Délmagyarország, 1915. december (4. évfolyam, 287-311. szám)

1915-12-25 / 307. szám

18 DÉLMAGYARORSZÁG Szeged, 1915. d-eoemlber 25. 1915. A hang sikoltva vág a lengyel éjszakába: — Ki vagy? Megállj! A jelszó! — Szeretet. — Lövök! A jelszó! — Béke. — Jaj neked! A fegyver csöve villan. A lövés eldördül. Utána csend. Egy lassú sóhaj, semmi... A vér oly némán tud csepegni... Katonák bújnak ki a nagy gödörbül. Egyik kezében lámpa, a karján: Kereszt, Föléhajol és mondja: — Én már láttam ezt. E vér, ez ember ismerős nékem, — S a másik mondja: — Én is ismerem... Ismeri mind, s nem tudja senkise, Hogy véle van tele az emberek szive. Reáhajolnak, nézik ruháját, kezét, Sebét bekötik, várnak: él-e még. És jő ,az orvos: — Ki ez? — Egy idegien. — És szólaz orvos:— Én őt ismerem, Csak nem jut .most eszembe aneve... — E sebesült mosolygva mondja: biz azt elfeledték ... E hang! Mi ez? Az arca, vére, hangja Oly ismerős, s nem tudja senkise, Ki ő. Egy hosszu-orru jön és mondja: — kém. A sebesült sóhajt és mondja: — Épen ugy, mini akkor. Óh akkor is ezt kiáltók felém. — És keresi, hogy hol vana a kereszt... És bus-szelid-en halk beszédbe kezd: — Ali mennyi fegyver. S mennyi katona. Kétezer éve öltők. Nem lesz elég soha? — Egy harcos sírva szól: — A galilei — A sebesült ránéz és mondja: — Én vagyok. És visszajöttem, hogy meghaljak újra, Hogy megcsúfoljanak a gazok, a "nagyok, Hogy kóboroljak félve, fázva, bújva. — És sirtak mind a katonák. — De megfogom én in ég a régi ostort. És kiverem az uj kufárokat! — És szólt a hosszu-orru: — Mester, Vigyázz most nem mókáznak ám sokat. Most egyetlen, bns sóhaj is elég, Hogy Te is voltál, elfeledte rég Az uj kor minden uj Pilátusa ... — S az orvos szól: — Ugye, hogy fáj a seb? — — Óh volt már nékem több is: tüzesebb. És egy se fájt, de fáj a fegyver, És minden ostor, mely nem engemet ver. — — Uram, Királyom, elfolyik a véred. Oly szelid vagy, oly kevéssel beéred: Hallgass, feküdj nyugodtan! — És jött a gránát búgva, bőgve, sírva, Egy dörrenés és nincs már ,semmi ottan... Szeged, 1915. PÁRTOS ZOLTÁN. Karácsonyi vetés. Az asszony beteg lett és messze elment a szótlan fenyves erdők, mély vizű tavak közé, hol a főid hátára vastagon ráborult a hő. Egyedül fekszik, betakarva meleg prémek közé, csak sápadt .arca látszik és két messze néző, könnyes szeme. Csöndes lett és reményvesztett. Erkélyéről lelát a mélységes mély erdei útra; nem jajdul itt föl emberi lábnyomtól a hó és a nagy hegyek elzárják a szelek járását, hogy ne fájjon éles hasogiatása ,a ziháló tüdőknek. Karácsony van. Nem lehet előle megszökni. Karácsony! Az asszony összerándul magányos fájdalmában, hasogatja valami kinzó keserűség. Kifosztott és elhagyottnak érzi magát, telve a sors igazságtalanságával, a jövő reménytelenségével. Zöld foltok vibrálnak szeme előtt, körülötte hangtalanul szövődik az esti borulat, sötétbe sülyednek házak, begyek, csak villogóan fehér végtelenségében sugárzik a mély ut. Lehetetlen oda nem .nézni, mintha nem is lennének övé a. tagijai, nem érez, csak néz mereven egy pontra és belől megszakadásig rendetlenül ver a szive. Hullámzik fel a nyakáig, reszket, mintha megütötték volna és ki akarna szabadülni. A kápolnák homályában látni képeken ilyen csüggedt, vértől csepegő, bus sziveket. Ugy érzi, különválik testéből az a. kalapáló kis húsdarab. Eltűnik minden a szeme el-őfct, összefolyik az erdőut piros színbe öltözve, mint egy lángoló mély gránátszinü folyam, melynek minden cseppje egy-egy emberi sziv. Mintha nyári estén, kútba, nézve, megpillantjuk a viz sejtelmes -sötétjén az első rezgő csillagot, majd egyszerre a mélységben elénk tárul az egész égbolt képe — ugy világított, lángolt a szivek ezrével kirakott ut. Belesimulva a természetbe, meztelenségükben fázva feküdtek, mintegy várva sorsukat. És a látóhatárról elindult vigyázó léptekkél a szelid mo-solyu Szenti Pásztor. Köntösének ráncaiból széles nyugalommal vetést szórván az előtte heverő szivekbe. Kétféle magvai lévén, peregnek drága ujjai közül kis éles, kemény szemek, -melyeknek nyomán meghasadnak a fájdalomtól a szivek és elvérzem látszanak. De nem, inkább magához öleli -mindegyik fájdalomszerzett ajándékát és erős szorítással magába zárja, hogy eltűnjék sebe. És -a -kis mag benépesíti hajtásaival uj otthonát, gránátpiros, gyönyörű virágokat hoz, -melyeknek kelyhében ragyogó nemes könnyek reszketnek. A Szent Pásztor lehajlik — megcsillan fején a Glória és megsimítja a virágokat, hogy harmatjuk most már csöndes örömtől l-egyen terhes. És megtelnek a szivek a szenvedésből fakadó n emese bb nél-n e m-es eb b hajtással. Az elrejtőző, gyáva szivekbe pihés könynyü vetés -száll, ezek csak -a múló percben fakadó gyönyörű virágnak nyiltak meg, mely csakhamar (tova száll üresen és rutul hagyva ott ideiglenes talaját, mig be -nem -lepi őket a jelentéktelenség és ki valótlanság unott közönye. És az asszony gyönyörködött, olt pihegett az ő bolondos szive is; szorítva, bezárva sebét. Az Ur Jézus megsimította tekintetével a fájdalomvert rést, hogy fakadjon belőle ezer meleg, nemes virág — árnyékolja be lombjaival drága kicsinyeit. Sugározzák, melegítsen csak nekik ez, a megpróbáltatáson győzedelmeskedő anyai -sziv. És érezte, ho-gy meg fog gyógyulni mindenkép. A fenyőfák kétszeresen ontották illatjukat és az asszony ugy érezte, lvogy egy szellő elhozta hozzá a kialvó viaszgyertyák és fűszeres cukorkák karácsonyi illatát és a fa alól kék fényben sugárzott felé hat gyermekszem tavaszi melege. Az asszony boldog volt, mert most már tudta, liogy hegyeken, erdőkön, vizeken át egészen -mellette van kicsinyeinek. A lassú szellőt- talán a Szent Pásztor lebbentette föl, most, mikor oly bőségesen hullott a szivek millióiba a fájdalom és próbatétel nemes vetése és vitte enyhe fuvalatkéní- azt a sok hazasugárzó, vágy erős tekintetet, mely a távollevőket összeforrasztja. Dr. Boros József né. aB»»ii»«!isB»«B»isa«HaauiiBaai!ian«BBai««a»aa»*aa«Bs«»i:«» Germánia I. 1915. X. 8. Irta: Lőw Immánuel. fíatúridőm Ka kési'k is, igazság szerint ítélek. Meginog a föld és minden lakója, En ál liláin be 1oszlopait örökre. Szólok az őrjöngökhöz: ne őrjöngjetek, S a latrokhoz: ne ágaskodjék gőgötök! Ne ágaskodjék magasba dölyfötök, Akik nyakason szórjátok a káromlást. Mert sem kelet, sem nyugatról, Sem észak pusztáiról, sem dél hegyei felől — Hanem Isten a biró, megalázza ezt, fölemeli amazt: Mert átok serlege az Ur kezében, Aszubor, telve keverék-méreggel, Elvenni véle a latrok eszét; ami belőle kicsurran, Seprűjét hörpentve szürcsölik a föld minden latorjai. (Zsolt. 75, 2. kövv. T-argmn.) Belgrád latorjai: a király gyilkos király és csatlósai, akik párosával gyilkolták ie önnön királyukat s nejét és utóbb trónunk várományosát és hitvesét. „Határidőm lia késik is', igy szól a történet Ura, „igazság szerint ítélek." Ha földrészünk meginog, ha minden megreng is — ,az igazság győzelmébe vetett hitünk meg nem rendül, mert e hitünk „oszlopait Isten állitá be örökre." Nagyon leszállott tekintélyünk -a féltett béke évtizedeiben. Szégyen pirja futotta el orcánkat, ha hallottuk, minő hangon -beszélnek rólunk, minő reményekkel áltatják magukat kis szomszédaink, mennyire meggyökerezik bennük az a hit, hogy a bomlás, a monarkia fölbomlása föl nem tartóztatható. Fojtogató érzéssel olvastuk a zsoltár igéjét: „Minden ellenemnek becsmérlése lettem, szomszédaimnak kivált: féltettje ismerőseimnek! Becsmérlése lettünk szomszédainknak, gúnyja, csúfja a köröttünk valóknak. Civakodásává tettél szomszédainknak, ellenségünk gúnyol bennünket." Összevesznek rajtunk, örökünkön, prédánkon, országrészeinken. Azt várják, mikor szólhatnak a zsoltárral: „Kifosztották -az arra járók, -becsmérlése lett -szomszédainak!" Legjobban el volt -kapatva orgyilkos -sikereitől a rácok udvara. Packázott velünk; kihívó, tűrhetetlen, gyilkosbérlő kormányának orcátlansága határt nem ismert. Szól már hozzá a történet Ura: „Ne őrjöngjetek, ne ágaskodjék gőgötök, akik nyakasan szórjátok a káromlást", bizva a latorvérü, latorvédő orosz cár védelmében és a hozzá szegődött, -hozzá alázkodott nyugatiak egy nyomra lépő seregeiben. Szomorú siilyedtség, hogy az angol király egyalmu a. fehér cárral és egyveretü -a gyilkos Petárral. De -a szerb udvar csalóba reményei, hiu ábrándjai eloszlanak. Kétségbeesve látja ma már a zsoltár igéjét beteljesedni: „Sem keletről" — a kirabolt, megtagadott, csúffá tett bolgár, „sem nyugatról" — ,a rút bűnszövetkezet lekötött, kimerült, kapkodó hatalmasságai, „sem észak pusztáiról" a földre tepert cár, „sem dél felől" az Olympos számvető, okos királya nem siet mentésére: „hanem Isten a biró, megalázza" az orgyilkosok trónját, , „Átok serlege vagyon az Ur kezében, a-szúbor telve keverék-méreggel": ürömpohár, fenékig ürítitek, seprűjét isszátok, bódító seprűjét a rác udvar minden latorjai. Nincs segítség fegyverünk ellen, a szövetséges magyar s német fegyver ellen. Megindult délen a végkifejlés, Szerbiának -a kifejlés vége. Szóálló hűséggel rántott, kardot a sokszoros vész dacára német szövetségesünk. Kardot rántott, azt a kardot, melynél élesebbet, acalabbat, sujtóbbat a hadviselés története nem ismer. És hazánk határait sem védte soha szervezettebb, felkészültebb, ragyogóbb had-