Délmagyarország, 1914. december (3. évfolyam, 309-338. szám)

1914-12-18 / 326. szám

Szeged, 1914. december 18. •• • - • • — i DÉLMAGYARORSZÁG 3 Franciák és németek. Budapest, december 17. A magyar közélet egyik vezéregyéniségétől vette a Délmagyarország a következő sorokat: A franciák és németek közt folyó, illetve ma már alig folyó küzdelemben több olyan mozzanat merült feli, amely sokakra nézve talány. Az első: a németek csodálatot keltő •gyors irama, amelynek folyamán Kluck tábornok csaknem Páiris falai alá jut ott. Azután megtorpant a vágtató német paripa, majd visszahúzódott a német (hadsereg abba a vonalba, ahol még mai is áll, illtetve ahonnan csak itt-ott jutott valamivel előbbre. (A gyors iramnak a magyarázata, hogy a németek bámulatos gyorsasággal tudták keresztülvinni a mozgósításukat, belga átvonulási vonalukat meglepetésszerűen tudták hatalmukba keríteni s azon keresztül francia földre jutni még akkor, amikor a franciák még nem készültek el) mozgósításukká]. Ilyforxnlán a. francia földre dobott német haderek csak gyönge francia erőket találtak maguk előtt, amelyeket könnyű szerrel szorítottak mind mélyebbre Franciaország belsejébe. Amint azonban a franciák elkészültek mozgósításukkal, természetszerűleg kellett a németek vereség nélküli visszavonulásának bekövetkeznie. Annál inkább, mivel Németország az angol csapatokkal megerősített belga, hadsereg és keleten az oroszok által tekintélyes erőkkel; volt és van ma is aiigazsálva. Ilyiformán a 'belga. és orosz harctérrel1 ízemben a németekre nézve ép ugy, másodrendűvé vált a francia harcvonal, .mint ránk nézve az Oroszországgal szemben kitört háborúik folytán a szerb harctér. A németekre nézve teljesen kielégítő eredmény, ha francia pozícióikat meg tudják, amint tudják már hónapok óta, tartani Azonképpen — e ezt itt csak mellékesen kívánjuk megjegyezni — nekünk sem létérdékünk egyelőre Szerbia meg.semmisirése. Nem mondjuk ezzel, hogy a töinegpsziché szempontjából nem lett volna, vagy nem volna kívánatos, sőt ez nekünk külön örömünk lenne. Az entente hatalmainak egymással szentben való viselkedéséből a németek csakhamar és bölcsen arra a konklúzióra jutottak, hogy a döntést nem a franciákkal és nem is az angolokkal, de az oroszokkal szemben kell kierőszakolni. Mert az oroszok 'leigyőzetése után egyszerre megsemmisül — amint máris megsemmisülőben van — a franciáknak és az angoloknak a sok milliós orosz hadseregbe és Oroszországba vetett minden reményük. A reményét vesztett két nemzettel, az angollá! és franciával szemben azután a helyzet egyszerre könnyűvé válik. Akár fegyveres döntés, akár béketárgyalások utján, mely utóbbiak a viszonyok kényszerítő erejénél fogva nem a németek részéről fognak kiindulná. Ha figyelembe vesszük, hogy Franciaország meg ugy sem erőlködik valami nagyon, hogy Németországgal szemben a döntést provokálja, annyira nem, hicgy mint köztudomású, Németország abba a helyzetibe jutott, hogy a francia harctérről tekintélyes számú csapatokat: tudott elvonni és Oroszország ellen, küzdelembe vinni, önkén tél énül felmerül a kérdés, hogyan' lebteséges ez? Ennek a. magyarázata egyszerű, ha kódunk Franciaország népszámlálási statisztikájából olvasni. Ebiből megtudjuk, hegy a francia faj az egyke, ha ugy tetszik a kevésgyermek -rendszer következtében fogyóban van. Szaporodás jóformán csak az idegen letelepedés által mutatkozik. 1872-ben Franciaországnak 36.102.921 lakosa, volt, mellyel szemben az 1911. népszámlálás 39,601.509 lelket. tüntet fel. Negyven óv alatt tethá/Franciaország lakossága mindössze 3 és Ifél millióval szaporodott. Még súlyosabb a helyzet, ka ide jegyezzük, hegy a szaporodás, öt óvenkinti ciklusokat véve alapul1, öt éviről öt évre aránylagosan és rapidül mind' csekélyebb. Vegyük, csak a sornak a két végpontját: 1872—1877-ig 800.000 volt a szaporodás, melylyel szemben 1906—1911 már csak 349.2,64. Vagy hasonlítsuk csak össze egymással az évenkinti szaporodást. Hirtelenében két évszám statisztikája áll rendelkezésünkre. 1885kein 87 ezer, 1913-ban már csak 13 ezer volt a franciák évenkinti szaporodása, sőt vaunak évek, amikor a halálozási szám meghaladja a születésekét. Ezekből1 nyilvánvalóan kitetszik a francia. lakosság rohamos megfogyatkozása. Ez a jelenség már önmagában is méltán gondolkodóba ejthette, amint, ejtette is a francia vezető köröket Ezt a gazdasági, sooiális és morális tényezőkből eredt megfogyatkozását a francia nemzetnek most még természetellenes módon is növeli a Németországgal vivott véres háború, mely, ha ugyanazzal! a vehemenciával folytatódott volna, vagy folytatódnék a jövőben, mint amilyennel megindult, Franciaországra: nézve még győzelem esetén is egyenesen katasztrofális jelentőségű volna, Mert a .győzelem esetén területileg megnagyobbodó Franciaországnak egyszerűen nem állana módjában ezeket a területeket benépesíteni, Azt hisszük nem tévedünk, hogy nagyrészt ennek a belátásából ered a német-francia küzdelemnek francia részről való ellanyhulálsa. Németországnak gém sürgős a. francia harctér. Annál kevésbbé, miivel a németek nem is gyűlölik, csak sajnálják a franciákat, akikkel bizonyára bármely pillanatban szívesen kötnének nem a maguk, de a franciák érdekében békét. Bár tagadhatatlan, hegy a nemetekre nézve sem volna értéktelen a jó szomszédság. Ha ezen a szemüvegen keresztül nézzük a német-francia küzdelmet, sok minden jelenség válik érthetővé. Mindenekelőtt és fölött az, hogy a nyugati harctéren igazi küzdelem voltaképpen csak az egyesült belga-francia é8 a német hadseregek közt folyik. Érthető továbbá, a német-francia harctéren hónapok óta mutatkozó stagnáció, német csapatoknak a küzdelem e szinteréről való elszállítása, a hallótávolságnyi lövészárkokban elsáncolt ési nem is annyira küzdő, mint inkább szenvedő francia és német katonák barát kozása, miről mind sűrűbben kapunk1 hirt stb. Végeredményül' pedig megállapíthatjuk, hegy minden jelenség arra mutat, hegy a németek és franciák kezdik egymást megérteni. Amit Vilmcs császár az önmegtagadósig menő francia-barátság-kereséssel nem tudott elérni, azt megérleli ezen súlyos áldozatokkal terhes háború. Az egész emberiségnek pedig az a: tanulság kínálkozik, hegy a viszonyok kényszerítő ereje gyakran scíkkal nagyobb sulyu, mint az emberek véges akarata. Szerbiában gyűlölik a magyarországi szerbeket. — Egy sebesült tiszt elbeszélése. —(Saját tudósitónktól.) Egyik szegedi tartalék kórházban fekszik két nap óta egy hadnagy, aki a déli harcokból érkezett haza, felső lábszárán sulyos.au megsebesülve. A hadnagy szegedi születésű, de szerb nemzetiségű, apja egyik vezető ember a szegedi sz.erb egyházban. A hadnagy és egész családja teljesen magyar érzelmű. A legnagyobb mértékben osztják a magyar lelkesedést és épen ugy hisznek fegyvereink dicsőségében, akár csak mi A hadnagy egyébként három hónapig küzdött a szerb harctéren, a legnagyobb elszántsággal; közibe ni kétszer megs ebesül t könnyebben; legutóbb pedig Valjevó alatt egy gránát-darab érte felső lábszárát. Először a Valjevóban .berendezett katona-kórházban feküdt majd egy hétig és makor Szerbiából általános visszavonulást rendelt el a hadvezetőség, akkor hozták el őt is, az. első sebesült szállitmáhnyal. A Délmagyarország munkatársa ma felkereste a kórházban a sebesült tisztet, aki páratlanul érdekes dolgokat mondott) el az élményeiből, de a: nyilvánosságot ebből: leginkább csak az érdekelheti, hogy miként viselkednek a. szerbiai szerbek, a magyarországi szerb nemzetiségiekkel. .Erre vonatkozólag a hadnagy a. következőket mondotta: — Aliig néhány map óta feküdtem .Valjevóban, ahol az egyik épen maradt nagyobb középületet rendezték be kórház céljaira. Egyszerre csak megjött a hir, hogy gyorsan össze kell pakolnunk és jövünk, mert hadseregünk jobb szárnya, nagy ellenséges túlerőre bukkant és visszavonul. A kórház pa ranesnoka elrendelte, hogy a (betegeket azonnal szállítsák el, még mielőtt a szerbek bevonulnának Valjevóba. Adakozzunk az ingyentejre! — Ha a szerbek ugyanis bennünket ott érnek, mindannyian hadifoglyok lettünk volna és a kórházból bizonyára valami piszkos és bűzös fogolytáborba kerülünk. Én kiilöoQiösen félteim attól', hogy szerb hadifogságba kerülök, mert mint több megszökött fogoly, tói hallottam, a szerbek rettenetes kegyetlenséggel bánnak eí a mi szerbjeinkkel. Egyik altiszti elmondotta, aki szintén szerb .ajkú és ugy szökött nissza a szerb hadifogságból, hqgy amikor elfogták és megtudták, hogy ő ,is szerb, a tisztek nagy haraggal támadtak rá. — Te 38 szerb vagy, — mondották, — és nem szégyenled magadat testvéreid ellen küzdeni. Az ilyen hazaáruló bitang megérdemelné, hogy felakasszuk. Nem fog-unk ugy bánni veled, mint a hadifoglyokkal, hanem ugy, mint ahogy a gazemberekkel — és egy közeli fára. mutatott, amivel valószínűleg azt akarta szimbolizálni, hogy akasztás lesz a vége, a „nemes" felháborodásnak. — A parancsnok ás odajött, — mesélte az altiszt, — és amikor megtudta, hogy miről va.n szó, dühösen ordítozott: — A magyarokra, meg a svábákra haragszunk, mert ellenségeink, de titeket megtagadunk és gyűlölünk. Ti, akik a mi vércink volnátok, hogyan merészeltek ellenünk fordulói. Elbánunk mindnyájatokkal, csak vége legyen a háborúnak. Nem fogunk kímélni benneteket. — Az altiszt, még azt is elpanaszolta, hogy két napig, amig fogságban volt, enni sem kapott. A közemberek is folyton fenyegették és egyszer majd agyon verték. Szerencséjére meg tudott szökni egy éjjel. —Mások is ilyen dolgokat meséltek, — folytata a sebesült tiszt, — képzelheti tehát, hogy mennyire féltem egy esetleges szerb fogságtól Mi magyar-szerbek, hősiesen és elszántan küzdünk; inkább meghalunk, de fogságba nem kerülünk.