Délmagyarország, 1914. február (3. évfolyam, 27-49. szám)

1914-02-07 / 31. szám

ÍB«rkeszt6ség Kárász-utca 8. Telefon-szám; 305. Szeged, 19(4. " •• •• 11 ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN egész évre . K24-— félévre . . K 12negyedévre K 6*— egyhónapra K 2*Etyes KS&SU ára 18 tilíér. ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN egész évre . K 28*— félévre . . K14.— negyedévre K T— egyhónapra K 2"4ö Ezy*s vrésa ára I* filVér. Kiadóhivatal Kárisz-otca & Telefon-szám s 395. III. évfolyam 31. szám, Szombat, február 7. A Délvidék fővárosa. A Jcét szerencsés versenytárs, mely oly jól választotta meg politikai barátait, Pozsony és Debrecen, nagy nekilendüléssel építi egyetemi épületeit, hogy ennek az esztendőnek a végén megnyithassa fakultásait az ifjúság ©lőtt. A pozsonyi orvosi egyetem tanárainak egy részét már 'ki is nevezték. Amikor ezekre az Eseményekre rámutatunk, lehetetlen, hogy ne kérdezzük Szeged hatóságát: mit szándékozik tenni a város iskolaügyének fejlesztése érdekében? Mi történt a pozsonyi királyi jogakadémia áthelyezése dolgában, hol van az erre vonatkozó ügyirat, mi késlelteti az események további kifejlődését? Mert azzal mindenki tisztában van, Szeged iskolaügyi viszonyait és a Délüdéken elfoglalt sajátságos helyzetét istá^ri, hogy az egyetemi kérdésnek nem S2aí)ad a napirendről lekerülnie azzal a méla akkorddal, mely a legfontosabb nemzeti kérdések egyikének ismert balsikerü megoldását nyomon követte. Szeged nem kaphatott akadémiai főiskolát, mert nem volt elég befolyásos politikai protektora, uki érdekeit megvédelmezte volna. De ez a megoldás nem Szeged iskolaügyi viszonyainak megoldása. A kormánybatósíág határozatával szemben merjük hangoztatni, hogy az elajándékozott egyetemek talán megelégedéssel tölthetik el a két kitüntetett város 'közönségét, ,de továbbra is nyitva hagynak egy égetően fontos kulturális kérdést, mely egy nyolc megyére terjedő országrésznek további fejlődésével szorosan összefügg. S ha már mit sem remélhetünk e tekintetben a kormányhatóságtól, a városnak magának kéli tervszerű politikát kifejtenie és a maga igazát, a maga fejlődési érdekeinek irányát minden adandó alkalommal hangoztatnia, hogy a legközelebbi korszak alatt ez a város az őt megillető hivatásszerű polcra emelkedhessek. A magyar közéletnek és városi politikának eredendő bűne, hogy a városi életet tökéletesen centralizálta a főváros előnyére és a vidék hátrányára. A főváros valósággal kiuzsorázza a vidéket, felszívja életerejét, elorozza tehetségeit, tönkreteszi iparát. Más országokban ez nincs igy. A világon mindenütt belátták már, hogy csak erős vidéki empóriumok biztosítják a nemzeti erő teljes kiíejlését. Ezért a legtöbb modern állam arra törekedett, hogy a fővárostól független nagy vidéki városokat teremtsen, amelyek a parciális érdekek védelmezése közben önálló nemzeti politikát tudnak folytatni és a nemzeti értékek földolgozását óriási mértékben elősegítik. A nagy német, francia és j olasz vidéki városok, a kétszázezres gócpontok példája eléggé bizonyítja ezt. De megtette-e valaha Szeged, hogy például a vasúti politika irányításába a maga erőteljesen hangoztatott érdekeinek fölemlegetésével befolyást szerezzen? Kért-e valaha ez a város uj vonatokat, a melyek ide irányítanák a Délvidék személy- és áruforgalmát, kért-e egyetlenegy uj kapcsolatot, hacsak nem ólyant, mely a fővárosba való utazást megkönnyítené? Pedig a forgalmi viszonyok ilynemű irányítása elsőrendű fontosságú. Vagy gondolt-e a város arra, hogy kívánatos volna iskolaügyét üzleti alapon tovább fejleszteni, hogy emelnie kellene középiskolákat a délvidéki idegen aj'ku tanutók idecsábitására? Nem, ilyen ötlet soha sem foglalkoztatta a- hatóságot. Uj iskolákat csakis akkor állítottak föl, mikor már valamelyik meglevő annyira megtelt, hogy a diákok fele kiszorult az utcára. Csak a kényszerítő szükség érleli Szegeden a viszonyokat, ahelyett, hogy a belátás és számítás érlelné. Szeretnők, ha hozzáértő, lelkes emberek felismernék ennek a politikának nemzeti fontosságát és meg tudnák tölteni a ! mai szaknacséplő közigazgatási eszmeárasa Nem emlékszem. írta: Scossa Dezsőné. . (IV.) Ugy bizony barátom, a mi üalatáánk is fölengedett — kedélyeskedett séta jtózben az öreg. Magunk 'közt igy nevezzük j~>bylt. Végre mesterére talált. Pedig én rriásré szerettem volna! Nagyon a szivemhez nőttél Elek! No de ne szólj szám, nem fáj fejem. w. — Biztos vagy Rezső? Nem tévedsz? Mindennapos vagyok Lakyéknál, egy szóval Se tettek említést a készülő házasságról. — Hát néked rni bajod? Csak nem per''Seíted meg a szárnyaidat te is? Vigyázz 'fefeás! Sibyl imátíásra méltó, de eddig még fefe szólalt meg a szive. Én ismerem, mióta teák. a nyilt szinre lépett, ez az első eset, azt a bájos arcot a szerelem pirja festi <Tsaszinre. Bűbájos szeme csillogása is elré'ia szive titkát. m Várnay lehajtott fővel követte bará'ját, íJW hirtelen bucsut vett tőle s sietett Bání$Vékihoz. Szerencséje volt, mert Beát egyedül találta. Meglepetve tekintett Várnay földúlt arcába. — Mi történt barátom? Csak nincs valami baja a kis Mercedesnek? — Köszönöm meleg érdeklődését, kis leányom: hála istennek jól van. Éppen ma reggel könyörgött, hogy hozzam iföl ahhoz a szép nénihez, akit valósággal bálványoz a kis csöppség, őt is megbűvölte Bea, mint mindenkit, aki közelében van. — Miért nem hozta föl kis kedvencemet? — kérdi Bea, figyelmen kivül hagyva Várnay megjegyzését. — Önzésből. Egyedül akartam önnel beszélni. Később Nelli kisasszony ide kiséri Mercedest. Kérni, könyörögni akarok önnek, hogy hallgasson meg, mert közel állok a megőrü'lésihez. Feleljen nyíltan: menyaszszonya-e báró Sólytnosynak. — Milyen jogon kérdezi ezt tőlem? — hangzott a büszke, elutasító válasz Bea ajkairól. — A szerelem jogán. Mert én is imádom. Ezt tudnia, éreznie kell. Nem engedte soha. Ihogy igazoljam magamat, hogy kiérdemeljem bocsánatát a múltért. — Nem egyszer megmondtam, Ihogy nincs mit megbocsátanom. A múltra nem emlékszem. —• Nem emlékszik forró szerelmünkre? Nem esküjére, hogy kívülem soha senkié sem lesz? — Nem emlékszem. — Nem emlékszik búcsúmra az orgonalugasban, ahol forró csókok közt váltunk el, amikor megígérte, ihogy várni fog s mire az orgona virágozni fog, visszajövök. Sajnos, nem ugy történt. Nyolc hosszú év mult el, amióta az eskü elhangzott ajkainkról. A könnyelmű ifjúból szerelméért rettegő, mindenre kész férfi lett s a szelid gyermekleányból tündöklő, bájos nő, aki diadalmas utján nern ismer könyörületet. S én mégse tudok lemondani róla. Érzem, hogy irántam tanúsított közönye tettetés, hogv ép ugy szeret, mint valaha. Hogy nem változott, megtartotta esküjét s megbocsát az esküszegönek. Waldbauer Kerpely Mr ihi Hl 9 Mor a „IMIM" hmh. # l umm n üli c 3 """" ""r."'" — s MpmitMiUHn NMUHI,MMtt-UtMI.