Délmagyarország, 1915. március (4. évfolyam, 53-77. szám)

1915-03-02 / 53. szám

4 BÍDMAGYABOBSZAG. Szeged, 1915, március 2. Hóemberek. — Az eJsö téli nap északon. Ébredeztek a. .bakák. Dördülve harsant a reggel és mindenki döbbenéssél tekintett körül. ,A hangullat túlvilági volt, — hogyne, karácsonyi illatú fenyőgalyakon pihentlek, a dokkung akár valamely urli kriptáily, odakintről pedig Ítéleti hangok kii-értettek. A huncut tizedes — vidéki Színész volt és mindén vágya, hogy csak még egyszer játszón! — nyerte viasza legelolbb a lelkét és diákosán s zavaíl ta: — A lem, álam, édes álom, Édes a hajnali álom, legédesebb az az álom, Melyben galambomat látom ... S 'áliogy bevégez/te, ott künn mindent elnyelő Hurrá! Rajta! Előre Éljen! zugások harlsogtak, /föl a mennyekig, ugy hegy nnegrem.eig.ett a szivük és hirtelen nagyon is ébrek 'lettek. — ValÜam'eilyi'k ezred sturmol Most bántó osond következett s valaki kidugíta a fejét: — Bújjatok már ki, hé! — Hogy az ördögbe ne, — mondta a színész, de aziért ő is kiemelkedett a napvilágra. Lassankint kibújtak a. hlarcfia'k, iaz egész zászlóalj. Kutatták égymáis arcát és csak jóindulat játszadozott, minden szemben. Egy 'altiszt a főhadnagy ur l'eló loholt: — Jelenteni .ailásan, a százegyesek síiuancH'taik az előbb ós' megszalajtottak minden muszkát. * { —.Velünk szemben nincsenek1? — Senki, csak a mieink közül. — Nem értem ... hogy nem kaptunk parancsát üldözésre! — 'Lemaradtunk egy kicsit, főhadnagy ur. A szolnokiak rugaszkodtak utánuk. 'Azoknak nem köll segítség, ugy mennek, mint a fészkes fene! —lA legjobb magyar ezred, — mondta valaki szeiliden. — Mink se vagyunk kutyák, a debreceniek akár a Ikuruook, aztán az oroszlánszívű MoHináryak! A hevesiek meg az egri nőktől1 tanulták a vitézséget... — A százegyeteknek megint nagy veszteségük Miét, — mondta meghatottan a főhadnagy. — Imádom ezeket a tulkcimoly, békréinegyei fiukat, iA idekküngból kibódiilt a fenycfagulyak illata. Háy.as, volt a vilálg, méter magas hő, a végtelenségig hó, tiszt szent Ihó. A terjengő csöndben a fiuk dideregni kezdtek ós siettek hátrább, feketekávéért. E nélkül elpusztultak volna már, mindén ébredéskor a feketekávé öntött beléjük' uj erőt. Heteik multán most érezték először az az /igazi, északi tél szépségeit. Hónapokig eső zuhogott, már azt hitték, elevenen rohadnak szét. De aztán hó szállott le. S most havas a világ. És lieték multán teljes békeóra koszöntött rájuk, odaátról eltűntek az eresz dekkung lakói. Talán aisebesültek és halottak vörösödnek ott szemben a havon. Betyárul jól esik a fenyő szaga, — szimatolgat az egyik .magyar. — Mint gyerekíkounkha karácsonykor.. — Mit gondolsz, komám, az 'otthoniaknak jutott-e mákos patkó, miegymás? — Iiogy lelhet illyet még ikéridni ;isl Isten most nem hagy el senkit a magyarból. — Azért a magyarok istene... Ezt már nyolcan-tizon iis> hallották és csodálatos tüz villant a szemekből. Az elmúlt karácsonyról kezdtek beszólni, talán kivétel nélkül. Egymást lázították. Tisztára megbolondulnak egy kicsit. A fenyő5illat belopózott a levegőbe, a hóba, minden élő szervezetbe. Az egyszerű lelkek' megteltek a Krisztus születési misztikumával. A havas táj mintha délibábot emelt volna a lelkek elé: benépesült fehér, alföldi 'házacskákkal éís odébb az otthoni templom tornya párosult és bólogatott s a harangok enyhén szóltak. A gyermekek szaladoztak' a havas világban, arcuk mint a. tulipán, kedvük mint a mezei isteneké, Töímeghipnotizálás vagy mi volt, de mindenki látta a békevilági szentségeket, — Ezeket a fenyőgalyalkat a poklok fenekére kéne hajítani! — kiáltotta a tejfölös szájú zászlós és rá tekintet tok, akik a közelében merengtek. — Mindjár p.ityog, — súgta egy harcsabajszú őrmester és harciasan tániecil'tatta a száj feletti diszt s bütykös ujjaival a szemeit nyomkodta és imáilén szólt: — Drága kis cselédeim... vájj mát csinálnak most ? Megeredt a beszéd, — csak a havas tájba meregették a szemeiket és k'ialbáilva dobták a szót- egymásnak, ihlettel és naivan. — Odahaza tán 'tavasai szellő kél. — A határunkban uniajd csak kizöldül a fü. — Az ősZi buza szép ileliet. — Injaik, ;a falunkban kardot pingáltak a házoldalra, Ibadd tudja meg a világ, hunnét hiányzik a föntartő. — Hogy hűn rínak az árvák. — Ne ikrserögj, nner a szömödre "hágok! .Váratlanul, játékosain, áttört a napfény és csillogtatta a havas tájat s a szuronyokat. Most látszott meg, hogy tízezer ember is vigyázhatott. a harcmező árkaiban és valami óriási erőt érzett, mindenki a tagjaiban. Egy altiszt leszegte a fejét, mint a füstös magyar bika szokta a sik legelőn: — Ha beleharapok is a csúf polyák fődbe, a mi országunkat ugyan nem bánthat: senki! Férfi-bánat haigyogott. az orcáikon. A napfény elveszett. Na,gy liópihék szóródtak a mennyei dunnából és kavarogtak lefelé. A fénfibiámat zengzetes síziófcat talált egyik-másik ajkon: — Odahaza az első hó hullásán Szaladni kezd az ember lelke. — A lyányok vÜeituak, a legény hóba dobja a babáját. — Bizony ... — Megfüröszteni a, hóban a lányt: szerencse ez, mert megtisztul a büntőll... Akadt néhány, aki fölsóhajtott, — Mert a hó tisztit, a mennyiekből hull, az Úristen küldi. A magas ég egészen leereszkedett föléjük. A bolondos színész a hóba vágta a IMannlichcrt és gyerekesen dúdolta: — Földiekkel játszó — égi tünemény istenségnek látszó csalfa, vak remény; — kit teremt magának — a boldogtalan és hirtelen a hoir.íokához kapott, eltakarta a .mélyen ülő szaruéit és halkan zokogott. A többiek megértően elfordultak tőle, de átragadt beléjük annak fájdalom roham a. Valaki megtörte a csöndet: — Tudjátok mit? csináljunk hóembert! — Abbizony jó lesz, az árgyélusát! Fölvidult az egész környék. Végig szállt a. diekuingok körül a Langtörcdék: — Hóember — hóember... Mintha üde és hohó gyermekeikkel népciült volna he a vidék. Kis lavinát görgettek, amely szépen nőtt és a szákádas .legények eróködvá gurították odébb. 'Pogány kedv ágaskodott minden fiúban s még a hóembernek is bolondosán a szemébe röhögtek. Némelyik hóalkotmá.ny egészen tcrzfigura, ugy lmg.v csudájára járnak a -znmszédos" btekák. — Ánnyc, a ménkű csapna a hegyibe, de rác pofája, lőtt! — Nagyobb a kipc mint a dereka. — Biztosan a disznó Pasics káván lönni! — Az a hosszú girhes mög a Nikolajcvicsl Küldjünk katonáinknak thermosüvegeket, teát konyakot, likőrt, csokoládét, oaces-t. Az adományokat köszönettel fogadja s a hadtápparancsmokíágokhoz juttatja a honvédelmi minisztérium Hadsegélyczö Hivatala, Budapest, IV. Váci-utca 38. — No e-nik ne szidd békás azt az istentiiisziitottyát, örüljünk, hogy a géminyakuja a fő muszka vezér. A mig a. büdös Nákolajevics r.yujtogati odaát a nyakát, addig biztosak lőhetünk. —De még azután is! mondok. — Hát tik itt mi a kacskaringós nyilát csinátok' — Várost, muszka várat. — Csak nem ötté mög a fene. — Huj! de szip. — Varsó, ugy ám, ez itt Varsó. Kiépítjük szépen, — ez itt a várfal, — ott a Visztula fotó, — itten a városháza, — előtte a varsói ter. — Hogy mit ki nam tanátok pihent ész szel. — Osztón gyunnék a germányek. A nimöt császár üzeni: „Adjatok rnejn liber Hindenbnrgnak magyar katonákat." Oszt bevesszük Varsót —1 Nem fejezhette be a beszédes, valami gyermeki mámor szédítette meg őlkiet és a beszélő belecsapott „Vlaisó" oldalúiba, aztán a többiek közül. — Marhák! — ordított föl a színész és mint a fekete tigris húzta össze a testét: ugrásra. Minden ki ;szomhe fordult vcls, némán, mozdulatlanul. Éles fájdalom torzult az arcokra, megérezték, hogy iá rombolási vágyuk aljas volt, férfiatian volt s mint .gyermek us sziégyelhetnéik magukat. S némán liozá fogtak ujbéül „Varsó" építéséhez. A hó hullt, egyre hullott. A katonáik is kezdtek már hasonlítani ,a hóemberekhez, Valami égtelen szomorúsá|g honolt mindenem. A köd is leereszkedett. lUndők keserű ég izét éreztclk az emberek a szájukban. Köziefllebb mentiek a dekunghoz én újra. éreztók a fenyCgalyakat, mint szent 11 latu bánatot, S amikor legmélyebb vo.lt a csönd, a hóemberek: mögül valami félelmetes vlijjogás sikoltott á't. Mintha ragadozó miadiarak készülnének lecsapni áldozatukra. — Az .oroszok! — ordították el többen is, riadóként. — Gyerünk nekik! — szólt a. színész és már lendült is előre, a kezeiben liii fegyveré vek Mi n den k i köviet te. A hóemberek előtt megtorpant oroszok álltaik. Szőrös arcukon állati kifejezés. „Varsó" tüll© jutottak és pillanatra megálltak mint a gyermek, mikor kedves játékra bukkan. Az igézet csak egy pillanatig tartott, 'belegázoltak a bóváracskába. Egyik orosz pedig egy hóembert szúrt át izgalmában a Ihiogyes szuronnyal, ugy hogy a hóember ralin t szivén szúrt' vitéz, eldőlt. lEigy kicsi, mokány magylar eszeveszettül ugrott, a muszkára s a hóember meillé döntötte, torkún szúrta. Az orosz vérétől a hóember is vörösen izzott. iLegdühösebben a harc „Varsó" körül du'lt. Itt a színész vezetne a szuronyhareoi. Mintha megőrült volna, ugy vagdalkozott és ordított, öslsze-vissza: — Ide mellém! Testvéreim, ne hagyjuk Varsót! H'iij az anyjuk istenfáját... nesze no koma — ezt még negyvennyolcért! Köll Varró? Kéne a magyar föld? Üsd vágd! Magyarország ...! Már inkáh kiabált — pátShoszal —: mint vagdalkozott. Két bakánk észre vette ós Öszszekac intőtt, ami azt jelentette: Vigyázzunk a színészre! Vigyáztak, de az néni vigyázottEgy hórihorgas altiszt közeledett „Varsó" közepébe s a színész dühösen ugrott (felé, ugy hegy a nenizetiszin pántlikás sapkája is lerepült. És szúrt, rettenetes lendülettel, — az orosz is. Egymást Vágták keresztül, ugy hogy végig estek — egymás felé zuhanva — a hóváracskán. A színész imóg holta után is nyiilt, eng.esztelhetet 11 cn szemlékkol bámult a hórihorgas oroszra s ez szelíden hunyta le a szemeit, szivében a niagyá r acéllal. Vérük és mások vére pedig pirosra ímetógitette az összetiport „Varsót." A hóemberek szintén rogyadoztak és véresen olvadtak. A hó pedig esett, szakadatlanul. Aztán mindent belepett a szűzi, tiszta hó. Szalay János.