irtózatos volt már ekkor, a drágaság pedig tűrhetetlen. Gyufát, petróleumot és sót egyáltalán nem lehetett kapni. Egy három kilós kukorioakenyémek harminc korona volt az ára. (Egy vékony szál gyertya, olyan, mint amilyenek a karácsonyfán szoktak lenni, egy koronába került. A crnagócok visszavonulnak. Január tizedikén a montenegrói hadsereg a niksicsi.irontrói visszavonult Datálowgradig. Másnap a mieink már a Lovcsen-t lőtték. Ágyutüzhöz szokott fülünk a negyvenkettesek hangját is meg tudta különböztetni. Ujjongott a szivünk, éreztük, 'hogy közel van a szabadulás órája. Januájr 13-án Podgoricába vittek bennünket, inert előtte való este a katonák között lázadás tört ki és két őrnagyot meggyil. koltak. Podgoricában egy tiszt jött hozzánk a vendéglőbe és közölte velünk, hogy várjuk be őt, mindjárt visszajön és pénzt hoz. Viszsza is jött és kifizette februári és már -msi járandóságunkat, azután autókra ültettek bennünket és megindultunk Cetinje felé. Réka előtt 5—6 kilométerrel előőrseinkkel találkoztunk. Rékán egész brigádunk volt, az ezredes magyarul üdvözölt bennünket és vita.