Délmagyarország, 1915. szeptember (4. évfolyam, 212-236. szám)

1915-09-05 / 216. szám

DÉLMAGYAKORSZ.AÜ, Szeged, 1915. szeptember 5. és tul voltunk már az első mármarosi betörésen. Másodszor jártun'k Galícia felperzselt, összeégett, golyószántott földjén. Itt sem •gondoltunk soha a jövőre, ide a múltra sem. •Emberek, szegény, primitív emberi életet élő ősemberek ivoltunk és kívántuk a harcokat, a vért. Többet, miinél többet; (boldogok voltunk a vér és halottak láttára és mogrószegedetten, semmire, semmire nem gondolva íizt.ük, hajtottuk a nagy orosz csordát magunk előtt. — 'Aztán újra nagyon sokan jöttek elleniünk. vMi visszakerültünk lassan újra a Kárpátokba. A 'hó hullott, hullt csendesen a földre le és 'fehér halotti lepelbe burkolta az égbenyúló hegyóriásokat. És mi csak ímentünk, mentünk hátra, arra a helyre, ahol fel tudtuk tartóztatni a csörtetve törtető kolos.-szmst, az ezenfejü sárkányt, az oroszokat. — Bártfa alá kerültünk. Itt már készen várt ránk a védelmi vonal, amelyen meg keilett állnunk, ha maguk a kárpáti ormok esküdtek volna is ellenünk. Sok borzalmakkal telt éjét és napot töltöttünk el itt, de nem panaszkodtunk. Gsak vártuk titokban, ujjongó szívvel, mikor őrli meg magát az orosz ugy, hogy újra imi lelhetünk a helyzet, uraiva. — És eljött a szelíd arcú március, a •friss április. Az idő, a harcok, ,a mi kemény golyóink tényleg hatalmas munkát végeztek. Az óriási orosz haderő fogyott, rohamosan és halálos biztonsággal. Temetővé lett a Kárpát, óriási orosz temetővé. És — későn bár, — de az oroszok is rájöttek erre. És amikor (felfedezték a mi rejtett céljainkat, embertelenül, amilyenné mi gondolatok hiányában sem tudtunk volna lenni, rendelték cl: állásainkat cl kell foglalni mindenáron. Ekkor kezdődött meg az a pokol, amelyet Dante leglázasabb fantáziájával sem tradotí volna elképzelni soha, amelyet leírni és elképzelni nincs emberi erő ós képzelet és amely eaüstszinüvé változtatta a baj a mai, sokat, nagyon sokat pedig az őrületbe kergetett. — Április volt, 12-ike. Másfél napig szünetelt minden harc ezt megelőzőleg, úgyszólván ágyú is alig szólt. Mint harcedzett katonáik, tudtuk, mit jelent ez: mindig a közelgő nagy vihar előjele. Értesüléseink voltak arról is, liogy az oroszok óriási er&itosebet kaptak ezen a napon. Igy mi is tudtunk készülni egy keveset a nagy napra. — Tizenkettedikén is ilyen nyomasztó volt a csend egész napon át. Épen alvódhoz készülődtünk; azt hittük, ez az éj még csendben fog eltelni. Nenn igy történt. Tiz óra tájban megdördültek az ágyuk odaát; száz ágyú egyszerre, uram. Mintha megindult volna a föld alattunk, megremegett a háta és mi elborzadva néztünk a fejünk felett búgó gránátok, srapnelek borzalmas tüzesőjére. Ami aztán ezután következett, már csak vázolni lehet. Búgtak ,a gránátok; láttuk őket másodpereeiikint felénk iközeledni, mint nyári estéken a fénylő hátú szentjánosbogárkáí; aztán belevágott egy tizenhatos a deckungitnk kellős közepébe. Eszméletlenül hulltak a földre az emberek száz lépésnyi távolság ban, de ez még nem volt elég. Az elsőt követte egy második, harmadik; ami nem közénk csapott le, az a fejünk felett pukkant szót. Irtózatos volt. A légnyomástól, a folytonos, másodpereen.kinti robbanásoktól nem éreztem a fejemet; az volt az érzésem, liogy a fejem ijesztően tágul, szélesedik, tul, tul a sapkán. A deckungban hasra fekve meredt szernek kel néztem előre. — Egyszerre látom, jön egy ujabb gránát, lecsap a szélére az ároknak, onnan le, középre, befúrja magát a földbe, mélyen, aztán dörren egy irtóztatót, fis emelkedett a föld ijesztőn magasra, fel, fel; az olt ülő, kuporgó négy ember száz-százhusz méternyire fel az égbe, aztán vissza, a földre, mind távol tőlünk. Eltakartam a szemem, hogy ne lássak; a fejem befúrtam a földbe, mélyen éi3 — uram, — akár hiszi, akár nem, zokogva imádkoztam az istennek, ihogy jöjjön, jöjjön hát egy a sok gránát közül hozzám is, hogy haljak meg, mert az az élet, az a pár óra ott irtózatosabb, rémesebb, pokolibb volt mindennél, mindennél, a halálnál, amit rémítő kínzásokkal mérnék az emberre. Egy gránát 40 lépésnyire tőlem, a fejünk felett .pukkant cl. A fejembe belevágott a vér, rettentő zúgással; az agyamban hasogató éles fájdalom nyilallott és éreztem, hogy a velő fáj őrült, borzalmas fájdalommal a csontjaimba. Aztán, hogy elmúlt a légnyomás, a fejem újra nőni éreztem és ne nevessen uram, az volt az érzésem, hogy rohamosan növő, .dagadó fejem annyira megdagadt, hogy eléri a deckung minidkét oldalát, aztán tul nő azon is. De, anert neim fér a földtől, lyukat fnr magának a kemény, nedves földbe, tovább, egyre tovább és nő, nő mindig, a végtelenségig. — Esti tiz órától reggel négy óráig tar tottak a hihetetlen borzalmak. Akkorra sikerült egy ezredünknek megkerülni és hátba kapni az oroszokat; elhallgattatni az irtóztató ágyúzást. Hajnalodott. Fel akartam kelni, ide nem tudtam. Még mindig az az-érzésem volt, hogy a fejein tul nőtt a fedezéken és nem tudom felemelni, .inig ki nem vájom körülötte a földet. Egy fél órai zsiíbbadtság után fel tud taim kelni. Tapogattam magam; nem voltam megsebesülve. 'Megindultam. Támolyogva, kézen csúszva mentem előre, borzalmasan összeroncsolt hullákon át, — Végre olyan helyhez értem, .alhol — mégis — emberek voltaik. Élő emberek. De áár ne láttam volna őket. A földön (ültek, feküdtek és kimeredt, zavaros .szemekikel néztek maguk elé. És nevettek. Hülyén, monoton egyhangúsággal nevettek; mindig egy hangon, komoran hangzott ajkaikról a szó: ha — ha — ha — Mindig csak ez az egyetlen szó: ha — ha — irózajos egyhangúsággal. Mások síró- ós nevetőgörcsöket kaptak a hatóra alatt, mig az ágyuk szóltak. — És amikor elvánszorogtam a borzalmaknak erről az irtózatos helyéről, amikor tükörbe néztem, akkor láttam, hogy nincs egyetlen szál fekete ha.jam, fekete bajuszom. Megőszültem, tökéletesén esti 10 órától reggeli 4 óráig. De az állásunkat nem hagytuk el, egy pillanatra sem. HÍREK Vigyázó üezsőné ckl. zongoratanárnő MIMÉI! Tisza Lajos-körút 46. sz., a tanítás szeptember hó 15-én megkezdődik. — Jelentkezés naponta délután 4—6-ig. oooo A török Vörös Félhold képesleveíezőíaptait 20 fillérért árusltja az Országos Bizottság, (Budapest, képviselőház.) Indul a menetszázad. Tizenhárom hónapja indulnak, mennek el egymásután. Apák ismétlik fiaik útját, testvérek mennek egyszerre; egymás után, sorban barátik követik egymást az ismeretlen, végtelenbe vesző utón és a virágok, csukaszürkék még nem .fogytak el; még mindig mennek az apák, testvérek, fiuk, jóbarátok innen közülünk, akik megfájduló szívvel és könnyes szemekkel nézünk utánuk naprólnapra. Tizenhárom hónapja bucsuzunk szüntelenül a távozó kedvesektől, tizenhárom hónapja könnyeket titkolunk el busán, lemondással és nem igen hallja a panaszunk senki. De most mégis kell Írnunk pár sort a fájdalomról, ami megmarkolta erősen a szivünk: nagyon kedves embert visznek. Tavaly augusztusban jött l-e Szegedre Vészi Ferenc fővárosi birlapiré kartársunk. Mosolyogva, vidáman köszöntött bennünket; aztán mindennap velünk volt. Nem vitték a harctérre, szükség volt rá idehaza is, nagy nyelvtudását kitűnően értékesítette a hadbiró-ági tárgyalásokon, mint tolmács. A íhadbiróságon szerették szorgalmáért, mi szerettük melegen érző szivéért és jóízű, ősi humoráért, (Mint katona is bohém ós újságíró maradt és mint ilyent, ismerte Szeged egész intelligenciája, Mindenkit egy csapásra meg. hódított simulékony, kedves modorával, szerette, aki egyszer látta is. Néhány héttel ezelőtt aztán mindnyájunk legnagyobb meglepetésére őrmesteri egyenrabéban toppant elénk Vészi Ferenc. Mikor kérdeztük, mi történt, csak mosolygott titokzatosan, re j tetemesen iés el nem árult volna mást, mint hogy kijelentkezett a csapathoz, mert a harctérre akar menni. Mosolyogtunk, őszintén szólva, hittük is, iom is. Pénteken éjjel aztán vadonatúj csukaszürkében látogatott el szerkesztőségiünkbe. — Holnap este megyek, fiuk! — mondta felragyogó szemmel. Csodálkozva, értelmetlenül bámultunk rá ás Vészi Ferenc elborongó hangon beszélni kezdett: — Nem tudtam tovább idehaza maradni, fiúik. Láttam elmenni öreg, családos embereket, ós elgondoltam, hogy ón, akinek senkije nincs, meg itthon vagyok. Éreztem, hogy kinn a helyem nekem is, hogy nem szabad tovább idehaza maradnom. Ezért- jelentkeztem ki a csapathoz és ezért megyek most el a harctérre. •Nyíltan, őszintén nézett ja szemünkbe: — Egy öreg népfölkélő mondta egyszer keseregve: — Elmennék én szívesen, csak a jkicisiesal;. tornat" sajnálom itthagyni. Hát én ne menjek akkor? Én, akinek senkije nincs! Aztán vidáman folytatta: — Holnap -este hétkor megyek, fízerzek egy pár „metáliát ide. ni, a mellemre, osztóg hazagyii vök hozzátok." És nem hagyott volna szomorkodni bennünket a világért söm; ettől kezdve egyik anekdotát a másik után mondta el. Gyönyörködött a sárga ba'Jdí apósban és a virágban az eksztra sapka mellett. És szombaton este 7 órakor a zenekar után még egyszer — talán utoljára is — végigvonult a szegedi korzón Vészi Ferenc. A szakasz élén ment és különös, könnyes fénynyél villant meg a kardja, amikor utolsót tisztelgett felénk. Vészi Ferenc ötös honvédőrmester megindult az ism-ereflen tartományba vezető uton, könnyű szívvel, vidáman, mert nem maradhatott itthon, amikor már az öregek i.s mennek. Igy legalább „szőröz" egypár „metáliát" i-s. Ha pedig elesik, „olyan, olyan mindegy minden, fiuk!" Nem igaz?