Délmagyarország, 1914. február (3. évfolyam, 27-49. szám)

1914-02-27 / 48. szám

=5 fcerkesztóség Kárász-utca 9. Tcletoa-sz&n: 305. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN egész évre . K 24-- félévre . . K 12negyedévre K 6'— egy hónapra K 2-— Egyes tusája ára !« r. ELŐFIZETÉSI ÁR VIDÉKEN egészévre . K28- félévre . . K14.— negyedévre K T— egyhónapraK 249 Egyes txém ára i« Stór. y Kiadóhivatal Kár&«E-«toa «. TefefMNMéM* 995. Szeged, 19(4. III. évfolyam 48. szám* Péntek, február 27. Csak egy fegyverünk van! A főrendiházi -ellemziéik ma támadást meg a konmány öl'len intterpöMáció'k egész soroziatávall. Károlyi Gyulia gróf a román tárgyalásokat hozta szóba, alkalmait adván a ikonmiányólnölkneik, hogy a töremdiház előtt i's igazolja .nemzetiségi Politikáját, melynek alapelvei a nemzeti állam egységének teljes megóvása. Azzal a váddal szemben, hogy a rotöáncikka'l felsőbb parancsra tárgyalt, 77Sza gunyosiain jiegyezte meg, hogy azok, a kik ezt hiszik, most a tárgyal ásók siltebtetensége után dagadó reménységgel várhatják, hogy ugyanaz a hatalmi szó őit ta'án ^ helyéről el fogja mozdítani. Az ellenzéki férfiak fanyar arca arról látszott taüuskodnii, hogy ebben ők maguk sem igen fiznak. Egyébkánt az linterpefllációk öíőMösztése nagyobb mozgalmat nem keltett és az egész támadás végül unalmas obstrukoió jöllegét öltötte magára. A főrendiház különben a mai románSyet follytatinii fogja. Legközelebb a debtoenii bombamerényletet teszik szóvá az ^'"önzóki főrendek, talán már a holnapi aP°n. És minden jel szerint a pókölgéPes merényletét ós a román bétoetárgyaasokat szoros összefüggésben fogják előleDeszteníi. . Azt vizsgáim, hogy összefüggésbe 'et"e hozni a debreceni rémesetet a miniszterölnök bélkeakciójávál, gyermökes dolognak látszik. Hiszen a békeakció alatt azzal vádolták meg a békeszerzőt, hogy Románia nyomására és befolyására kezdte jószándéku munkáját. Semmi értelme se volna annak, hogy Románia követdljen békeakciót és Románia felől jöjjön minden béikeaíkciónaik halálos veszedelme: a merénylet. A kettő kizárja egymást. Az pedig, hogy egymásra gyanakodjunk s egymás ellen hadakozzunk magyarok, amikor az eszeveszett ellenség ily vakmerőségével állunk szemben, szinte őrü'lltségszáimba mehet. Ellenkezőleg: ha minden, józan eszünk ós Ítéletünk mlóg cserben nem hagyott bennünket, most kell ráeszmélnünk, hogy csak egyetlen egy fegyverünk van: a vállvetett egyetértés. Ha ezt eredményezné a debreceni vérengzés, akkor legújabb vértanúink gyásza ,mellett még azt kellene mondanunk, hogy e vakmerő gazság hasznunkra vált, rettentő dördülése fölébresztett bennünket és villámlása rávilágított az útra, amelyen mennünk kell. A kérdés pedig, amelyet ebben meg kell oldanunk, kormányzati kérdés és .igy teendő föl: ki tudjuk-e a román népet ragadni az izgatók, a romániai politikus hazai észközeinek a kezéből vagy sem. Nem megtorlásra kell gondolni — már nem a merénylő bűnösöket tekintve, hanem .a népet, — de arra, hogy fölvegyük tényleg a harcot azokkal, akiknek működése azt a mozgalmat táplálja, melynek utján a debreceni bomba elsült, egy állomásit jelezve és jellemezve a célt, a mely fölé e mozgatom szennyes és véres hullámai hömpölyögnek. Ebben a bombában azoknak a lelke explodált, sötét titkait kiitárva, akik a magyar egységes nemzet ellen itthon harcolnak, kívüliről támogatva s akikkel szemben eddig az ország, a pártok, a kormányok védelmi állásban, voltak. Mert az állam s a kormányok niagy hatalommal rendelkeznek ugyan, de az ellenfélnek egy rettentő fegyver van a kezében: a vallás, a templom, a pap. Az állam hatalmának ez ellen föl keh fegyverkeznie. Eszközöket kell találnia, a melyeik ölég hathatósak e tényezők ellen. A nemzet legjobbjainak teli összeállania, hogy e fegyverők, ez eszközök megtaláltassanak és sikeresen mozgósittassaniak. Módját kell találni annak, hogy a politikai nacionálizmustól az egyház elválasztassék. A püspökök mind magyar dignátáriusolk, törvényhozók. Micsoda erkölcs, micsoda egyházi szellem az, amely összeköttetésben van politikai és nemzetiségi mozgalmakkal, amelyeknek adeptusai bombával pusztítanák püspököt és egyházi dignfitáríi u-sokat A magyar országgyűlés összes pártjainak rá telt e kérdésre súlyával nehek A fekete csuha. Irta: Marcel Prévost. té ,kas&u léptekkel, tűnődve közeledik a °rnáz felé a fekete csulhás ember . . . Arcán álmodó mosoly suhan át s a szeszirt h al,masan ^villan. Igen. Akarata ez |tóncs más jövő — más ab — csak édes Y- előíte ^hegnek csábítóan, e jövő \ bűvös képei: látja maga — magát, lm, ÖL"*1 - a kis talasi házban - s ^ERRNEKEK ~~ S KÖZÖTTÜK JÁTSZADOZVA KIS - ^ Jó napot, abbé ur! •ház Tarbet föltekintett és előtte állt az őrSzöke fejg2, tebiakLól feléje integetett Marié bé. naPot, fiam, — szólt vissza az abkája ,.s m'K Marié visszalépve vasaládeszíolytan e£yenletes és nyugodt mozdulattal kárált, aregy Pillanatra félbeszakított munDatlra al pa'p leült a ház előtt álló kőleányt CS darab ideig szótlanul nézte a Cü. ©?|IIOs volt, világosszőke, telt rózsás artóulatta; m|nt rendesen, most is mosolygott, égrp ,! l)t az a'bbé ur zavara, pirulása. 14 ^megszólalt iLucien Ühabert. kav> """" '-s mindig igy dolgozik, sok a munfö sétoA-mint latja, abbé ur. Én nem érek iait». mint mások és Wlföriben is — minthogy egészen egyedül vagyok — ugy hiszem* unatkoznám . . . Uijra hallgattak. Rájuk bor-ulti. mint egy fátyol, az erdő csöndje. A pap szive szorult. — Jó gazdasszony lesz magából, Marié, — szólt végre — és aki elveszi magát, 'boldog lesz. ) — Az nem bizonyos — vélte a fiatal leány. — Mi? Nem bizonyos? És mitől függne? — Attól függ . . . Boldog lesz, ha szeretem, ha nem szeretem: nem lesz ő boldog. Chabert most nevetésre fakadt. Pajkosan kérdezte: — Hát van, akit szeret? A leány pedig nyugodtan, derűs arccal — mert szeretett beszélni a dologról — 'fordult feléje: — Jelenleg . . . Ejh. nem tudom; hisz ! norn jön ide senki . . , ühabert újra elpirult és összeszedte min- • den bátorságát: — De engem — engem — nem szeret engem egy kevéssé? — dadogta az izgalomtól elfutó hangon. • — önt. abbé ur? — Dehogy is ne, nagyon szeretem önt. Most közvetlenül az ablak előtt álltMarié és az abbé, kinek — e szavak hallatára — fölujjongott a szive, megragadta a leány kezét és minthogy nem mert a szemébe tekinteni, mereven bámult a piciny, szeretett, rózsás, keskeny kézre. Azután .-nagyon gyorsan kezdett beszélni: — Én is nagyon szeretem önt . . . nagyon is szeretem . . . jobban szeretem, semmint szabad . . . Látja, mióta legelőször találkoztunk egymással: vége a lelkem nyugalmának ... A kápolnában — refektóriumban — éjjel-napipal mindig és rnindeuiitti csak magát látom. Már nem érdeklődöm a hivatásom iránt. És jobb egyszerű kereszténynek lenni tiszta szívvel, miiní méltatlan lelkésznek. Szent Pál azt mondta: Melius est nubere quam uri — jobb magunkévá tenni az asszonyt), miirat szenvedélyben elégni . . . Követni akar engem, gyermekem? Marié arcán kényszeredett mosoly ült. A szavak, melyeket hozzá intézett Chabert, félig ugy hangzottak, mint a szerelmi vallomás, félig, mint a prédikáció — sajátságos, vegyes érzést keltettek szivében, .mintha hamis zenét hallott vólna . . . Egyúttal ugy találta, hogv az abbé csinos fiatalember és hogy előkelő módon beszél. Nagyon sápadtan, remegve ismételte Chabert: — Nos? . . . beszéljen! Eljön velem. Marié? Szelíden kivonta kezét a férfiéből.