Délmagyarország, 1914. március (3. évfolyam, 50-75. szám)

1914-03-25 / 70. szám

DÉLMAGYARORSZÁG Szerkesztőség Kárász-utca 9. TeSzfcwssrám: 305. Egyes nzim ára 19 Mér. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN egész évre . K24 — félévre . . K 12-negyedévre K 6 — egy hónapra K t— ELŐFIZETÉSI AR VIDÉKEN egész évre . K28 - félévre . . K 14.negyedévre K T— egy hónapra K 2 40 Kiadóhivatal Kárász-utca ». Telefonszám: 81. Egyes szára ára 1« fillér. Szeged, 1914. III. évfolyam 70. szám. Szerda, március 25. Magyarország helyzete. Tisza miniszterelnök már visszatért Budapestre, minekutána őfelsége külön kihallgatáson fogadta. Hogy mi történt a királyi audiencián, azt a statustitok pecsétje őrzi. Erről sem a király, sem a kormányelnök nem szokott közlést tenni ia nyilvánosság számára. Ami mégis az ilyen kihallgatásról a nyilvánosság orgánumaiban megjelenik, az rendszerint vagy a helyes, vagy a helytelen kitalálás szüleményének tekinthető. A kérdést igy kelll fölvetni: miről tehetett jelentést őfelségének Tisza István gróf? Az események adva lévén, könnyű rámondani, hogy mivel a 'miniszterelnök jelentést tett, ezek és ezek a mozzanatok — a román vita, a vódőtörvény életbeléptetése, a kaszinó ügye — kerültek szóba az audiencián. Mi a magunk részéről kénytelenek vagyunk őszintén megvallani, hogy nem vagyunk abban a szerencsés helyzetben, hogy pontosan adhatnánk számot arról a beszélgetésről, melyet őfelsége első tanácsosául folytatott négyszem között a schönbrimni kastélyban. De sejtjük azt, hogy a miniszterelnök jelentése kiterjeszkedett a Politikai helyzet egész mezejére s minthogy kormányválság ki nem tört, a bennünk lakozó politikai sejditéssd kitaláljuk azt is, hogy a király teljes helyesléssel és kegyelmes hozzájárulással fogadta a kormányelnök kimerítő referátumát. De a kormányelnök jelentéstételéről lévén szó, föl kell tennünk azt is, hogy nem feledkezett meg a legujabbkori magyar kurucokról sem, különösen ami az ő sajátságos orosz-párti hajlandóságukat illeti. Hisszük és reméljük, sőt mondhatni: tudjuk azt, hogy Tisza István érdemük szerint teljes jelentéktelenségükben és abszolút komolytalanságukban mutatta be őket; de rá kellett utalni erre a perverzus jelenségre is, amely végre is a helyzet képéhez tartozik és az obstrukció csatavesztésének utolsó fejetlen kapkodását jellemzi. Egy maréknyi szélső politikusról van szó, akik a pánszláv törekvéseknek csinálnak propagandát Magyarországon. A közönség könnyen figyelemmel 'kisérheti azokat, akik gyors és szolgálatkész visszhangot adnak minden muszka nyilatkozatnak és még a pánszláv eszme legharciasabb és legravaszabb orgánumának, a Novoje Vremja-nak minden szemfényvesztő megnyilatkozását is olykép közlik, mintha szentírás volna a magyar nemzetre nézve. Ezek a kurucok most megaranyozzák a muszka kancsukát is s olykép irnak, mintha Nagy Péter cár végrendeletének legfőbb gondja a magyar nemzet függetlenségének megóvása lett volna. Egy bizonyos: a magyar nemzet és Magyarország döntő jelentőségű függetlensége nagyon is fontos kérdés — nem annyira Oroszország, mint Bécs gondolkozhatok a mai monarchikus helyzeten, illetve az ausztriai és magyarországi politikai helyzeten. Nem a magyarság politikai éretlensége az oka annak, hogy a külügyi helyzet és a nagyhatalmi állás követelményeinek megfelelő eszközöket csak a többség erőszakos föllépésével lehetett biztosítani, hanepi az a mostoha bánásmód, melyben a magyar nemzeti törekvések a bécsi köröktől részesültek s mely a magyarságnak egy tekintélyes részét elkeserítve ós a bukott vezérek személyes elkeseredésének tápot adva, ellenfeleket és a kormányról leszorult koaliciót a radikálizmus karjaiba kergette. De a nemzet többsége még igy is erőt vett magán és még igy is megadta a hatalomnak mindazt, amit a külügyi helyzet és az állam biztossága kívánt. Az első katonai létszámemelést követte a második és a magyar országgyűlés mind a két háza megszavazta a nagy pénzügyi és vérbeli megterheléssel járó létszámemelési törvényt, minden nemzeti téren való rekompenzáció nélkül, csupán azért, hogy bizalmával a királynak a nemzet iránt való bizalmát is fölkelthesse. Elhallgatja a nemzet azokat a közjogi sérelmeket, amelyeket eddig hangoztatott és amelyek kétségtelenül ma is fönnállanak, csak hogy meggyőzze a dinasztiát, hogy a reális valóságok iránt is van érzéke. És meg vagyunk győződve arról, hogy elnémulna a magyar parlamentHugomnak, esküvőjekor. ... Az élet, amit eddig éltél, ... A virág, '.amit eddlig téptél, — Az álom, amit átáhnodtál, A dalok, amit éldaloltál; . . . — Az örömöd, — a mosolygásod, A bánatod, — könnyíhullatásod; — Az imád, ami égbe szállott . . . 'Gyermekkorod, — kicsiny világod: Minden, — de minden más leszen!! . . . Kicsiny kezed kezébe téve, Szived -ott lesz az ő szivébe'; — — Az élet útját vele járod, — 'Derii— borúban ő lesz párod . . . — Az ő életét szebbé tenni; Odaadóan, hűn szeretni . . . Uj életednek ez lesz álma; Az ő élete boldogsága! — — + • . . Uj életed amikor éled, •Legyen a régi emlék véled! — Ha csókot lehelsz homlokára, Gondolj régi melódiákra! . . . • • . Felétek hangzik régi ének . . 'És benne minden gyermekéved! . — Egy fehérlelkű nő dalolja; Kicsiny bölcső felé hajolva . . . ... És mellette egy drága ember; — — Dalolni is csak csendesen mer; Hogy bölcső álmát ne zavarja Az elaltató ének hangja! . . . ... És mi is mind, mind körü'lállunk, Bölcsődalos szép kis virágunk . . . ... És énekeljük lágyan, — szépen: Milyen a ma, — s milyen volt régen! Ditrói Nándor. Az elégtétel. Irta: Léon Fleuron. Miikor áthaladtam' a Palid-kapun, ki a lombos platánfáktól övezett, zöldelő sétányra, CastagnóLlall találkoztam, amint pipájával szájában egy kőhalomnak támaszkadva, seprűjével térdei között, verejtékes homlokát szárítgatta a júliusi égő napfényben. Mert Castagnol foglalkozására nézve utcasepirő volt. Bizonyára njem saját ízléséből választotta e foglalkozást, sem hivatásérzésekböl, de hát élni kell s ha valaki hetven éves elmúlt s egyetlen igarasa sincs, bizony nem nagyon, válogathat a pénzkeresés módjában. Örülhet, ha lilyesmi akad. Szerettem az öreg CastagnoLt, mert panasz nélkül viselte keserves életét, pedig tudtam, hogy egyszer jó napokat látott, csinos vagyona is volt, aminek rövidesen a nyakára 'hágott. A korcsma, meg a szép leányok, persze . . . S amint, mfint rendesem, néhány nyájas szóval illettem, ime, a sétány túlsó feléről Boufigue tipeg felénk, a derék, gondozott, simára beretvált, rózsás arcú, jól táplált Boufigue, egy cseléd karjára támaszkodva, mert hetvenöt esztendeje súlyával már nem igen szeret magányosan sétálgatni, öregsége boldog és elégedett. Kacér, csinos kis zöldablakos villáiban' lakik s két cseléd szolgálja: egy házaspár. A férfi a kertet gondozza, az asszony főz és takarít. Fiai nyújtják az öregnek e kellemes életet, négy szép derék fia, akik semmiből nagy vagyont szereztek s az öreget minden jóval s kényelemmel, elárasztják, bearanyozva élete alkonyát. Mikor Castagnol előtt eltipeg, a napfényben az utcaseprő arcát különös, szokatlan, keserű kifejezés önti el s mogorván 'bökkenti ki e különös szavakat: — Nevetséges, ugy-e, s még inkább szomorú elgondolni, hogy mind e jólétet nekem köszönheti. — Mit beszél, Castagnol? Magának köszönheti? — Persze, nem tudja? Hát elbeszélem a dolgot . . . Nem is követek el indiszkréciót, hiszen itt Roc-en-Plaineben még a verebek is csiripelik s leverve pipája hamuját,