Délmagyarország, 1914. szeptember (3. évfolyam, 218-247. szám)

1914-09-05 / 223. szám

Szeged, 1914. szeptember 5. iXBLMAG Y AjRORSZ Aű és évek óta nem látott fivérem, akit a tilalom értelmében még csak nem is üdvözölhettem és a további 18 'napos utazás alatt szót sem váltihattunk egymással. A következő napokon, esténkint tizenegy óra tájban beadták egész napi élelmünket — egy darab kukorica-kenyeret és valami ehetetlen, bűzös Halkonzervet — a konzerv dobozán katonai állomásparancsnokság pecsétje volt! Huszonkettedikén értünk ia román határra, ahonnan rö'vid eljárás után pompás vasúton, lelkes és barátságos román társasággal a magyar határra jutottam. Örömteljes bizakodással láttam, ihogy ezen az oldalon jó kezekben vannak az érdekeink letéve. Néhány állomáson nagyszánw csapatok vonultak fel teljes hadi felszerelésben és csak megerősödött Tizenhét véres ütközet. Irta: Roda Roda. Sajtóhadiszállás. Még tart a nagy ütközet Lembergnél, beláthatatlan távolságban, beláthatatlan időben is. De már azokból a szórványos jelentésekből, amelyek idáig érkeznek, meg lehet állapítani, hogy a mai orosz gyalogság semmit sem vesztett hires szívósságából. Ha egykor Nagy Frigyes igy sóhajtott föl: „Előbb agyon kellene lőni az orosz gránátost, hogy azután fel lehessen dönteni" — a mi harcosaink most a nagy fáradsággal visszaszorított ellenséget rövid elővonulás után újonnan ásott védöárkokban újból megtalálják és a tegnapi, tegnapelőtti játék kezdődhetik újból. A francia katona telve izzó harci vágygyal indul az ütközetbe, dühösen támad, — megveretve vigasztalanul és fejveszetten szalad és egyhamar nem áll helyre. Az orosz katona izgalom nélkül megy az ellenségnek és Isten rendeltetéseként fogad mindent, győzelmet, veszteséget. A győzelem nem teszi elbizakodottá, a vereség nem hozza ki a sodrából. Békében hozzászokott a tűréshez és tűr a háborúban is. Letargikusan, lassan, érzéketlenül felépiti sáncait, védelmezi őket, türi, hogy kiűzzék belőlük s a legközelebbi alkalommal felépíti sáncait újra. Minden talpalattnyi földet vérrel kell megvásárolni a muzsikoktól. Az orosz haditörténet tizenhét ütközetéről felületes áttekintést készítettem ma. Nem hiányzik belőle jelenősebb csata, csak azokat hagytam figyelmen kiviil, ahol az oroszok mellett szövetségeseik is részt vettek az ütközetben. Az összeállításból kitűnik, milyen irtózatos veszteségeket bírtak^ ki az orosz seregek. A halottak, sebesültek s eltűntek szárégebbi véleményem a román fegyveres erő kiváló kvalitásait illetőleg. Budapesten elvégezvén pár napi dolgomat, most sietek hazafelé. A sok viszontagságon átesett utas elbeszélését fél-füllel végighallgatta a fülkebeli vigéc is, aki meghatva pottyantotta földre az ölében elszunnyadt sertésfej ed elmet és udvariasan átadta helyét a messziről jöttnek. Tovább zakatol a vonat. A szomszéd sínpáron Ikatonatran sport készül ;a galíciai gránicra. Virágos sapkás, jókedvűen daloló magyar bakák. Lelkes tűzben ragyogó szemeik hamarosan meglátják azokat a tájakat is, amelyeket kizsuppolt honfitársaink elől olyan féltékenyen takargatott a muszka. A mi fiaink most az ő szemeiikre terítenek kendőt! Moly. ma orosz részről 1758-ban Zorndorfnál 50 százalék, 1807-ben Eriedlandnál 22 százalék, 1812-ben Szmolenksznél 10 százalék, 1812 Borodinónál 35 százalék, 1829-ben Kulewtschánál 9 ssázalék, 1831-ben Grochownál 13 százalék, Ostrolenkánál 14 százalék, Almánál 17 százalék, 1854-ben Inkermannál 24 százalék, 1855-ben Tschernajánál 13 százalék, 1877-ben Plewnánál (második ütközet) 23 százalék, 1904-ben Jalunál 8 százalék, Wafangfunál 7 százalék, Liaojanál 11 százalék, Schahónál 21 százalék, 1905-ben Sandepunál 12 százalék, Mukdennál 23 százalék, átlagban tehát 18 százalék. Az 1870— 71. háborúban ez a szám tizenkét és fél százalék. Látni való, hogy ezek impozáns veszteségi százalékok, de látni még egyebet is: tizenhét nagy ütközetükből az oroszok éppen hármat nyertek meg. Győztek Kulewitschánál a törökök ellen, Groschownál és Ostrolenkánál a lengyelek ellen. Összes többi ütközeteikben, ahol a poroszokkal, franciákkal, angolokkal, törökökkel, piemontiaikkal, japánokkal, tehát mindenhol, ahol organizált ellenféllel állottak szemben, vereséget szenvedtek. A kraszniki ütközetet már ebbe a listába sorolhatjuk. A kraszniki ütközet, a harcolók összeségét tekintve, a történelem legnagyobb csatáihoz, a lipcseihez és a kiniggratzihez ér. A most folyó letnbergi csatánál milliós hadseregek állanak egymással szemben, a Visztulától a Dnyeszterig és mindkét ellenfél küzdeni fog végső lehelletéig. Titánok példanélküli harca volt ez. Hogy mi győzünk — és ez várható — akkor osztrák-magyar katonák követték el a legdicsteljesebb és legfárasztóbb fegyvertényt. amelyet valaha csak elvégeztek. x varban lévő épület első emeleti nagy helyiségében' harmincain feküdtek. Java részük szegedi, magyar gyerek. Az ágyakat virággal borították be a leányok. Odaszaladtak, az egész idegen, sápadt arcú, sokat szenvedő magyar fiukhoz, megsimogatták őket, fejük alatt megigazították a vánkost és meleg szavakkal vigasztalták azokat, akiknek arcáról lerítt a sok szenvedés. Az egyik ágyban orosz tábornoki sipkával a fején feküdt egy 46-os vitéz. Munkatársunknak kérdezősködésére elmondotta a sapka történetét: A galíciai harcokban szuronytámadást intéztünk az oroszok ellen. Olyan volt a magvar fiuk támadása; mint egy rettentő acélfal, amely előtt könnyen roppan össze az orosz túlerő. Roham közben egy előkelő orosz, vezérkari tiszt került a magyar katona szuronya elé. Az orosz tiszt felemelt karokkal jelezte, hogy megadja magát. A honvéd erre lefegyverezte az oroszt és a tábornoki sapkát levéve róla, a saját fejére tette, a maga sapkáját pedig az orosz tiszt fejére nyomta. Kalmár Lajos, a negyvenhatodik gyalogezred közlegénye, akit bal alsó karján sebesített meg a golyó és szintén a kórházban fekszik, érdekes dolgokat mondott el munkatársunknak, a szegedi katonák szerepléséről: — Minket Szegedről először levittek délre a szerbek ellen; két héttel ezelőtt pedig parancs érkezett, hogy hadosztályunk menjen Galíciába. A 46-i'k gyalogezred ekkor még csak egyszer volt tűzben. Hat napig utaztunk, mig a kijelölt helyre érkeztünk. Galícia déli részébe. Itt már ekkor javában folyt a harc; a vonatban folytonosan hallottuk az ágyuk szakadatlan dörgését. Alig szállottunk ki, egy tábornok szemlét tartott a csapatok fölött és mindjárt tüzvonalba küldöttek bennünket. Rohatyunál állottunk szemközt először orosz csapatokkal. 1800 méter távolságról tüzeltünk egymásra. Az oroszok mindenütt három-négyszeres túlsúlyban voltak. Az ő fegyverükben nagyon gyenge, vékony acélgolyó van; sokkal kisebb golyó, mint a Manlicherben. Szerencsére nem ejt nagy sebet és legtöbbször kijön a testből. Engem a bal karomon ért a golyó, a csontom eltörte és a másik oldalon kíött. Rohatyunál hoszszas küzdelem után visszavertük az oroszokat. Végül már szuronyrohamra került a sor. Mi hősiesen küzdöttünk mindannyian, ök jól tudnak célozni, de a szuronyrohamunkat nem állják. A fele elmenekül, gyáván megfut, ha szuronyra kerül a sor; de még azok is, akiik ott maradtak, kétszer annyian voltak, mint mi. — Az orosz katona gyáva — folytatja egy másik sebesült, — de ha vért szagolt, belejön iaz öldöklésbe, kegyetlen. Láttam egy kozákot, aki a lova vérét itta. A sebesültek rálőnek a segítségükre siető katonákra. Az orosz különben nem sokat gondol a sebesültjei összeszedésével. A mi sebesülteink közül sokat a tűzbe dobtak. A vörös keresztre is lőnek. A csapatok a mi csapataink közeledtére a földre vetik magukat, szentképeket mutogatnak s kegyelemkérést színlelnek s mikor csapataink közelednek, akkor rájuk lövöldöznek. Az erdőket is rendkívül kihasználják. Felmásznak a fákra és onnét lövöldöznek csapatainkra. Egyik altiszt ezeket mondta: — Van egy külön lövész csapatauk, a legjobb lövőkből. Ezek csak a tisztjeinket veszik célba. Azért sebesültek meg olyan sokan a 46-os tisztek közül is. De bizony mi se nagyon kíméljük az orosz tisztéket és ha közeliikbe érünk, akkor nem sajnáljuk a szuronyt. — Eleinte nagyon furcsa volt megszokni a golyók süvöltését, később azonban már nem törődtünk vele. Mi szegedi fiuk, mindig legelői voltunk és félelmet sohase ismertünk. Még ni csatakiáltás* is csináltunk. Azelőtt a A 46-osok az ütközetben. — Hoggan harc©! az orosz katona. (Saját tudósítónktól.) Ma reggel hat órakor szegedi sebesültéket hozott a vonat az éjszaki harctérről. A szegedi 46-ik gyalogezred negyvenöt közlegénye érkezett meg könnyebb sérülésekkel. Az állomásnál óriási tömeg várta a sebesülteket. Eleinte ugy volt, hogy hajnali félnégyikor jönnek, de a vonat másfélórát késett. A várakozók azonban hűen kitartottak egészen reggelig és amikor az első transzport sebesült megjelent az állomás előtt, leírhatatlan jelenetek játszódtak le. Asszonyok, leányok, gyermekek sírva szaladtak oda a katonákhoz, virágot hintettek rájuk, összecsókolták és ölelgették őket. Mindegyiknek volt kérdése, mindenki a saját hozzátartozóját várta aggódó szívvel. A sebesülteknek azonban a szigorú parancs szerint itt nem volt szabad semmit sem beszélni. Azonnal megkezdték az elszállításukat; két súlyosan sérültet az állami bábaxképzőbe vittek; a többieket pedig a csapatkórházba és a felsőipariskoláiban elhelyezett •katonai kórházba vittek. Aki beszélni akart a sebesültekkel, vagy akinek rokona volt közöttük, az a kórházban volt kénytelen meglátogatni, a rendes látogatási időben, amely a közönség részére, minden kórházban egyöntetűen van megállapítva, délután egy órától háromig. A felsőipariskola előtt már félegykor vagy kétszázan várakoztak a bebocsájtásra. Alsóvárosról, Rókusról, a város minden részéből jötték öregek és fiatalok. Kinek egy csokor virág, kinek elemózsnás csomag volt a kezében. Egy öreg nyolcvanéves asszony nagy csomó rövidsziivart szorongatott a kezében. Könnyes szemekkel mondta: — Van neköm is egy unokám a csatában. A Jani gyerök, huszár a szivem. Igön, csak a rövid szivart szereti színi. Hát most hozok a bajtársainak, majd kap az én fiam is az idegönbe talán attól, akinek itten van a fia. Egy órakor megnyílt a nagy kapu és egy pillanat alatt a hatalmas épület minden zeg-zugát elözönlötték a látogatók. Az ud-