Délmagyarország, 1914. február (3. évfolyam, 27-49. szám)

1914-02-19 / 41. szám

a ^•rkesxtőség Kárász-utca 9. Tetefoa-sxám t 305. ELŐFIZETÉSI ÁR SZEGEDEN egész évre . K 24-— félévre . . K 12— negyedévre K 6'— egy hónapra K 2*— Egyes sxő» őre Iá BB&f. ELŐFIZETÉSI ÁR YIDÉKEN egész évre . K28 — félévre . . K14.negyedévre K T— egy hónapra K 2-4® Farv«s skbjw őrs lő BUér. KI; Teleíon-srásB: Szeged, 1914 III. évfolyam 41 szám Csütörtök, február 19. A meghiusult román paktum. Hónapok óta tartó izgatás, meggyaBusitás és rágalmazás után végre kisült, h°gy Tisza István grófnak eszeágában sem v°h a hazát a románoknak áruba bocsátani. Kitűnt továbbá az is, hogy a miniszterelnök sem bécsi, sem bukaresti papucsra nem hajlandó a méltányosságok azon a határán tul menni, mely haJ!rt ő az állami, egység és a magyarság °uétlen szupremáciája szempontjából szükségesnek tart. Midőn ezt megnyugváskonstatáljuk, meg kell egyúttal állapiunk azt is, hogy az ellenzék, de különöaz ellenzéki sajtó olyan kudarcot vala Tisza István és a paktum elleni izO^saival, hogy ép az ellenkezőjét érte el annak, amit voltaképen akart. v- Nem tagadjuk, hogy szinte lélekzetét Ss2afojtva leste az egész ország magyarJjp a románokkal való alkudozások ered, éllyét, de ebben a várakozásban a mun, Pürt részéről nem nyilvánult meg a koríj! anyza ti politikával szemben a legkisebb ^álmatlanság sem. Nem nyilvánult meg ?e% azért, mert ennek a páratlanul és Imponálóan fegyelmezett, céltudatosan működő pártnak minden egyes tagja s ez .^csak a munkapárt képviselő tagjaira ["téridő, tudja, hogy Tisza Istvánt bátran ovetheti addig a határig, amelyet a mi•szterelnök kormányzati bölcsesége eléje D0b; Az ő széles politikai látóköre, külPOntikai tájékozottsága, törhetetlen inaójarsága o'ly szilárd alapra helyezik az ő le f .politi'káját, hogy azt semmiféle élsz- 2áncsvetés, semmiféle donquijoteenj ellenzéki roham meg nem fogja ingathatni. Mennyire nevetségesek, mennyire kis^róek, mennyire rosszakaratuak és ^ennyire légies alapon épültek föl épen ba °^n Paktumtárgyalásokkal kapcsolattón u a ^tván és ő rajta keresztül a táw lpárti uralom ellen intézett ellenzéki madások, annak a bizonyitásától bizoben - minderi "JsAgolvasó ember föl fog szá" et menfceni. Mert elvégre az ornépességének több mint három milliótóán n ak a képviseletét képezi a ronek • té' EzekkeI szóba állani, ezekSatn-?2'' ya?y vélt érelméit nieghalltára1 > mérlegelés, politikai megfontolás nek tenni' azt csak nem leh€t senki" ső s u1 bünéül felróni?! Nem lehet ezt elan ország miniszterelnökétől Pár ti" n vennL Söt! Tisza Istvan ezzel Oly és Pártatlan igazságszeretetének na J á-'át mutatta' aminö esak igazán ]j^yszabásu, elsőrendű államférfin'*' 'eÉs vájjon most, a román paktum meghiúsulása után, micsoda elégtételt fog az ellenzék és az ellenzéki sajtó a miniszterelnöknek adni? Szerencse, hogy az a sok piszok és szenny, amit az ellenzék tajtékozó dühében a kormányelnökre akart freccsentem, nem ért fel hozzá, hanem visszahullott oda, ahonnan kiröpült és végeredményében az ellenzék maga fog belefúlni ebbe a szennybe. Elégtételadásról persze szó sem "lesz. De ki is vár elégtételt a nyelvöltögető, kiskorú suhanetől?! Aki a következendő napok ellenzéki sajtóközleményeit figyelmére fogja méltatni, előre megmondhatjuk, azt fogja ezekben olvashatni, hogy a román paktum csakis azért hiusult meg, mert a románság nem fogadta el, holott a valóság az, erről persze hallgatni fognak, hogy a paktum azért nem jött létre, mert Tisza István nem hajlandó a magyarság rovására és kárára engedményeket tenni. Más szóval ez azt jelenti, hogy a paktum .meghiúsulása nem a román komité, hanem csakis és kizárólag Tisza Istvánon mult. Az ellenzék addig festette az ördögöt a falra, amig az — nem jelent meg. Ez a beharangozása, mint annyi más, bizony nem sikerült. A paktummal az ellenzék alapos kudarcot vallott. Igen-igen, sem a románok, sem a kormány, de az ellenzék vallott kudarcot. Mert a paktum létrejövetelének legjobban ép az ellenzék örült volna. Ettől a paktumtól remélték az ellenzékiek azt a bázist, amelyen újból .felkapaszkodhatnak az annyira áhított bársonyszékekre. Azt remélték, hogy az lesz az az Achilles-sark, melyen halálra sebezhetik a kormányt és vele együtt az egész munkapártot. A közelgő választásokra micsoda pompás izgatási anyagot reméltek Károly iék és társai a paktumtól! És most ime ez a reményük, ez ,az utolsó szatmaszáluk, a kútba esett. Minden politikai törekvésük abban merül ki, (hogy összeszedik 'utonutfélen azokat a szalmaszálakat, melyekkel a kormányra vezető hidat akarják a maguk számára megépiteni. Dehát olyan szerencsétlenek, hogy ezekből a szalmaszálakból nem épülhet föl az a bizonyos hid. Ellenkezőleg, a kinos buzgalommal összegyűjtött szalmaszálakat mindig ök maguk gyújtják föl akaratlanul is és ezzel füstbe megy minden reményük. A románokkal való megegyezést a legnagyobb nemzeti veszedelemnek hirdették és hogy most a paktum meghiúsultával ez a — szerintük — nagy, nemzeti veszedelem nem következett be, legeslegjobban éppen nekik — fáj. Micsoda maliciózus emberek is azok a Tiszáék meg Mihályiék, hogy ilyen siralmasan komikus helyzetbe juttatták az ellenzéket. Lesz is most hadd el hadd. Ezt meg nem bocsátják sem Tiszáéknak, sem Mihályiéknak. Mi lesz most azokkal a román főispánságokkal, román konzulátusokkal és sok mindenféle miegymással, amiket az ellenzéki sajtó Tisza kontójára és terhére szétosztogatott? Ha másra nem lett volna jó ez az egész román paktumtárgyalás, mint arra, hogy megmutassa, micsoda förtelmes hazugságokkal és micsoda légből kapott koholmányokkal dolgozik a 'kormány ellen az ellenzék, már akkor is megérte a fáradságot. Ámde sok mindenféle más okból is jó volt az. Jó volt először is azért, mert ime most napnál világosabban kitűnt mindenki előtt, akinek vannak látó, vagy legalább is látni akaró szemei, hogy Tisza István sem bécsi, sem bukaresti parancsszóra nem dolgozott, hogy a magyar belpolitikára Czernin Ottokár gróf semmiféle ingerenciát nem gyakorol, amint azt az ellenzék sajtója hirdette. Mert ha Tisza István olyan engedelmes szolgája volna Bécsnek és Bécs valóban annyira akarta volna a románokkal való megegyezést, akkor a paktumnak, ha törik, ha szakad, létre kellett volna jönnie. Jó volt ez a hosszas tárgyalás és ez az egészben a legfontosabb, hogy — s ezt készségesen ismerik be a románság vezetői is — a magyar nemzet és a románok között nagyban előmozdította a kölcsönös megértést és ennek alapján nagymértékű közeledést idézett elő köztünk és a románság között. Ez egymagában is oly nagy érdeme Tiszának, hogy azzal egyképpen hálára kötelezte ugy a magyar nemzetet, mint a román fajt. Végeredményben tehát nem volt minden haszon nélkül való ez a tárgyalás a mi szempontunkból sem. Az ut meg van törve és legszentebb meggyőződésünk, hogy nincs messze az az idő, amikor a románság körében is felülkerekedik a józan belátás és akkor a románok azokon a határokon belül fogják az érvényesülés lehetőségeit keresni, amely határokat Tisza István államférfiúi bölcsesége jelölt ki számukra. A magyar szupremáciát pedig s ez az egészből a tanulság, nincs mitől és nincs kitől féltenünk. Csak az ellenzékiek féltik Tisza Istvántól, ök tudják, miért; a magyarság józanul gondolkodó és így túlnyomóan nagy része ugyan nem félti. Bizonyára megvan rá az oka, miért — nem. A tények kellő ismerete nélkül, a legzavarosabb forrásokból táplálkozó hirek légbeépitett kártyavárai Íme igy dőlnek össze. Sajnos azonban, ennek nem bölcs