Délmagyarország, 1914. május (3. évfolyam, 102-126. szám)

1914-05-01 / 102. szám

2 DÉLMAGYARORSZÁG 1914. május 1t A májusi szél ma könnyű bárányfelhőket kerget az égen, a néma kivánások, könnyű és titkolt sejtelmek fodros, fehér felhőit. De eljő majd az idő, mikor a munkástársadalom diktálni fogja a világ rendjét s a májusi enyhe szellőből haragos viharfelhők szökkennek elő, elborítva az eget félelmetes nagyságukkal és sötétségükkel. Az lesz az igazi május, életnek és újjászületésnek piros hajnala! ... A munkásság érdekeinek egységes és imponáló fölényességü képviselete, amit a május első napjának általános megünneplése jelképez, előre megnyerte már a csatát, melyet az emberi jogok védelmében és a kisember sorsának fölkarolására a világ hatalmasaival kezdeni fog. aaKaaaaqaaaaaaaaaaaaBaaaaaaaBaBaaaaiiaauButiaauauaaan A bolgár királyt elakarták fogni. A Journal des Debats bukaresti munkatársa érdekes incidenst ir most lapjának a második balkáni háborúról. E szerint kiderül, hogy Ferdinánd bolgár királyt egy román lovascsapat foglyul akarta ejteni és Bukarestbe vinni s a bolgár cárt ettől a veszedelemtől csupán a román vezérkar főnökének, Avareszkunak a beavatkozása menteke meg. Azon a napon történt ez, amikor a román hadsereg csupán harminc kilométernyire volt a bolgár fővárostól és a Musztaca tábornok parancsnoksága alatt álló lovashadosztály a Szófiához való utakat mind megszállotta. Musztaca tábornokot megszállotta a vágy, hogy merész tettel mutassa meg a világnak a román hadsereg kiválóságát és egy hadi létszámon levő lovas svadronnal Szófiába indult a király elfogására. Szándékáról azonban mások előtt is beszélt és igy a dolog fülébe jutott a román vezérkarnak is. Avareszku, a vezérkar főnöke a Szófiához vivő négy utón egy-egy automobilt küldött a vágtató svadron után. Mindegyik automobilban egy tiszt ült azzal a parancscsal, hogy Musztaca azonnal térjen vissza, mert Károly királynak eszeágában sincs Ferdinánd király elfogásával a háborút nagyobb mértékűvé tenni. Az egyik automobil épen Szófia kapujánál érte utói Musztacát, aki a parancs hallatára azonnal visszafordult, bár nehéz szívvel állott el tervétől. laBaaaaaaaBaauaaaaraaBuaaaaaaaaaBBBSwiaaHaaaxauuuaiiia Vallástalanság. (Saját tudóshónktóL) (Németországban, — ugy irják a lapok, —egész községek egyszerre hagyják el vallásukat, hogy azontúl mindenféle hierarchikus befolyástól szabadon, teljesen saját lelkiismeretükre hallgatva, éljenek. De nem is 'kell oly messzire menni; Felsőmagyarországon, meg Erdélyben szintén tömeges kilépések tanúi lehetünk, ha figyelemmel kisérjük a hasonló jellegű népmozgalmakat. A mi hazai vallástalanságunknák azonban igen jelentős oka van: az általános népnyom-oruság mellett súlyos párbér és egyházi adó nyomja a földmivelő parasztot és a városi kispolgárt. Adó, mely az államnak és községnek fizetendő terheken felül szakad a nép nyakába. Adó, mélyért a polgár nem kap egyebet, mint imádságot és áldást, amitől tudvalevően még könnyen éhen lehet halni. Az egyházak kielégíthetetlen adminisztrációs igényei és a közadók módjára rendszeresített könyörtelen behajtási eljárás sok békés hajlandóságú embert kényszeritett már ősei hitének elhagyására. De nemcsak a nép körében, hanem a jobb társadalmi osztályok kerületén bélül is mind nagyobb teret foglal el a vallástalanság. Itt a tudományos képzés és a radikálissá fejlett életnézet érleli elhatározássá a meggyőződést. És ez a jelenség már nem szórványos, hanem kezd általánossá válni. Nagyszerű átalakulás észlelhető a vallásos meggyőződés terén. A mítoszon alapuló, ösztönszerű hit viszasz-orujt az intellektus életét élők gondolati köréből az anyagi küzdés éveit vonszolók szü'kös viszonyai közé. A feltétlen hit ma már csak ártatlan orvosság a boldog együgyűek űgyefogyottságában. A szellemükkél élők kiszorultak a templomból?; helyesebben: számukra anakronizmussá vált a templom, melynek ideológiáját az egyszerű tlateiner-miiveltség rég meghaladta. Az emberek nem hisznek többé, hanem tudnak és ezt a bizonyosságot sokkal többre becsülik önmaguk áltatásánál. A higgadt, erős meggyőződésnek válóban nemzetnevelő hatása van. Erőssé, elszánttá, bizonyos tekintetben sztoikussá formálja át a lelket. Már a politikán is jelentős nyomot hagyott: mindenfelé kezdik rendezni az egyház és állam viszonyát, — az utóbbi javára. Kezdve az amerikai William, Roger munkáján és folytatva Combes nagyszerű egyházpolitikáján, mind élesebben .alakul ki az a felfogás, hogy a vallást teljesen a lelkiismeret szabadságjogainak függvényévé kell tenni, ellenben, az egyházak által gyakorolt jogi és társadalmi tevékenységet vissza kell ruházni jogos tulajdonosára, az államra. Minthogy olyan korban élünk, mely mindenféle életnyilvánulását gazdasági alapon fejti ki, mindenekélőtt a kérdés gazdasági oldalával kell tisztába jönnünk. Az egyházak nagy vagyona, különösen az, mely a magyarországi római kathoilikus klérus kezében van, bőven elégnék látszik arra, hogy a hivatásszerű papság tétfentartásának szükségleteit biztosítsa. A klérusnak ma ingatlanban és tőkében olyan vagyonkészlete van, mely végzett munkájának társadalmi jelentőségével semmiképen arányban nem áll. Az árpádházi királyok idején az egyházi birtokok nagy kötelezettségek ellenében alapíttattak s későbbi királyaink is tetemes áldozatokat kívántak adományaikért. A magyarországi püspökségek háború idejére lovas bandériumokat bárónak még a 'haja sem fogyott el, csak megfehéredett. Midőn- a Csömöri-uti villába beköltözött, hogy itt remetei magányban, azokon a vánkosokon megpihenve, amelyeket annyi illatos és szines asszonyfő érintett, életét befejezze, akkor már a haja fehér volt, mint a hó, de orcáját pirosra aranyozták az életörömök, mint a francia almát a szeptemberi napsugár. Hogy mindent' megtudjunk, jelzem a báró életének ebben a szakában nemcsak, -hogy az öregasszonyokat nem ismerte, de még a növendéklánykákat se. Igen érthető, hogy a vén -bűnös félteni kezdte lelkét az örökkön égő kemencéktől, hol az ördögök sütik a pecsenyéjüket. Barátai mondták — a nagy nőimádóknak nem szoktak lenni barátaik, csak barátnőik — igy csak egy öreg szolgája, egy törpe, púpos provánszi legény tréfálkozott vele. — Holnap bucsu lesz Besnyőn,. méltóságos ur — mondta egyszer a bizalmas szolga. — Jó volna, ha odamennénk és megajándékoznánk a barátokat, hogy imádkozzanak lelkiüdvösségünkért. A báró nagyot kacagott és a másik oldalára fordult. Hatvanadik életévében teljesen ellustult és mindig a szagos vánkosokon heverészett. Az illatok, amelv^k a lu't-rvinHvhek közül a világos selymen át kiáramlottak, minden fáradozás nélkül visszahozták a multak emlékeit. A púpos legény pedig tovább -beszélt: — Jó votlna a barátokra bizni magunkat, méltóságos uram. Azt hiszem, a pokol, tornácában vár ránk egy csomó boszorkány akik egykor fiatalok és boldogok voltak. A vén asszonyok nem nagyon szeretik azt, aki először szerette és megcsalta őket. A báró erre is kacagott, de mert elálmosodott, kiparancsolta inasát a szobából. Éppen ezen a napon történt, 'estefelé', egy idegen jelentkezett a villában. A púpos a városba ment bevásárolni, az öreg báró pedig a kerti fasor végén szundikált karosszékében. Vén nyárfák reszkettek fölötte és törpe, nagylevelü bokrok legyezték arcát; addig legyezték a langyos nyári alkonyaton, amiig szunyókálni kezdett. Arra riadt föl, hogy a kapu csöngetyüj-e élesen megszólalt. A villa vasrácsos kapuja előtt egy magas, sovány öregasszony állott. A fasor végéből a báró éppen odaláthatott és nyugtalankodva kerdezte magában: — Ugyan mit akarhat az a vén banya? Az öreg asszony ismét megnyomta a csengettyű gombját. A báró papucsos lábaival boszankodva csoszogott a kapuhoz. Kinviínttn ;i karmt és az nr^w hölgy belépett. — Jó estét! Éppen a báró urat keresem! — mondta különös szigorú hangon. A báró álmélkodva nézte az idegen nőt. Az asszony olyan -sovány volt, amilyenre korábban azt mondta volna, hogy „szemtelenül sovány", arcán a bőr 'fényes volt, a száraz, hamuszínű haja pedig ódivatú fürtökben csüngött le virágos 'kalapja alól. — Én Mária vagyok, ha emlékszik rám báró ur, ha nem emlékszik, az se baj. A báró asztmatikusan nevetett: — Mária? Sajátságos ... Lassú léptekkel követte az asszonyt a fasorban. A fasor végén leült az asszony egy kerti székbe. Leülés közben megroppant a dereka. — Ugy látszik, elrontottam a gyomromat. — mormogta a báró, mivel különös zsibbadást érzett a testében. Majd leült ő is szembe a vendéggel -és figyelmesen nézett anak öreg arcába. A nő igy beszélt: — Mondtam, hogv Mária vagvok! Nem kelil, hogy rám emlékezzék, elég, ha én emlékszem mindenre. Még erre a vánkosra is itt... Mondja el, báró ur, mit csinált azóta, mióta utoljára találkoztunk? A báró horkantott: — Micsoda beszéd ez asszonyság? M1 wH t.-«h'ilkozunk először! , ttü i első kézből, nagy választékban csakis az ifonnalífíínáhail Smnnilnn Tisza-Lajos körút 19. szám alatt 9 kaphatók, esetleg részletfizetésre le-