Délmagyarország, 1915. december (4. évfolyam, 287-311. szám)

1915-12-25 / 307. szám

22 DÉLMAGYARORSZAG. Szeged, 1915. december 25. karácsonyi álom. Én vagyok a szerkesztőség humoristája, — nem utolsó foglalkozás ez ilyen gyászos időkben? — és engem -szólított fel a Szerkesztő ur, hogy karácsonyi krokit Írjak. Nagy a drágaság, sírni szeretnék, de humort kell irnoin. Elmondom azt, hogyan képzeltem el a karácsonyt én, olvassák el — és sírjanak Önök. Selymes hótakaró borul az utcákra. Tegnap még szomorú őszi pocsolya volt, mára megkönyörgöstt az ég és fehér szemfedőt borított ránk. A házak előtt asszonyok állanak ós nagy zsákokat tömnek meg a tiszta pillékkel. Az Ágynemű r.-t. miunkásnői ők és ritmikusan éneklik, mint a beílblehemiiek dalát: — Itt van, itt van A feliér karácsony... Tollat, Tollat Hamisitgatunk... Lesz majd, lesz majd Kitömött párnácska, Azon alhatunk, A'kkor alhatunk. Az emberek némán, figyelmesen járkálnak a ropogó havon, ha lehet, gondosan átlépik a nagy fehérségeket és mindenki siet a dolgára, hogy estére otthon légyen az ajándékokkal. Én is sietek, bemegyek a kiadómhoz és ünnepélyesen akarok épen megszólalni, mikor ő be sem várva szándékom, kétszeres udvariassággal kérdi: — Előleg kell talán? — Az kellene kérem szépen, — felelek szemlesiitve, — de ha szabad megjegyeznem, karácsony van és ilyenkor szerény, nagyon szerény . . . — Csak mondja egész bátran, mennyi kell? — Hát, ugy körülbelül 50 koronára volna szükségem, de... — Itt van 100 korona, vegye. Néma áhítattal vettem át a régóta Óhajtott nagy pénzt és siettem bevásárolni. Vettem egy poharat, egy csokor virágot, egy kanalat és egy hamutartót. Aztán elmentem haza, a kávéházba. Már két vendég volt; mindegyikük szigorúan fikszirozta az abszolút .semmit. Leültem a törzs- és veseasztalhoz, a pohárba elhelyeztem a bokrétát, a hamutartót felmagasztosult mozdulattal az asztalra tettem, ráhelyeztem az égő cigarettát és nyugodtan szóltam: — Kérek .egy világos kávét. Ebben a pillanatban kialudtak a villanylámpák, a kávésleány halk, tipegő léptekkel jött felém, kezében egy .nagy tálcát tartva. A tálcán karácsonyfa voliti; a fenyőn kis gyertyák pislákoltak. Az egyik ágon kis csomag lógott. A csomagot remegő ujjakkal .nyitottam fel. Három valódi kocka-cukor volt benne, a kávés sajátkezű ajánlásával. „Súlyos áldozatok révén jutottam e csekélyke tárgyhoz, fogadja jó szívvel. Boldog karácsonyi ünnepeket." A fa alatt egy kis vaskazetta volt. A csodálkozástól elfogultan, alig mertem hozzányúlni, de zárva volt. Ez ünnepélyes pillanatban a kaiszirnő leszállít, trónusáról, megállott asztalomnál, egy kis arany kulcsot vett elő és felbontotta a dobozt. Aztán gyorsan ellebegett, mint egy ködkép ós magamra maradtam. A dobozban sok-sok selyempa-pir volt és a papírok, rejtelmes mélyén egy igazi kifli, ürömkönyek ragyogtak szememben és amikor először életemben a saját kanalammal merítettem a menyei mannát a tejes kávéból, elgondoltam, hogy mégis van igazi boldogság a földön és a szeretet ünnepe bőkezűvé teszi a jó lelkeket. A villany ismét felgyúlt és a két szomszédom vitatkozni kezdett. Az egyik láthaító mélánk ól iá v al mondta: — Ne gondold, hogy nekem itt kell ünnepelnem. Haza i.s mehetnék, nagyon kedves, ottlionias lakásom van, de én a sablont, nem szeretem. — Engem öt helyre is hívtak, — mondta elmerengő tekintettel a másik. A főnököm, a háziasszonyom, a Klárikáék, a szabóm, a házmester. De én inkább i',ht vagyok. Igen, önszántamból. Tanulmányozni akarom az árvák, az elhagyottak, .a megrögzött kávéházi vendégek karácsonyát. Ez már engem is izgatott. Bemutatkoztam és vitatkozni kezdtünk. Azután közösen megállapodtunk abban, ihogy a családi kör nagyon unalmas, az ünnepség csak rossz szokás, .ajándékot kapni kellemetlen ómen. Ezalatt elmúlt néhány óra. Hívásunkra előjött a főpincér és egy szerény mosoly kíséretében mindnyájunknak ő fizette ki .a fogyasztott dolgok árát. Mikor hazamentem,, máj- minden házon sötétség ült. Jámbor polgárok meleg szobában .aludtak és ők is bizonyára a kedves, szép karácsonyról álmodoztak. (h. i.) Pohlavek Alfonz a drámaíró. Irta: Madzsar Gnsztáv. Szegény Fonzi! El játszódtad te i>s az utolsó szerepet. Eljátszott-ad abban a véres drámában; melynek szerzői ezt a cimet adták: „Világháború." Egy ostoba, orosz puskagolyó véget vetett örökös te rvezge léseidnek. Való, hogy hasznod nem volt belőlük; ezernyi csalódást hoztak számodra, de az újra meg újra fellobbanó remények neked igazi gyönyörűséget is szereztek. Most, hogy elmúlásod hirét a lapokból olvasom, eszembe jutnak rég elund t, bohó diákévek. Együtt koptattuk az újlaki gimnázium küszöbét, együtt nevettünk Mezei professzor ur agyoncsépelt adomáin, együtt faragcsáltuk az unalmas görög órákon bájos diák-ideálok neveit az iskola féltve őrzött padjaiba. Alfonz volt a becsületes neve, Pohlavek Allfonz. Már a dédapja is csak magyarul tudott, de .a család nem akart megválni ettől az ős szláv névtől. Ugy ragaszkodtak hozzá, mintha legalább is Szvatopluk ivadékai volnának. Keresztnevét azonban akarata ellenére is átformáltuk. A diák-kebel kiolthatatlan reformvágya teremtette meg. Igy lett a Sándorból Dorka, Gáborból Borka, Bélából Lali, Alfonzból Fonzi. , •Az apja orvosi pályára .szánta s e szándékához makacsul ragaszkodott. Két nyomós oka volt rá. Az egyik, hogy Fonzi néha napján rá-ráhibázott egy-egy furcsa bogár vagy különös növény nevére. A másik, hogy maga is ilyen fajta -mesterséget, űzött, mint. Vörösvár rendezett tanácsú város barmainak egészségügyi -felügyelője. A Pohlavekek legelső, oklevólileg kimutatható őse is hires patkoló kovács volt s ez a hivatás .szállt, ,a Fon-zi édes apjáig, Pohlavek Efraimig, mintegy első szülöttségi jogon apáról fiára. Az öreg a fejébe vette, hogy fia egy nagy lépést tesz fölfelé a hírnév létráján s megalapítója lesz az emberorvosok Poli,La vek-dinasztiájának, mint ahogy ük,apja megalapította a -család el nem -múló hirét az -állat-gyógyászat körében. Fonzi elővette ugyan a dialektikának .minden ismert fegyverét, hogy apját terveinek helytelenségéről meggyőzze, de mind hasztalan. Végre is kénytelen volt megadni magát sorsának. Tanulta szorgalmasan a természettudományokat, hogy meg ne bukjék, de -egyébként irói dicsőségről álmodott. Az önképzőkör volt munkásságának titkos tanyája. Az érettségi után a fővárosba kerültünk. Fonzi -beiratkozott az orvosi egyetemre .s esténként nagy szorgalommal (de végtelenül csekély eredménnyel) magolta Heitzmann Anatómiáját, Ült a könyve előtt, az ajkai mozogtak, mintha olvasna, de .az esze másutt járt. Képzeletében ott állt -a színpadon, -a vasfüggöny mögött. Hallotta -a közönség zugé tapsait. Látta magát mint ünnepelt drámaírót, amint az ujjongó közönség előtt megjelenik a világot jelentő deszkákon. Szobánknak kertre nyiló -ablakán keresztül gyakran meglestük, amint maga elé képzelt közönsége előtt hajlongott, miközben szemei tűzben égték s arcára a remélt diadal pírja iilt ki. Eltelt az -első félév s Fonzi ott hagyta .az orvosi pályát. A -történeti hűség kedv.eért meg kell jegyeznünk, hogy elhatározására nagy befolyással voltak az orvosi fakultás szűklátókörű professzorai is, Kolokviu-inait nem tudták kellőképen értékelni. Elvesztette a tandíjmentességet. Kapta magát, beiratkozott filozopternek. A. drámairónak — mondta — nem bonctanra, hanem esztétikali tudásra van szüksége. , H-a pénzre tehetett szert, eljárt .a Kammonkávéházba. Meghúzódott a fiatal irói gárda törzsasztala mellett s leste -az alkalmat, amikor valamelyik fiatal óriással megismerkedhetik. Este a színházba járt, nappal asztalfiókban beverő drámáit dolgozta át. Ujabb és ujabb drámákat tervezgetett. A három felvonásos népszínmű egy felvonásos vígjátékká zsugorodott -össze, a dramolettből öt. felvonásos tragédiát csinált. Egyik darabja fogyott, mint- délben az árnyék, a másik terebélyesedett, mint a dilis lombú fa. Kereste az irók ismeretségét, a színészek barátságát, molesztálta darabjaival .a dramaturgokat, de csak nem akart .a dicsőség napja rávirradni. Sokszor mondtuk neki: — Fonzi, Fonzi, mi lesz belőled? — Soh'.-se törődjetek vele! — Ha az apád megtudja?! — Agyonverni nem fog. — De kitagad, ha megtudja, hogy ott hagytad az orvosi fakultást. — Megengesztelődik, mikor az első darabomat adják. — Szegény öreg, vájjon megéri-e? — szóltunk nevetve. — Csak röhögjetek! Prózai lelkek vagytok! A ti költészetetek a kólik-a. meg -a ,szamárhurut. Lesz idő majd, amikor én fogok nevetni. De ez az idő csak nem akart eljönni. Eljött helyette az öreg Pohlavek. Nem tudom, felhasználta-e Fonzi -a jelenetet, -amelyet -apjával -eljátszott, valamelyik drámájában, de bizonyos, hogy felhasználhatta volna. Az öreg kért, könyörgött, rimánkodott. Mindhiába. Fonzi nem akart a jó útra -térni. — Elzüllesz! — Nem tehetek róla. A bonctant nem veszi be a koponyám. — Szakítani akarsz apáid hagyományaival? — De hát hol v-ain -az megirva, hogy minden Pohlaveknek patkoló kovácsnak vagy felesernek kell lenni? Az öreget szivén találta ez a durvaság. Minden vére arcába tolult. — Kovácsnak, felcsernek? — szólt nyugal-