Délmagyarország, 1914. március (3. évfolyam, 50-75. szám)

1914-03-25 / 70. szám

2. DÉLM AGY ARORSZÁG 1914. március 25. ben és /künn az országban minden párígyíilölködés, mert kirántatnának alóla minden erkölcsi aíapot, ha a magyar nemzet, iránt váló meleg bizalom szele fújdogálna felénk Bécs felől. És hogy a magyar nemzet méltó arra, hogy a nagyhatalmi állás legfőbb támasztékául őt tekintsék, anna'k a legfényesebb bizonyítéka ép az, hogy Magyarország a legsúlyosabb belső viszonyok és késhegyig menő pártharcok közepette is meg tudta alkotni azt :a törvényt és meg tudta hozni alkotmányos formák közt azt az áldozatot, melyet tőle a nagyhatalmi állás biztositéka 'kivánt. Az osztrák népek azonban a maguk kicsinyes nemzetiségi harcaitól elvakulva nem látják a körülöttünk tornyosuló nagy veszedelmeket, nem látják meg azt, amire az államnak szüksége van és hatalmi szóval, a 14. szakaszra- alapitott császári rendelettel kellett a külügyi helyzet követelte ujább katonai létszámemelést végrehajtani, a helyett, 'hogy maga a nép képviselete p/jánlotta 'volna meg a néptől kivánt áldozatokat. Ha ha a magyar nemzet bizonyult ezúttal a nagyhatalmi állás támasztékának és az osztrák népek ez iránt való érzéketlenségüknek adták ismét jelét, talán mégis csak meg lehetne hallgatni a 'közszolgálatból visszavonuló egykori 'hadügyminiszternek, Pitreichnek azt a tanácsát, hogy a monarchia legfőbb érdeke a magyar nemzetnek minden eszközzel való erősítése és nemzeti vágyainak a kielégítése, hogy legalább az egyik államban legyen teljes a nemzeti egység, mélynek erejével össze lehessen tartani azt a sok nyelvű, széthúzó s örökös benső kavarodásban levő népkongiomenrátumot. Hogy Pitreichnek ez a tanácsa mennyire a helyzet helyes megítélésén alapult, azt legjobban a mostani események bizonyítják. Szeged harca a színház monopóliuma ellen (Saját tudósítónktól.) Azt hisszük, Szegednek sikerülni fog eltávolítani azokat az akadályokat, amelyeket .a 'hivatalos körök a szinház állítólagos nemzeti és kulturális hivatásának vélt szolgálatában' emeltek a nagy vidéki városok fejlődésének útjába. Ismeretes, hogy a februári közgyűlés egyhangúlag indítványt fogadott el ebben az ügyben és újból kérte a belügyminisztériumtól a vigalmakról szóló szabályrendelet 6. paragrafusának jóváhagyását. Ez a paragrafus akként rendelkezik, hogy a szini évad alatt is engedélyezhetők mozi és orfeumi előadások. Meg kívánja szüntetni a közgyűlési határozat azt az anomáliát, hogy például moziszkeccset a mozik nem adhatnak elő. Sürgeti azon kivül a kérdésnek méltányosabb alapon való országos szabályozását és hogy ez a kérésé sikerre vezethessen, átiratban keresi meg a törvényhatósági joggal felruházott városokat. Ugy a felirat, mint az átiratokat most expediiáljáik a főjegyzői hivataliból. Érdekesnek és szükségesnek találjuk a közoktatásügyi miniszterhez intézett fötirait ismertetését. Ezeket mondja: A város közgyűlése 1908. március 26-án 185. szám .alatt szabályrendeletet alkotott a nyilvános vigalmak, mulatságok és előadások rendezéséről. A isziabályrendelet telibefrjes'/, tetvén, azt a m. kiír. Belügy mi n iszteriu ni a 6. paragrafus kivételével hagyta jóvá s ezzel a város ép annak a rendelkezésnek életbeléptetésétől esett el, amellyel a közgyűlés a fejlődésnek nálunk nagyon is szűk kereteit szükségszerűen, de amellett méltányosan tágítani kiivánta. A város közgyűlése újból foglalkozott ezzel a kérdéssel és 1910. február 26-án 93. sz. alatt nemcsak kihirdette a szabályrendelet jóváhagyott részeit, hanem a 6. paragrafus életbeléptetbetése érdekében uj felirat küldését is elhatározta. Ez az ujiabb felirat 1910. julius hó 3-án elment. Minthogy ebben az ügyben hosszú ideig intézkedés nem történt, 1912. február hó 9-én tartott üléséből a tanács ujabb felterjesztést küldött a Belügyminiszter urhe®, amelyben a vitás 6. paragrafus jóváhagyását megsürgette. Erre a felterjesztésre 1912. juniuás 25-én azt az értesítést kapta ia váras, hogy felterjesztése ügyében a közoktatásügyi minisztérium véleményének meghallgatása után fog határozat hozatni. Azóta ebben az ügyben intézkedés nem történt. A belügyminisztérium döntése a maii napig sem érkezett le, laminek okát kizárólag abban látjuk, hogy ezeknek a kérdések* nek szerepét és jelentőségét illetőleg, a hivatalos körökben is épugy küzd egymással két ellentétes felfogás, mint az egész társadalomban. Tisztára arról van szó: szükséges-e, szabad-e, jogos-e, helyes-e ós célszerű-e -egy nagy magyar város egész közönségét kiszolgáltatni egyetlenegy és a maga területén egyébként is kizárólagosságot élvező intézménynek, a színháznak, vagy pedig kötelességünknek valljuk-e olyan helyzetet teremteni, a mely számol a színház elhelyezkedésének és szelepének megváltozott körülményeivel, a közönség jogos igényeivel ós a városfejlődés szükségleteivel. A vitás 6. paragrafus aként rendelkezik, hogy ia szini idény kezdete előtt 14 nappal és annak tartama alatt jótókonyoélu műkedvelői előadások kivételével más rendes színtársulat előadásai nem engedélyezhetők, ellenben állandó mozgófénykép, tudományos színházat vagy orfeumot a törvényhatósági bizottság engedélyezhet. Nyilvánvaló, hogy ez az intézkedés az első felterjesztés alkalmával azért nem találkozott a belügyminisztérium helyeslésével, mert a szinészet hivatalos ügyeit intéző körök egyrészében még mindig él az a vélemény, hogy Szegeden vagy a többi nagy vidéki városban még mindig annyira kezdetlegesek a viszonyok, hogy mozgókép szinház vagy orfeum felállítása a színházat létalapjában támadná meg. Hogy ez a vélemény mennyire tarthatatlan, mi sem bizonyítja jobban, mintliogy Szegeden pl négy mozi is van ma is, sőt évek óta vannak mozik és a szinház keresettségében erpelkedett. Pedig azóta felemelték a helyárakat és a gazdasági válság fokozott erővel szántott végig ezen a városon. A közönség szórakozni akar és ha a közhatalom állítólagos kulturális és nemzeti érdekek védelmében különleges helyzetet kiván is biztosítani a színházaknak, nem teli etii azt ugy, hogy megfossza a városi életet azoktól a szórakozásaitól, amelyek engedélyezése a színháznak nemcsak kulturális és nemzeti, de anyagi érdekeit sem sérti. Azon a véleményen vagyunk tehát, hogy a város fejlesztésére kedvező elintézést csak hegyeset köpött, csak ugy folytatta: Ah, ha öri ötven év előtt isrnertA'olna Finet, Bouíigue feleségét, megértené, hogy akkoriban minden valamirevaló legény az ő szoknyája után szaladt. Barna, mint egy tücsök, vékony és sugár, a szeme mint a sötét ibolya s az arca, mint a hamvas, frissen tépett barack. Ilyenek voltak nálunk a leányok, mig az átkozott vasutat ide nem hozták s mindenféle toprongyos francia ide nem vetődött, elrontva a nemes fajt . . . Tizenhét éves volt s maga sem tudta, mit csinál, mikor feleségül ment Boufiguehoz, a szatócs fiához. Ah! Boufigue ostoba volt, mint az éjszaka, kövér, mint egy hizlalt malac s a haja csapzottan csüngött alacsony homlokába. Egy ilyen fatuskóhoz láncolta életét a röpkeszárnyu fecske! Persze a dolog tarthatatlan volt. Finenek egy év mu'Iva kedvese volt, még pedig (jómagam! Castagnol aprókat pislogott s nyelvét inyenc módjára végighúzta pergamenszáraz ajkán. Majd igy folytatta: — Hogy szerettem azt a kis tücsköt! Sok kedvesem volt, de Istenemre, egyik sem dicsekedhetett azzal, hogy ily álhatatosan szerettem volna s még ma, ötven év múlva is, bizsereg a vérem, ha a csókja izére gondolok. Akkoriban volt egy kis 'pénzem, csinos fiu voltam s a helység akármelyik leánya — tudom — szívesen eljött volna velem az anyakönyvvezető elé. De én ugyancsak nem' gondoltam házasságra! Sokkal jöbban szerettem az én kicsi Fineemet, aztán meg négy fiu is született, négy kis Bofigtie, akiknek én voltam az apjuk. Hiálba irtáik be Boufigue néven őket az anyakönyvbe, a helységben mindenki tudta, kitől származnak. Hiszen akáriha kiköptem volna őket, olyan Castagnol-pofájuk volt! Fine mondta is egyszer: — „Tudod, szivem, ha Isten valaha özvegy sorra juttatna, rögtön egybekelünk, aztán te lehetsz a fiuk apja . . ." Istenem! Nem szegény Fine jutott özvegysorra', hanem a drágalátos ura. Oh, milyen szörnyű csapás volt szegény Fine halála! Jobban le voltam sújtva, mint a a másik, a férj s a temetés után mindenki meleg részvéttel rázta meg kezemet. Nem akartam megnősülni s hogy vigasztalódjam, — Istenem, fiatal voltam — mulatozásra adtam i feiem. Bolondul mulattam . . . nagy volt a bánatom . . . sok ibuíelejtő kellett . . . nehezen vigasztalódtam. S igy került lassan dobra a kis családi ház ... a szőlő... igy gurult tova az uitolsó arany is ... Ezalatt a másik, Boufigue, is rossz napokra ébredt. Az üzlet egyre hanyatlott. De hiszen olyan buta volt. Fine volt az őrangyala, az üzlet lelke, az tartott össze mindent, most, hogy elment mellőle, elveszítette a talajt a lába alól. S ma ott volna, áhol én, még ott se . . . élbertetJenségében talán éhen pusztulna, ha nem volna itt a négy pompás fickó, kiket tőlem kapott. Az én nagylelkű ajándékom volt ez a négy fiu! S ha finom uriruhában, fityegő aranylánccal sétál, bizony mindezt csak nekem köszönheti . . • egyedül nekem! S Castagnol busán felsóhajtott. De már a következő percben derűsebben; megnyugodva vállat vont: — Hát végre is . . ez az elégtétele! Így legalább 'nyugodt a lelkiismeretem s alapjában, istenemre, mit sem sajnálok ... Újra csak ugy csinálnám!