Délmagyarország, 1916. január (5. évfolyam, 1-26. szám)

1916-01-06 / 4. szám

Szeged, 1916. január 6. delmagyarorszaö JT szegedi bűbájosok boszorkánykonyhájában. (Saját tudósítónktól.) A Délmagyarország újévi számában rámutattunk a háborús foglalkozások egy naiv, de annál jövedelme- J zőbb fajtájára: a kártyavető jósnők működésére. A lapunkban közölt adatok alapján a rendőrség — mint azt keddi számunkban megirtuik — nyomozást indított, hogy a szélhámos népbolonditók mesterkedéseit lehetetlenné tegye. Dr. Borbola Jenő rendőrkapitány, a bűnügyi osztály vezetője két tapasztalt detéktivet bízott meg azzal, Ihogy a jósnők működését megfigyeljék és szükség esetén közbelépjenek. Szerdán délután, az esti szürkületben hárman hagyták el a városháza hátsó kapuján: a detektivszobát: Kosztra Lajos, Kállai Gábor detektívek és a Délmagyarország munkatársa, akinek a nyomozást vezető kapitány engedélyt adott, hogy a bűbájosok elleni hadjáratban résztvehessen. Kosztra detektív csizmában és rövid télikabátban, fekete bársony kalappal a fején, jobb falusi gazda benyomását 'keltette, mig Kállai — nehogy gyanúsak legyenek — ugy öltözködött fel erre az alkalomra, mintha alsótanyai .kántortanító lenne. Senki sem sejthette, ihogy a nyugodtan bandukoló és csendesen beszélgető vidékiek a rendőrség emberei. — Nem olyan egyszerű ám a kártyavetőnők ellen eljárni. Nem lehet ajtóstól rohanni a házba, sőt egy ilyen nyomozás sokkal több rutint, ügyességet és kitartást kiván, mint sok nagyszabású bűnügy. Egy elejtett szó, vagy önkéntelen mozdulat elegendő ahhoz, hogy mindent meghiúsítson. A szerdai nap sem kedvező, mert a babonás emberek a pénteki naphoz ragaszkodnak. Pénteken ugyanis az. összes kabalák érvényben vannak és aki ezen a napon jósoltat magá nak, az feltétlen szerencsés lesz és az, amit a bűbájos asszony közöl vele, vagy amit kiván, megtörténik. Kedden sem rossz, — mondta kérdésünkre az egyik páciens, akit az egyik jóstanyán csíptek el a detektívek — de kedd mégis csak kedd és az eredmény, ha valószínű iis, de nem biztos. A rendőrség nyomozásának eredménye — minit az alábbi híradásunkból: kiviláglik — meghazudtolja a pénteki nap szerencsés voltát és egy uj napot iktat be péntek helyett: szerdát. Mert ugyan kell-e jobb nap, mint a szerdai, miikor három jósnőt érlek tetten a detektívek. A többiek sem azért menekülteik meg, mert talán a kabalás napnak is van határa, hanem azért, mert véletlenül nem voltak odahaza. Egyikük ugy kerülte, el a tettenérést, hogy otthon volt az ura, aki becsületes munkásember és már régebben megtiltotta a feleségének, hogy bűbájos legyen. Az asszony azért titokban üzi :a jövedelmező mesterséget, mert mikor Kosztra detektívet kikísérte, odasúgta neki, hogy jöjjön olyankor, amikor az ura nibcs itthon, akkor szívesen megmondja, amit kiván, hiszen ö mindent, tud. A detektív megigéüte, hogy ismét fel 'fogja keresni, sőt akkor is felkereste volna, ha •nem is szólítja fel ilyen szívélyesen arra, hogy ismételje meg a vizitet. Pille Kata, Ilka némi meg a görbe Vera a detektívek élénk sajnálkozására ez esetten elkerülték a bebukás -veszedelmét, de ez igazán nem a kiváló rendőrökön múlott. Ugy látszik, mégis csak tudnak ezek a bűbájosok jósolni és látnoiki szemmel a jövőbe tekinteni. Megsejtették-e, vagy csak véletlenül távoztak hazulról, nem lehet tudni, csak az bizonyos, hogy szerencséjük volt. (Otruba néni jövendöl.) A Téglagyár-utca ötödik számú házban három lakó van, megfelelő számú albérlővel súlyosbítva. A sáros, piszkos udvar baloldali sarkában egy földszintes kis szobában, lakik Otruba Antalné. Az ura már évek előtt elhalt, egyedül, szegényesen, de nem becsüleesen tengeti az életét. Egész nap odahaza artózkodik és várja a feleket, akik — nagyon jó hírnévnek örvend — sürün szokták felkeresni. Különös trükkje van ugyanis az öreg parasztasszonynak: elvből, mindenkinek csakis jó dolgokat jövendöl. Ez aztán' biztosítja részére azt a klientúrát, amely megélhetését teszi lehetővé. Nesztelenül besurranunk az udvarra, odahuzódunk az ablakhoz. A függöny 'kissé félre van csúszva, belátunk a szobába. Az asztalnál egy öreg parasztasszony ül, vele szemben egy iparos-feleségnek látszó fekete fejkendős fiatalabb nő. — Az öregebbik — súgja Kosztra detektív — a kártyavetönö. Szerencsénk van, éppen dolgozik. Percekig figyeljük az ablakon keresztül, hogy az öreg asszony milyen fürgém keveri a kártyát. A fiatal asszony sir, Otrubáné pedig magyaráz neki. Nem lehet hallani, hogy mit mond, de sejtjük, hogy megvigasztalta, mert egyszerre felvidul az arca. — Most vigyázzunk! — mondják szinte egyszerre a detektívek és a másik pillanatban már a szobában vannak. Éppen akkor léptek be, amikor a jósnő átvette a honoráriumot: egy papir kétkoronást. A fiatal asszony szörnyen megijedt, mikor a detektiveket meglátta, de Otrubáné nem csinált magy esetet a dologból. — Kihágás ez, leiköm, kihágás, de csak akkor, ha pénzért csinálják, már pedig én nem fogadok el pénzt. — De hiszen most is a kezében van a két korona, — szólt rá Kállai. — Jaj, leliköm, galambom, ez az én pénzem, .ez a Jancsi-bankó a kártyavetéshez kellett, ezáltal lesz szerencsés a szép kis asszonyka. A szép kis asszonyka azonban nem igazolta Otrubáné védekezését és bevallotta az igazat. A Délmagyar ország munkatársának K. l.-né, egy vasmunkás felesége, elmondta, hogy az ura -a harctéren elesett, hivatalos értesítést kapott erről, de ő nem tud benne hinni, eljött hát a kártyavetőnőhöz, hogy megtudja, miképen áll tényleg a dolog. Otrubáné megvigasztalta és határozottan ki is Uj közmondás, régi tanulsággal. Irta : Herczeg István. Egy asszonynak csak akkor udvarolj: ha tudod, hogy a férje legalább sikerrel udvarolt neki. # iKi'mn az utcán hideg decemberi szél süvöltött. A hó nélküli, ködös téli délután, az ívlámpák sávos fénye, mely belecsillámlott a házaik fagyos ablakaiba s a kalimpáló villamosok monoton bugása zagyván olvadtak egyibe a hétköznpi életrobanásha. A csipkés, tfüggötayös, alkonyati homálytól borított szobában .mindez csak valami távoli, csöndes, de hatalmas és erős energiák, nagy elmiulásek és szülein léseik félelmetes morajának hallatszott, amely a kultúrember idegeinek immár élteő elemévé, izgató aromájává vált... ;Az asszony egészen ibelesüpedt a nagy, angol bőrfotelbe.,Térdét össz; kulcsolt kezeibe szorította, fejét hátrahajtotta s elmerengő telkiinettel vizsgálta a mennyezenek a kandalló fényétől vibráló színeit. Halk némaság zenélt a szobában. A férfi szivarját szítta ós hallgatott. Mind a ketten szó nélkül üldögélték, m indáikétten élvezték a csönd végtelen izgató, képzeletet felesigázó és szerelemgerjesztő hatását. Néha-néha egy pirosló lángkié,ve felszabadult a tüztengerbő'l ós a kandalló rácsos ajtaján át kivilágított az aszszony melankolikus arcába. A férfi ilyenkor boszusam rejtette arcát tenyerébe, mintegy titkolva, minden fényhatás ellen. — Ez örökké nrég sem mehet igy, — szólalt meg végre. — Minden .unalmas dolog iránt érdeklődik bizonyos ideig az ember; de azután, ha már az unalmas dolog is érdekes kezd lenni, akkor esak természetes, hegy megunjuk, ön, asszonyom, pedig oly szörnyen érdekes akar lenni, hogy már unni kezdeni, liogy nem unalmas. — Barátom, nézze, — válaszolt nagyon szelíden ,az 'asszony, — magát nehéz dolog megérteni. Ha meg tényleg van értelme annak, a miit tesz és mond, akkor egyenesen lehetetlen .megérteni. De én azt hiszem, hogy mégis értem magát! Lehet ugyan, hogy ez nálam csak önhittség; de akkor is jogos, inert aki másban kételkedik, az saját magának Ihinni köteles. Tudom tehát, hogy ön bennem csak egy egyszerű, jómódú, talán kívánatos, avagy izgató de feltétlenül közönséges zsidó asszonyt lát. Egy zsidó asszonyt, aki nyárspolgár, egy zsidó aszonyt, aki az az iutetlektulizimust az Egyenlőség-bői tanulja mímelni. Ne is tiltakozzék, láthatja: tudok mindent. —Mert megöleltem, azt maga tiltakozásmik vesz. A férfi nem öleléssel szokott tiltakozni, hanem a nő tiltakozik néha, mikor megölelik. Egy pillanatra gyorsan asszociálódtak a képzetei. — Rendiben van, — szólott az asszony. — Maga még ölel, én meg tiltakozom. Pedig magának kellett volna tiltakozni az előbbi megjegyzésem ellen: hogy közönséges zsidó asszonynak tart. De ibe fogja .mindjárt átni, hogy az előbb jogtalanul gyanúsított azzal, hogy nagyon érdekes vagyok s igy nagyon közönséges. Megmondom nyíltan; nekem csak .az fáj, hogy maga mindig csak a zsidó asszonyt látja íhemnem. — Pedig maga asszony, asszony és azt nem akarom észrevenni, ugy-e? — Nem, — szólott az asszony. — Én zsidó vagyok; igen, zsidó, először is zsdó és maga ezit nem vette észre. — Hogyan? — kérdezte a férfi, — maga már megint unalmas akar lenni. Megint a köfzöttünk fennálló valláskülönbsóggel jön elő. — Poklot! — kacagott az .asszony. — Én csak zsidó vagyok, zsidó. De nemcsak a vallásomra nézve, hanem az eszemre, a számításomra, az élet kihasználására, a szerelemre nézve is. — Ne csináljon rossz vicceket! — Nem csinálok. Dehogy csinálok. Sőt nehogy továbbra is gyanúsítson, megnyugtatom: nem leszek a felesége, Errie ne is számítson tovább. A rossz viccek tényleg nem hozzám illők. —i És most mondja ezt, — hördült fel a férfi. — Szép, hogy hat év után végre ez eszébe jutott. Maguk arra számítanak leginkább, akihez nem akarnak feleségül menni. Arra jó voltam, hogy udvaroljak, ami is jó voltam, hogy amíg a férje élt, annak