Délmagyarország, 1915. szeptember (4. évfolyam, 212-236. szám)

1915-09-05 / 216. szám

Szeged, 1915. szeptember 5. DBLM A G Y A ROSSZÁÉ. 5 Ötös honvédhadapródőrnjesfer a szegedi honvédek legborzalmasabb éjszakájáról. (Saját tudósitónktól.) A szegedi borzán, úgyszintén a szegedi utcákon gyakran láthatni az u többi ideiben egy hoin<yódhpj-I-apródőrnnestert. Nem disziti a mellét négy-öt vitézségi érem; egy nagy ezüst érme (Van csak és mégis megfordulnak utána imind az emberek; az alig huszonhat éves fiatal bősnek Ibaja, bajusza fehér, mint a hé; N. József szegedi ötödik honvédgyalogezred kadapródja, aki nem hatalmazott fel .nevének közlésére, megő-szüll egyetlen éjszakán, esti tiz órától hajnali néyy óráig. Egyetlen éjszakán változott át koromfekete baja, bajusza ezüs-tszinüre, ugy, hogy nem maradt a fekete hajzatnak egy szála feikete. Hogy mikor, miért, hogyan, mik-épen történt az eset, azt ő imaga igy mondta el a Délmagyarország munkatársának : Uton a pokol felé. — Nótás ajakkal, virágosán indultunk el mi is egy évvel ezelőtt Galíciába, Az idegeinkben még ott remegtek a -buicsu csókok; még velünk volt minden, tminden; a mámoros lelkesedés, az özvegy édes anyám könynyékbe fúlt csokija, reszkető ölelése, zokogva kimondott utolsó szava: — Isten veled fiam! ... — Még láttam a siró arcokat és a szivembe belemarkolt néha a keserűség és tomboló fájdalom, még összeszorult a torkom nótaközben és sohasem gondoltaim arra, mi lesz, csak arra, mi volt. Fátyolos, könnyek ben tört szemem nem látott a jövőből semmit, csak a multat siratta és csak érzett valamit abból, amit jövőnek hívnak. De — azt hiszem — igy voltunk vele mindannyian. Ha nóta hangzott fel a vonaton, elhagyott kedveseinkre gondolva daloltunk, ha harci Német katonák szabadságon. — Berlini kép. — Az eset színhelye: egy ismert pilseni sörcsarnok a Friedritíhstadtban. Idő: 'esti szürkület. Három martiális alak lép 'be: (harcosok. Látszik rajtuk, hogy messziről jöttek és hogy már nem egyszer szagolták & .puskaport, Tábori, szürke egyenruhájuk megzötdiilt, vagy inkább elvesztette minden határozott színét, arcuk barnára sült lés bozontos szakállal van benőve. Az egyik szénfekete szakállával turko kinézésű. Mindenki őket nézi. Habzó sört nyújtanak feléjük, szivart és cigarettát. Hatalmas kortyok — milyen jói esik! Hónapokig egyebet sem ittak, mint unalmas teát és vizet. Azután letelepszenek a székekre 'és hamarosan siirü kör képződik köröttük. Meséljenek, — mert ezen a három emberen meglátszik, hogy vannak élményeik és sokat kínlódtak. A vörös fö'ldü, göröngyös Westféliának a fiai: bielefeldiek. A „turko" viszi a szót. Köszörűs ós habár csak egyszerű munkás, csodálatos szcmléletességgel tudja magát kifejezni. És aibban, amit mond, olyan mester Ítéletien a lelkesedés, hogy magával ragadja hallgatóit. Dél-Lengyelországból jöttek, .ahol kilenc hónapig voltaik szakadatlanul. .Most három heti, jól megérdemelt szabadságot kaptak, hogy viszontláthassák feleségeiket és gyermekeiket. R adómban vonatra ültették őket, Egy kis útmegszakítás Czensztochauban a „fertőtlenítőben", aztán egy ugrással Kattovitzon keresztül Berlinbe. Még a fülükben zug az osztrák-magyar motorüteg Ivangorod előtti dörgése és máris körülveszi őfcet a világváros lármája. Életükben először vannak Berlinben és a Friedriehstadton fcereszdalok lázas, mámoros üteme szállott, az átzüllött éjszakák képe elevenült fel a lelkünkben és a könnyelmű, ledér nőket láttuk, meg a pezsgőző, kacagó, részeg cigányokat. Nem volt gondolatunk a jövőre egy sem, csak a múltnak hódoltunk, a multat láttuk -szüntelenül; a multat, picinyke fiatalságunk álomködös képét. Duhajok voltunk és az őseimbe i ereje-, vágy.a kínozott néha, de a visszatérés csak egy volt: a niult, mindig a imalt. Zúgtak, zúgtak, zakatoltak a vonat kerekei, a mély éjszakákban fellángoltaik .a távoli városok iv- és villanylámpái és elfelejtett régi emlékek éledtek zenélve mindnyájunk -sziveéhen. Sorra maradtak el .mellettünk mind az állomások és tűzeső hullott szikrázva a vonat kéményéből; haragosan zihálva kattogott tompán a vonat elé fogott ércóriás, idegenül bu-gó fájdalommal fújta a gőzt, szórta a szikráikat a setét nréhü éjszakába és mi a táncoló tűzesőt néztük visszajborongó lélekkel az ablakon át; a táncoló tűzesőt, csillagos, kék eget és olyan volt az egész, mint egy nehéz őszi álom. Láttuk fantasztikus keverékben minden szépségét, pi-szkát, boldogságát és fájdalmát az életnek és rajongva imádtuk az egészet igy együtt, — Aztán megeredt lassan az eső. A szeptemberi égből kövér oseppék-ben hullt, hullt a víz, mintha sirt volna a természet az emberi élet könnyes lángolásán. És éjjel, amikor megérkeztünk a határra, fájón feldobogó szívvel emeltem az ajkamhoz egy fehér krizantémuimot, egy gyöngéd, kedves, könnyes kis emléket és nagyot sóhajtva préseltem bele a szivem fölött őrzött fekete tárcába. Feketén, feketébben, mint az essős szeptemberi éjjel, kopogott felénk ,a határról a jövő, először a végtelen ut alatt. — Brzezanynál leszálltunk a vonatról mind és gyalog folytattuk az utunkat felfelé. Friss szél szállott a dombos, hegyes tájon ós messzi kiloimétrekről megéreztüik a felpörkölt falvaik kesernyés illatát. Már közel voltunk a helyihez, ahol a jövő kezdődött és f-elkbogó szivünkről minden hang nélkül oszladozott, foszlott a mailt; rótegenlkint fejlettek le -róla az emlékek, mint amikor egyenkint dobáljuk tűzbe .a szeretett kedves szerelmes, gyöngéd leveleit. — És .szembejött velünk az első sebesült transzport, Nagyon messziről ekkor hallottuk először az átgyiuk hangját. Összenéztünk halkan, szótlanul. És a csendhe vágódó éles hangokra lefoszlott a lelkűnkről minden; a legutolsó emléke is a -múltnak. iMint a gyermekek, hófehéren indultunk az ismeretlen sors: a Halál elé. Már neon nótáztunk töibtbet. Elmúlt, vége van. Csendes, halk, szomorú •ember lett mindannyiunkból. .... Aztán elhervadtak a virágok a csukaszürke sapka mellett, csak az illatokat őrizte még mindig a durva szövet. Sokat ez kisért el közülünk a másvilágra is. És teltek ás multak a napok. A vadonatúj csukaszürkék összecsókolóztak a földdel, sokszor, nagyon sokszor; némelykor örökre. És itt már nem vo-lt ámult, jelen, jövő; itt már nem gondoltunk semmire. Itt már lenn voltunk a pokol elő tornácálban ós rezignáltán nyugodtunk bele a változhatlanba. Az ut végcéljához érkeztünk, amelynek végzetes jelentőségét sohasem tudtuk felfogni .az ut alatt. — Sokáig jártunk igy előre, hátra. A számunk megfogyott lassan, de az elesettek helyéhe ujak -és ujak jöttek mindig és akárkit kérdeztem is az útról, az mind igy mondta el, ahogy én az előbb. Amikor pokollá válik az ég, a föld. — Sokáig voltunk fenn nagyon. A szeptemberi őszi eső helyett .hó hullott a földre tül vezető rövid útjukon nem láthattak valami sokat, mégis azt -mondja a köszörűs: — Berlin szép, de kint a harcmező imégis szebb! És ez nem mesterkélt pózolás, im-ert a mi bi-eklft-ldi köszörűsünk a természet bamisittatlan fia. T estes t ii 1 -leik est ül katona, aki boldognak érzi magát, hogy éhben a hatalmas világküzdelemben tevékenyen részt vehet, Igen, boldog. Az apja három hadjáratban vett részt, 1864., 66. és 70. és majd az ő fiából is katona lesz. iMos-t szíriből örvendezik a pihenés napjainak, amiket az „anyjuknál" tölt, ele aztán megint megy és (marad a dicsőséges befejezésiig! Ez az ő terve, habár már nem fiatal és a halántéka körül a haija őszbe csavarodott. A kérdezősködésre saivesen föltálalják élményeiket. Elbeszélik, milyen szigorú volt a tél abban a barátságtalan országban, mesélnek arról a sek piszokról és -a lengyelek emberhez méltatlan szokásairól, (mindenféléről, amit már százszor is hallottunk és olvastunk, de ami -ezeknek az egyszerű .embereknek az előadásában -olyan csodálatosan kidomborodik. Az egyik előveszi .a imagavásárolta térképét, — csak kell az embernek tudnia, hol, merre jár?! — Lengyelország nagy vezérkari térképe — Csupa piszok már, nem csoda, néha nyolc napig se lehetett kezet mosni, a térkép szélei összegyűrve és leszaggatva* de azért a mi wesztfáliai munkásunk kitűnően tájékozódik és tájékoztatja .nézőit rajta. Mutatja, hol és hogyan nyomultak elő a Bredow-hadosztály, az úgynevezett „roham-hadosztály" ezredei, amelyek egyikebői, valók ők maguk is. A hallgatók Hindenburgrál kérdezősködnek. — Az, igazi atyja katonáinak, hangzik a jellemzés, mindennel és mindenkivel törődik, a legegyszerűbb harcossal ép ugy, mint a legmagasabb rángni tiszttel! Általában kiint a közösen leküzdendő ellenség előtt megszűnik minden rend- ós rangkülönbség. Egy nemzet — egy hadsereg, egy sziv — egy lélek. A köszörűs biztosítja hallgatóit, hogy minden német katonában közös az alkarat: a háborút minden fölösleges kegyetlenség nélkül viselni. — .Szántszándékkal eddig egyetlenegy oroszt sem öltem meg — (mondja. — Én csak harcképtelenné iparkodtam tenni azokat, a kik a kezemügyébe estek. — Fizetés -nélküli rekvirálás nincs. A lengyel lakosság pedig nem vallja kárát a mi reksvirálásunknak. A tojás- darabjáért mindenütt 10 fillért fizettünk, .amiért békeidőiben 1—2 fillért kaptak, mondták a wesz;fáliak. — Mi nem vagyunk barbárok! Majd arról számoltak be, mint adtak össze a táborban a vak katonák neszére. Alapjuk már több millió márka. Más megható és vidám .eseteket is mesélnek. A köszörűsnek kénybe lábadt a szeme, amikor megemlékezik arról, mint ébresztette fel egyszer az álmából az őrmestere. — Éip az édes anyámról álmodtam, imikor pedig fölébredtem, jobbról-balról vértócsákban feküdtek sebe-sült bajtársaim. Viszsza is kellett akkor vonulnunk, de azért .mégse hagytuk ott árkaink -előtt fekvő sebesültjeinket. Négykézláb másztunk értük é-; elvittük ő-kiet a segélyállomásra. De az idő halad és a bielefeldi vonat nem vár. Csak ugy ragyog a szemük, mikor elbúcsúznak és az édes otthonra gondolnak.